Mióta a gyermekkor nosztalgiája a Bűvös körömből c. blogban előtört belőlem, megengedtem magamnak némi elégikus hangot, ami Bumeráng címszó alatt kulminált. A Hagiosz listán valóságos bumerangológia alakult ki, azt tárgyalva, hogyan kell kezelnünk a belénk akadt bumerángokat, érzelmi sebződéseinket. 

Nem lezárni akarom a beszélgetést, de nem is egyszerűen egy újabb hozzászólást eszközölni. A blogműfaj kiváló egy kisebb lélegzetű összefoglalásra. Nem összegez, mint egy tanulmány, nem szólít állásfoglalásra, mint egy cikk, de nem is csak továbbfűz, mint egy levél. A blog – blog. Nincs mása a blognak. Egyszerűen elmondok valamit, pusztán hogy elmondjam.

Miközben a bumerangológiai szakirodalom özönlött, egy másik párbeszéd is folyt a listán, a szív lángolásáról, amit az emmauszi tanítványok átéltek. Szerényen, majdnem észrevétlenül. Tisztáztuk, hogy amit a Szentírás a szív lángolásának mond, az nem pusztán szellemi, értelmi-akarati történés, hanem tapasztalat, amely érinti a pszichét és a testet is. Tisztáztuk azt is, hogy Isten különböző okokból és célokkal adhatja, de tulajdonképpen nem fontos okot és célt megjelölni. A szív lángolása szeretetélmény, és a szeretet öncélú.

Ez az, úgy érzem. Érzelmi sebződéseink igazi gyógyulása az öntörvényű isteni szeretet fölfedezésében áll. Isten ingyen szeret, feltétel nélkül, nem érdemeinkért, nem is kiszámíthatóan, nem azért, hogy megvigasztaljon, nem azért, hogy jól érezzük magunkat. Szeret, mert szeret. Szeret, hogy szeressen. A tűz ég és éget, mert ilyen a tűz-természet, és Isten emésztő tűz. 

Sok kereszténynél látom azt a felfogást, hogy Isten szeretetének az ő adományaiban kell megnyilvánulnia, a teremtett jókban, amelyekről gondoskodik számunkra. Ha nem gondoskodik ilyenekről, ezek a derék keresztények öklüket rázzák az ég felé. Sejtelmük sincs arról, hogy Isten vágyaik fő és igazi tárgya, hogy a teremtett jók annyit érnek, amennyire többé-kevésbé tükrözik őt, hogy Isten önmagában színtiszta gyönyörűség, és hogy Isten egyedül elég. Isten mindenki számára ez, a bűnös számára is ez, nekünk csak engednünk kell, hogy szeressen. Ez túl van minden érven és vitán, túl van érzelmeink zűrzavarán, túl van miniatür poklainkon és a földi élvezetek ál-mennyboltján. Isten öntörvényű, öncélú, önbetöltő szeretete úgy lobog, mint csipkebokor a sivatagban, mint vulkán a jégmezőkön, forrón, még forróbban és elviselhetetlenül gyönyörűen. 

A bumerángok elégnek.

Isten elég.