„Ez az én vérem kelyhe” – ez volt idei nyílt lelkigyakorlatunk címe és témája. Azt tudatosítottuk, hogy mennyire Jézus értünk ontott véréből élünk.

Elég kicsi már, hogy palackba lehessen csomagolni és a tengerbe vetni – vajon hova hányják-vetik a habok?

(Leányfalu, 2009. július 22-26.)

Zikkaron, 2009. február. A démon kitesz magáért. Elfelejtettem és el is kevertem valahova a bankkártyám PIN kódját. Árpi nem jön gitározni. Annus nem kapott gyerekfelvigyázót. Rosszullét, vércukorzavar. Nyomasztó, zűrzavaros álmok. Erzsi nővér elesik, megsebzi magát.  

Harc lesz.

A 2009. januári Zikkaron bevezetőjében elmondtam, hogy Isten mostanában nem ad vezetéseket gyógyulásért végzett imára. A Zikkaron iránya még teljesebben a dicsőítés irányába fordult.

„Perdül, perdülj, Szulamit!” – biztatják a menyasszonyt az Énekek énekében (7,1), miközben szépségét dicsérik. A menyasszony neve (Szulamit) és a vőlegény neve (Salamon) ugyanabból a tőből származik. A menyasszony (az Egyház) szépsége a vőlegény (Isten) szépségével rokon, azt tükrözi.

2008. április havi Zikkaronunk a közlekedési sztrájk miatt egy hét halasztást szenvedett, a következő nap pedig munkanap volt, így a szokott harminc körüli létszámnál valamivel kevesebben, huszonöten jöttünk össze. Érdekes és szokatlan volt, hogy az Úr nem adott olyan vezetéseket, amelyek testi gyógyulásért való imára irányultak, pedig voltak jelen betegek.

A 2007. novemberi Zikkaronon felolvastam Dániel könyvének azt a részét, amely a területi szellemekről, azok egymással folytatott küzdelméről szól (10. fejezet). Számítottunk az összecsapásra.

Megtartottuk a Zikkaront, a hétfői munkarend ellenére, 20 és 30 közötti résztvevővel. Ezúttal nem mondtam előre elkészített tanítást, csak közben-közben néhány mondatos buzdítást, ahogy a Lélek indított. A Szentlélektől kaptam Zsolt 37,1-7a-t is, amit fölolvastam. Működött az ismeret szava, több jelenlevő betegségre ráirányította a figyelmet az Úr Lelke.