– Figyelj, Tűzharmat – mondta Koloán.

– Figyelek – válaszolta az egyszarvú lelkesen.

– Olvastad a blogomat, amely arról szól, hogy az emberek tisztességesek?

– Olvastam bizony. Jól emlékszem rá.

– No hát. Ma a West End Cityben ebédeltem. Föltűnt a kasszánál, hogy kissé sokat fizetek. Gondoltam, vagy hibás az összeg, vagy fölmentek az árak május elsejével. De hát ilyesmivel nem rontom az étvágyamat. Ahogy azonban ültem és ebédeltem, egyszercsak előtört egy ismerős alak az ember-sűrűs, gigászi vadonból. Az a fiú volt, akinek fizettem a pénztárnál. „Uram, ötszázhússzal többet fizetett” – közölte, és letett az asztalomra ötszázhúsz forintot.

Az egyszarvú nevetni kezdett, és lobogni, mint egy vulkán.

– Persze, nem lelkendeztem. Közömbösen köszöntem meg, mint a világ legtermészetesebb dolgát, hogy utánam hozták a tévedésből fölszámolt pénzt – mondta Koloán. – Pedig el se hoztam a blokkot.

Az egyszarvú az eget verte eksztázisában.