Már tálcámon az ebéd, fizetek a kasszánál. Hatvan forintot adok fémpénzben, valamint egy kétezrest (legalábbis azt hiszem). Sohase szoktam számolni a visszajárót, de most feltűnik, milyen sokat kapok vissza. Lassan derengeni kezd valami.

Megértően mosolyog.

– Nagyon tessék vigyázni, mert...

Cili tegnapi koncertjétől még kótyagosan, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy sokkoljam a hölgyet. Kicsit részletezem, milyen címletet milyen címlettel szoktam összetéveszteni.

– Nagyon tessék vigyázni, mert...

– Á – mondom – , nem szokott baj lenni. Az emberek tisztességesek.

Még mindig barátságosan mosolyog, de látom az arcán, hogy ebben a pillanatban mondott le rólam. Elmeállapotomat menthetetlennek ítéli.

Kávé után jövök a metróhoz. Tizenéves fiúk cikáznak körülöttem.

– Nem veszel jegyet? – kérdezik az egyiktől.

– Nem – feleli, és megpróbál lemenni azon a mozgólépcsőn, amelyik éppen áll.

Az ellenőr persze lefüleli. Visszaáll a sorba, aztán eszébe jut, hogy jegy nélkül ott se engedik le, mire távozik. Nyilván mégis vesz jegyet.

Na, Koloán?

Ámde más történik. Elegáns hölgy vissza, szatyrába benyúl, fogkrémet és még valami kisebb árut visszaad a pénztárban, aztán távozik egyetlen pardon nélkül. Elegáns hölgy lopni próbált. A pénztáros szó nélkül tudomásul veszi. Úgy látszik, ez így szokás.

Na, Koloán?

Ezekután csak egyetlen mondanivalóm marad.

Hallja meg ég és föld: az emberek tisztességesek.

Kivételek lehetnek. Nagyszámú kivétel is lehet. De én nem vagyok hajlandó a kivételt szabálynak tekinteni. Az emberi szívbe tisztesség van írva. Nem sértem meg embertársaimat azzal, hogy eleve tisztességtelennek tekintem őket.