A rakott krumplihoz sót is adnak. Önként, dalolva, pedig nem is kértem. Só ami só, úri hely. Vagy ha proli hely, akkor minőségi. Világ proletárjai, minősüljetek.

Megyek a legközelebbi asztalhoz a tálcámmal. Két üléssel odább forog fenn egy negyven körüli hölgy. Udvariasan megkérdezem: „Szabad?” Nem válaszol, viszont a táskáját biztonságba helyezi tőlem. Láthatóan nem élvezem bizalmát. Igaz, bizalmatlanságát se élvezem.

Hamarosan távozik, átellenesével együtt, egyetlen szó nélkül. Fiatal fiú jön az asztalhoz, húsz év alatti, két lánnyal. Megáll az asztal sarkánál és udvariasan megkérdezi: „Szabad?” „Tessék” – mutatok körül nagyvonalúan az öt üres helyen. Amikor elmegyek, nem egyetlen szó nélkül távozom, további jó étvágyat kívánok nekik. Mindhárman lelkesen megköszönik. Micsoda különbség... Ezúttal a fiatalok javára.

„Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes...”

Fiatal koromban sohasem sóztam a rakott krumplit. Most az a kis tasak só az egész adagot átjárja. Új, izgalmas ízvilágba vezet.