Nem szeretném, ha előző bejegyzésemet valaki félreértené. Juhász Gyula nem minden versét csapja agyon valami oda nem illő elemmel. Vannak igazán nagy versei. A Milyen volt... remekmű, és nem áll egyedül. 

Juhász Gyula sajátos költő. Sikerült verseiben tud hangulatot teremteni, s mint orgonán, játszik az érzelmeken. De aztán ezt újra meg újra agyonüti egy oda nem illő szóval, frázissal, sokszor egy lapos csattanóval.

A szegedi boszorkányokról írt versét olvasom. Erről a hihetetlen borzalomról, erről a vérlázító gazságról valami erősebbet várnék, de ő nosztalgikus, elégikus hangot üt meg. Szíve joga. A végén aztán nagyon romantikus akar lenni.

Egy áruházban láttam tegnap a következő feliratot:

FIGYELEM!

ZÁRHATÓ SZEKRÉNY

NE FESZESZEGESSÜK

Kétszer volt kiírva, két egymás melletti szekrényre. Szép, szabályos betűkkel.

Nem viccelek. Láttam. Ezzel a két szememmel.

Jobbszem. Kukucs.

Balszem. Kukucs.

Ezekkel. 

Jókaitól idézek (Kakas Márton levele saját magához):

Ki ezért, ki azért nem tudott jönni, de hárman csak együtt vagyunk a kis Jácinta szüleinek vendégszerető asztalánál, gyönyörködve a pöttöm emberi lényben. A baba fürdik édesanyja fájdalmas szeretetében. Edwards-szindrómával született. Nem életképes. Szondával kell majd táplálni, és korán meghal.

Ha gyergyói medve volnék, nem kellene ennyi műanyag között élnem.

Azért jut ez eszembe, mert van egy csíki barátnőm, akivel sokat leveleztünk a gyergyói medvékről. Gyergyó és Csík, azt hiszem, nem ugyanaz. Csak annyi biztos, hogy mindkettő Transzjordániában van. Transzban, legalábbis.

Megyek a Petőfi Sándor utca felől a Deák téri metró felé, elhaladva a Danaidák szobra mellett, a Sütő utcában, ahol Szomory Dezső lakott. Hőség és tömeg.

–Jó napot.

Valaki ráteszi kezét a karomra. Megállok. Keskeny arcú, alacsony, teljesen rózsaszínű hölgy. Nem vagyok jó megfigyelő, utólag nem tiszta számomra, hogy a ruhája vagy a feje volt rózsaszínű. Valószínűleg mindkettő.

– Én önt szeretem a legjobban – leheli érzelmesen. 

Beadtam az inzulint. Félórán belül ennem kell. Negyedóra elég lesz a konzerv felnyitására és a lencsefőzelék megmelegítésére. Kicsit tovább vacakolok, tíz percem marad rá.

Legalább két hónapja megvettem. Azt írják róla, Agatha Christie mestermunkája. The Murder of Roger Ackroyd. Most rászántam magam, végigolvastam.

Ülünk egy teremben, Hercule Poirot hívott egybe minket. Előadja a nyomozás történetét.

- Hölgyeim és uraim, tudom, hogy ki a gyilkos.

Feszengünk.

- A gyilkos itt van a teremben.

Új esernyőm – s egyúttal növekvő szenilitásom – tragédiáját megírtam Vagy úgy c. blogbejegyzésemben. Ennek se a címe, se a tartalma nem szenzációs. Nincs benne szex, nincs benne politika. Mégis kiemelkedően látogatott. Nem értem. Egyszerűen nem értem.

Ennyien kíváncsiak egy olcsó esernyő működésére? Van valami rejtett vonzóerő a Vagy úgy címben? Ilyen szenzációs, hogy butulok? Vagy hogy?

Hihetek a fülemnek? Gyurcsány adó- és járulékcsökkentésről beszél.

Mindeddig ez az ellenzék követelése volt. A kormányoldal mindig bebizonyította, hogy erre még gondolni is képtelenség. Most egyszerre lehetségessé vált?

Laikus vagyok, de azért úgy tűnik, értem. Küszöbön állnak az EU-parlamenti választások és vészterhesen közelednek a magyar országgyűlési választások is. Megszólaltak a szirénák.

Megint átadta nekem a helyét egy lány a metrón, mégpedig mosolyogva. Ezúttal nem felejtettem el visszamosolyogni.

Nahát, ezek a mai fiatalok. Tanítani kellene őket az iskolában. Nem mint alanyt. Mint tárgyat. 

Tudom, hogy a nyájas olvasó most az öklét rázza. No de hát a nyájas olvasót vigye el az ö... az összesített tapasztalatok sodrása. Elvégre nem meséket mondok. Ezek megtörténtek velem.