Szerény zongorakoncert, Cili első koncertje. Egyszerű ruhában, félszegen hajol meg. Bachhal kezdi, Bach a kedvence. Én sohasem voltam Bach-rajongó. Titititá, titititá. Arra gondolok, hogy ilyen zenét én is tudnék csinálni az Encore program segítségével. Vagy mégse? A zene hirtelen síkot vált, valami mozdul, valami hullámzani kezd. A talaj tölcséralakban megnyílik, és megjelenik a Fúga Angyala. Már nem a széken ülök, a zenével lebegek és forgok. Bach már parancsol velem.

Haydn Asz-dúr szonátájánál fokozódik megragadottságom, teljesen a zenében vagyok. Cili nem a babaarcú, copfos kislány, aki jövő héten fog szóban érettségezni, hanem ennek a bűvöletnek cselédje és úrnője, más világba való lény, aki azért jelent meg, hogy a hangoknak ezeket az örvényeit, zúdulásait, mocorgásait, felelgetéseit, sugárkévéit ránk idézze. Zúgó szakadék, harmatos falevelek, madarak és csillagfény, táguló világegyetem. Tapintható, követelő szépség. Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. Véresre tapsolom a tenyeremet.

Liszt, Schumann, Debussy. Az előadás egyre szenvedélyesebb és egyre magabiztosabb. Érzelmileg már kimerültem, csak bámulom a csodát, ahogy a szelíd Cilike varázsló ujjaiból közénk áradnak a megragadó hangok. Mintha a zene forrásánál volnánk, mintha most születnének ezek a dallamok. Ráadásnak egy olyan darab, amely nincs a műsorban, s nem tudom miért, de valahogy otthonos. A végén lerohanom Cilit, kiderül, hogy Bartók volt. Tudta, hogy szeretem Bartókot.

Jó látni, milyen boldogan ölelgetik Cilit a barátnői. Talán „szintén zenészek”, valószínűleg irigykedhetnének is; de örömük önzetlen, spontán, önfeledt. Koncert után beszélgetés a Két Szerecsenben. A nap hősnője nincs ott, családtagjai sincsenek, „hátuk mögött” társalgunk. Egyhangú a vélemény: Cili bravúrosan zongorázott. Zongoána is eképpen vélekedik, pedig ő zongorána. A kis Cili művész. Isten rábízta szépségének egy kristályát, varázslatának egy villanását. Teremtett számára egy világot, amelyet meg kell nekünk mutatnia.