Örömteli várakozás. Valami jó készül a közösségben.

A démonok persze neheztelnek. Éppen egy nagy démon támad meg. Olyan, mint egy földön úszó sötét felhő. Ellenállok, űzöm. Tudom, hogy Jézus neve hatalmasabb. Most rámront. Fölkiáltok.

Álom volt. Ágyamban fekszem. Tisztában vagyok vele, hogy az álom valóságot fejezett ki. Édesanyám a szomszéd szobában meghallotta kiáltásomat, és átszól: „Gabi, te vagy?” Nem válaszolok, mert ezt nem tudom elmagyarázni. Hadd higgye, hogy álmomban nyugtalankodom. A szoba közepén nagy szekrény vonul, leválaszt egy részt. Mi, gyerekek akartuk így, és szüleink teljesítették kívánságunkat. A Brehm-sorozat kötetei sorakoznak a polcon. Valami érdekeset fedezek föl. Növényhatározó? Bolyhos virágzatúak?

Most már igazán fölébredek. Nincs édesanyám a túlsó szobában, nincs a földön se. Túlsó szoba sincs. Testvéreim sincsenek a harmadik szobában. (És, pechemre, kedvenc egyszarvúm se létezik.) Csak a szél fúj odakint. Miközben visszatér az öntudatom, már nyelveken imádkozom.

Még mindig bennem van a várakozás, hogy valami jó készül a közösségben.