Ambivalens angyalok

GRÜN, Anselm: Mindenkinek van egy angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2007. Fordította Lázár Julianna. 162 oldal

A bencés szerő művét azzal adták kezembe, hogy mondjak véleményt róla. Egyesek lelkesednek érte, mások kifogásolják. Tudtam, hogy az alapprobléma: önállóan létező szellemi lényekként kezeli-e Grün az angyalokat. A teológusi körökben jelenleg elterjedt álláspont az, hogy az angyalok és démonok valóságosak ugyan, de csak az ember révén, az embertől független személyességük nincs.

Ez nem fér össze a Tanítóhivatal álláspontjával. A Katekizmus szerint „a szellemi lények létezése – akik nem testiek, és a Szentírásban angyalok néven szerepelnek – hitigazság. ... Annak folytán, hogy tiszta szellemi teremtmények, értelemmel és akarattal bírnak: mint teremtmények személyes lények és halhatatlanok. Minden látható teremtményt felülmúlnak tökéletességben. Erről tanúskodik dicsőségük ragyogása” (KEK 328., 330.). Dogma beszél az angyalok bukásáról (DS 800), amiből világosan következik, hogy az emberétől független saját szabad akaratuk van.

Grün nagyon törekszik arra, hogy a hagyománynak megfelelő kifejezéseket használjon, és ezzel elkerülje a vitákat. Elhatárolja magát az ezoterikától, és tartja magát az elvhez: „Szükséges az angyalokról a keresztény hagyománynak megfelelően szólni” (13. o.). Kifejezései annyira igazodnak az egyházi nyelvezethez, hogy a gyanútlan olvasó számára legtöbbször egészen nyilvánvalónak tűnik katolikus hithűsége. Legföljebb egy-egy ilyen kijelentés hozhatja az olvasót zavarba: „Az áldó angyal lehet egy apa vagy anya, a szomszédasszony, a nagymama, a nagypapa, a tanár, a plébános” (54. o.). „Sokszor a barátok azok, akik a gyermekeket angyalként segítik és vezetik” (78. o.). „Abban rejlik ugyanis legfőbb hivatásunk, hogy egymás számára angyallá váljunk” (161. o.). „Egy ember is lehet számunkra angyal. Az ember lényege szerint nem angyal. De ilyen vagy olyan pillanatban az lesz számomra” (16. o.). Elutasíthatatlan a kérdés: csak átvitt értelemben használja Grün az ilyen emberekre az „angyal” szót, vagy szószerint gondolja? Mi van azokkal az angyalokkal, akik lényegük szerint is angyalok?

Az ilyen angyalokról Grünnél mindig csak pszichológiai értelmezést kapunk. Vallja ugyan, hogy az angyalok „teremtett szellemi lények”, de sehol nem ismeri el az angyaloknak az embertől független személyességét. A „lényegük szerinti” angyalok Grünnél semmivel nem látszanak önállóbb lényeknek más emberek „angyalszerepénél”. Csak itt az ember saját lénye játssza az angyalszerepet.

„Nem is döntő, hogy álomképek, víziók vagy látható szellemi lények-e. Mindig az embernek osztályrészül jutó tapasztalatokról van szó, amit angyalnak tart, akit Isten küldöttének értelmez. Az angyalban Isten gyógyító és védelmező közelsége megtapasztalhatóan közel jön hozzánk. Nem az angyalban kell hinnünk. Az angyalok nem hitünk tárgyai. Hinni csak Istenben tudunk. Az angyalokban azonban istenhitünk konkretizálódik és koncentrálódik.” (16. o.)

Nos, ami a hitet illeti, annak tárgya valóban Isten és nem más. Viszont éppen mert hiszünk az önmagát kinyilatkoztató Istenben, hiszünk a kinyilatkoztatás másodlagos tárgyaiban is, amelyeket Isten önközlése magában foglal, többek között az angyalokban is. Grünnek, a pszichológusnak, az angyal mélypszichológiai értelmezése elég, nem tartja szükségesnek, hogy az angyaloktól mint saját értelemmel és akarattal rendelkező önálló lényekről beszéljen.

„Az oldalunkon álló angyalok képzetével lesz konkrét Isten gyógyító és szerető közelsége. Az angyalok kezdettől fogva tapasztalati horizontra mutatnak rá. Nem az angyalban kell hinni: az angyalt megtapasztalja az ember. A maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak” (19. o.).

Grün idézi (és nem cáfolja) Jung álláspontját, amely szerint «az angyalok „a lélek spirituális irányító erői”, spirituális energiájú ősi szimbólumok, amelyek az énre és az ember tudatára elrettentő vagy áldásos hatást gyakorolhatnak» (21. o.).

A könyv fő tartalma bibliai angyaltörténetek lélektani értelmezése. Ez gazdag szimbólumképző fantáziával történik s kezdetben üdítően szellemesnek hat, később azonban az olvasó kezdi úgy érezni, hogy minden megoldás egy kaptafára megy. A kaptafa pedig az emberi pszichén belül van. Mindenütt az a helyzet kulcsa, hogy magában a lélekben ébrednek föl azok az erők, amelyek az ember problémáit kezelhetővé teszik. Ha az angyalok csak „spirituális energiájú ősi szimbólumok”, amelyek „a maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak”, nem is lehet tőlük mást várni, mint önmegváltást.

Grün jótollú, hívő és tiszta szándékú szerző, de olyan dogmatikából táplálkozik, amely elsikkasztotta az angyalok realitását. Összehasonlításul álljon itt Szeghy Ernő leírása az őrangyalokról.

„Föltétlen igazság ..., hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.”

„Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.” (SZEGHY Ernő: A belső várkastély kapuja. Szent István Társulat, Bp. 1990. 169-170. o.)

„Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: ,Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.' Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.” (SZEGHY i.m. 171-172. o.)

Szeghy Ernő és Anselm Grün szemlélete, a gyermekien egyszerű hit és a „képszerűség és a realitás között maradó” raffinált okoskodás szemlélete nem békíthetőek ki egymással. Választanunk kell. Grün ambivalens angyalai nem a kinyilatkoztatás angyalai.

A fordításról, bár az eredetit nem láttam, ennyit: „Egy idős festőnek van egy 1200 táján készült szép képe...” (155. o.). A festő valóban nagyon idős lehet, ha már 1200 táján is festett. Hogy mik vannak, igazán...

Sztarec vagy pszichológus?

GRÜN, Anselm: A lélek ötven angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2005. Fordította Lázár Julianna. 168 oldal.

Anselm Grünnek igen szép szakálla és nagy irodalmi sikere van. Hogy angyalai nem igazi angyalok, azt már kifejtettem Ambivalens angyalok c. írásomban, mely a szerző később megjelent Mindenkinek van angyala c. művéről szól. A lélek ötven angyalában is ilyen kijelentéseket találunk: „Az angyalok lelkünk erői” (17. o.), „Ők maguk a bennünk lévő benső tér” (16. o.), „A beszélgetőtárs volt számodra az angyal” (137. o.). Vagyis Grün angyalai nem azok az embertől függetlenül létező, önálló értelemmel és akarattal rendelkező személyes lények, akikben az Egyház hisz. Ebben nem követhetjük azokat a dogmatikusokat, akiktől Grün meríti nézeteit.

Pszichológiailag számos találó megfigyelést olvasunk A lélek ötven angyalában, ez kétségtelen. Kétségtelen Grün keresztény hite is. Ezeket az értékeket dogmatikai kifogásaim ellenére sem kívánom tagadni. Kérdés azonban, hogyan viszonyulnak egymáshoz a pszichológiai és hitbeli szempontok. Úgy tűnik, Grün felváltva beszél a sztarec és a pszichológus szerepében. A modern pszichológiát valaki így jellemezte: „Az önimádat vallása.” Az ember komfort-érzése, „I’m OK” élménye az ősbűn következtében nem mindig az erkölcsileg helyes magatartást követi. „Lényed mélyén jó vagy. Őszinte és tiszta” – mondja Grün (58. o.), csakhogy ez még a hívő, kegyelemben élő emberre se áll egészen, még neki is le kell vetnie a „régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt” (Ef 4,22). Ha értékmérővé jelöljük ki érzelmi igényeinket, önmagunk istenévé, a jó és rossz mércéjévé tesszük magunkat. Ezért olvassuk meglepődve Grünnél: „Álljon melletted az angyal, hogy Te magad határozd meg, mi jó Neked” (25. o.). A jó és rossz tudásának fájánál nem a jó angyal áll. Az ilyen kijelentések: „Engedd meg magadnak az elesést” (28. o.), „Higgy belső érzésednek” (45-46. o.), vagy: „Az engedelmesség azt jelenti, hogy saját valóságommal összhangban élek” (42. o.), a Kígyó rábeszélései. A pszichológusi beállítottság teszi, hogy Grün sztarec végzetesen elhibázza a lelkek megkülönböztetését: „Ha egy gondolat a démontól való, az bennünk félelmet és szorongást szül, bénítólag hat ránk” – mondja (48. o.). Loyolai Szent Ignác megkülönböztetési szabályai mást mondanak. Ha az ember megtért, Istennek adta életét, akkor valóban negatívan reagál a rossz szellem sugallataira; de amíg még megtérésre szorul, amíg még a bűnben él, addig éppenséggel a Szentlélek és a jó angyal indításai váltanak ki belőle szorongást. Grün úgy beszél, mintha az evangélium nem tartalmazna megtérésre való felszólítást.

Ezekután éppen csak megemlítem az olyan meglepő helyeket, ahol egy katekumen veszi magához az Oltáriszentséget (153. o.), vagy ahol a delphoi jósdában működő pogány istenség valóságosnak van feltüntetve (136. o.). Lehet, hogy csak pontatlan megszövegezésekről van szó. Grünnek nem erénye a precíz fogalmazás; irodalmi sikerét részben talán éppen annak köszönheti, hogy bár elhatárolja magát az ezoterikától, mégis a New Age jellegzetesen elmosódó, inkorrekt stílusában beszél. Szófejtéseit nem elemzem, mert nem rendelkezem kellő nyelvészeti tudással, de ezek szabatosságát illetően is vannak kételyeim.

A fordító kompetenciáját nem vonom kétségbe, alaposságát annál inkább. „Higgadtnak lenni, amely a sztoikus filozófia ideálja” (ami helyett; 104. o.); „szenvednie kell tudni” („tudnia kell szenvedni” helyett; 158. o.); „Ez először is a Te szép testedet” (értelmetlen mondat, vagy az „Ez”, vagy a tárgyeset fölösleges; 168. o) – példák a felületességre.

Legvégül annyit: Grünnek feltétlenül igaza van abban, hogy kérhetjük az angyalok segítségét erényeink ügyében. Az angyalok itt vannak, sokkal reálisabban, mint amennyit a valóságból Grün nekik kiutal. De ne sokat számoljuk vagy osztályozzuk őket. Grün se kinyilatkoztatás alapján sorolja fel angyalait, hanem a maga – igen szép – szakállára.

A pápa Jézus-könyve

RATZINGER, Joseph – XVI. Benedek: A názáreti Jézus. Első rész. Szent István Társulat, Bp. 2007. Fordította Prof. Dr. Rokay Zoltán. 340 oldal.

„Régóta érlelődött bennem az a könyv. Az első munkát ennek érdekében a 2003-as esztendő nyári szünetében tudtam elvégezni. A római püspöki székbe való megválasztásom után minden szabad pillanatot felhasználtam, hogy a könyv írását folytassam. Mivel nem tudom, mennyi időt és erőt kapok még ajándékba, elhatároztam, hogy a mű első részeként közzéteszem az első tíz fejezetet, amelyek a Jordánban való megkeresztelkedéstől Péter vallomásáig és a színeváltozásig terjednek” – mondja a teológus pápa. A hátralevő második rész nélkül is lényegbevágót alkotott. A történeti-kritikai módszer eredményeit fölényes magabiztossággal fölhasználja, ám állandóan keresi a bibliai kijelentésekben azt a többletet, amelyet minden emberi szó tartalmaz a beszélő tudatában pillanatnyilag ottlévő jelentésen túl, s e többletet az Ó- és Újszövetség egységéből értelmezi, nem puszta történeti exegézist nyújtva, hanem valódi teológiát, amely úgy hatol el a nikaiai zsinat (325) által kimondott homoúszioszig, hogy egy pillanatra se hagyja el a biblikus talajt.

Ratzinger mindig is az összefüggések művésze volt. Jézus alakját két bibliai megállapítás feszültségébe állítja: az egyik Mózes kijelentése, hogy hozzá hasonló prófétát támaszt az Úr (MTörv 18,15), a másik a bibliai szerző megállapítása, hogy azóta se támasztott az Úr Mózeshez fogható prófétát, akivel szemtől szemben beszélt volna, mint Mózessel (MTörv 34,10). Ennek alapján érthető Izrael várakozása „a” Prófétára: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba” (Jn6,14). Sőt Mózes se láthatta igazán az Úr arcát: „Hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod” (Kiv 33,20). Ebből vezethető le a ki nem mondott várakozás arra a Prófétára, aki teljes istenközvetlenségből beszél, ezért a szövetség új szintjét valósítja meg. A megtestesült Ige ezt a reménységet teljesíti: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Ezzel túllépi Izrael várakozásának kereteit is, hiszen az egész univerzum Istenét mondja ki.

Ezután az exegézis magasiskoláját láthatjuk. A teológus pápa végigmegy a felnőtt Jézus életének és tanításának mozzanatain, leheletfinom és bátor értelmezésekkel rendre kimutatva, hogy Jézus személye nélkül az üzenet nem érthető. Jellemző az, amit a hegyibeszéddel kapcsolatban a zsidó Jacob Neusner A Rabbi Talks with Jesus c. könyvéből idéz. Kérdik a szerzőt, mit hagyott el Jézus a Tórából. „Semmit.” Kérdik, mit tett hozzá. „Önmagát.” Megdől a liberális Harnack állítása, hogy Jézus kizárólag az Atyáról tanított, a krisztológia későbbi fejlemény. Éppen abban a módban, ahogy Jézus az Atyáról beszél, krisztológia rejlik. Jézus nem változtatja meg és nem egészíti ki a Tórát, hanem ő maga az új Tóra.

A hasonló elemzések anyaga rendkívül gazdag. A Jézusról mint igazi szőlőtőről szóló beszéd összefüggésében tárgyalja a Szentatya a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszédet. Az összefüggésekbe a jelenkort is belevonja. A szőlőművesek megölik az örököst, hogy övék legyen a szőlő. „Nem éppen ez-e az újkor, a mi korunk logikája? – teszi föl a kérdést a pápa. – Ha Istent holttá nyilvánítjuk, úgy mi magunk vagyunk az isten. Végre nem másvalakinek a tulajdona vagyunk, hanem csak önmagunké, és mi vagyunk a világ tulajdonosai. Most végre azt tehetjük, ami nekünk tetszik. Megszüntetjük Istent, nincs fölöttünk mérce, önmagunk mércéi vagyunk. A 'szőlő' a miénk! Hogy mi történik az emberekkel és a világgal, azt kezdjük már látni...” A könyvben, amelyben a Ratzinger-pápa nem legfőbb tanítóként, hanem kutató teológusként beszél, itt hirtelen előtör a világ sorsáért aggódó legfőbb pásztor fájdalma.

A könyvet Jézus önmagára használt kifejezéseinek vizsgálata zárja. Azt hiszem, Nyiri Tamásnál olvastam, hogy Jézus valószínűleg nem alkalmazta magára az „Emberfia” címet. Ennek pontosan az ellenkezője áll: ez éppen az a szó, amit Jézus önmagára szinte állandóan használt, az utókor viszont nagyon hamar mellőzött, helyette a „Krisztus” és az „Úr” címeket alkalmazva. Vermes Géza azt fejtegeti, hogy az „emberfia” kifejezés Jézus ajkán csupán az „én” körülírása – de ezzel egyszerűen nem vesz tudomást Dániel könyvének az eljövendő dicsőséges királyságot jelképező Emberfia-alakjáról, az erre történő elháríthatatlan utalásról. Valójában, mint Ratzinger kifejti, Jézus ajkán az „Emberfia” különböző jelentései egymásba játszanak. „Új és meglepő volt az Emberfia kifejezés, amellyel Jézus elrejtette és egyben lassanként hozzáférhetővé tette saját titkát.”

A könyv csúcsa az „Én vagyok” kijelentések elemzése. Ez a tőmondat nem más Jézus ajkán, mint az égő csipkebokorból saját nevét kimondó Isten bemutatkozása. S az égő csipkebokor – a kereszt. A könyvet becsukó olvasó leoldja saruit. A Titok előtt áll.

A kiadó nyilván mindent megtett, hogy minél hamarabb, de egyben színvonalasan adja a könyvet a magyar olvasók kezébe. A fordítással Rokay professzor remekelt. Bár bizonyára sietnie kellett, gördülékeny, jól olvasható, szabatos szöveget nyújt, méltót a szerzőhöz. Tisztelet a lektoroknak is. Mondathibát mindössze hármat találtam (a számítógépes szövegszerkesztés átka, hogy elvetett szövegrészek könnyen bennmaradnak), szóhibát viszont egyetlen egyet sem (a számítógépes szövegszerkesztés áldása, hogy az elírásokat gépileg tudja korrigálni). Kevésbé jó a Glosszárium, szakszerű megvilágítások mellett meglepően durva tévedéseket is tartalmaz (a farizeus szó állítólagos görög eredete, a teofánia azonosítása a természetes kinyilatkoztatással) – ennek szerzője talán túlságosan is sietett...

Kulcstalanság

KERTÉSZ Imre: K. dosszié. Magvető, Bp. 2006. 262 oldal

Kertész Imre nevét sokáig csak a könyvesboltok kirakataiból ismertem. A váratlan Nobel-díj után gyorsan megvettem a Sorstalanságot. Belső ellenállással kezdtem olvasni, mert azt vártam, hogy sivár és unalmas lesz, mint az auschwitzi barakkok. De nem így volt, rövidesen rájöttem, hogy pergően izgalmas regényt tartok a kezemben. Amikor megjelent Kertész új regénye, a Felszámolás, hamar elolvastam azt is; cselekménye szintén lebilincselő volt. Harmadik könyve, aminek nekirugaszkodtam, az önéletrajzi jellegű K. dosszié, amely egy Hafner Zoltánnal készült mélyinterjú anyagán alapul. Ez is kitűnő olvasmány, nehéz letenni. Mivel Kertész többi művét még nem olvastam, korántsem szakavatottan szólok hozzá, mégis késztetést érzek, hogy benyomásaimat e harmadik műről elmondjam.

Ami Kertésznek a kérdésekre adott válaszaiban először feltűnik, az a kérlelhetetlen őszinteség. Szinte aggályos pontossággal választja le megtörtént élményeit azok regénybeli ábrázolásáról, s ismét önmagát mint későbbi elbeszélőt önmagáról mint egykori átélőről. „A fikció világa szuverén világ, amely a szerző agyában megszületik, s a művészet, az irodalom törvényeit követi” (14. o.). Önkínzó bátorsággal néz szembe a kényes kérdésekkel is, sablonmentesen és nem egyszer nagyon élesen, gyakran paradox módon fogalmaz. Például: „Az ember mindig neheztel a szüleire” (69. o.). „Két zsidónak csak a félelmei közösek” (143. o.). „A diktatúrákban fölöslegessé vált az ember” (163. o.). „Csak a halottaknak van igazuk, senki másnak” (166. o.). „Sok hibám van, de hivatástudatom sosem volt” (169. o.). „Nincs annál szomorúbb, mintha az embernek igaza van” (200. o.). Világosan megvallja azt is, hogy a szorongás számára alapélmény, a halálvágy kísérője volt életének. Valamilyen Weltvertrauen, világbizalom mégis hozzásegítette, hogy hazatérjen a koncentrációs táborokból, egyedüliként a tizenhét fiú közül, akikkel együtt hurcolták el; és túlélte a vörös diktatúrát is, „azokat az éveket, a depressziós diktatúra-hangulatot, a boldog öngyilkosság-fontolgatásokat, az egész haláljátékot a hetvenes-nyolcvanas évekből” (205. o.). Aforizmává egyszerűsítve így mondja: „Mindig meg akartam halni s mindig írtam helyette egy könyvet” (205. o.). Remélhetően a Felszámolásban – ahol az író-hős öngyilkossága a cselekmény alapja – sikerült végképp „kiírnia” magából az öngyilkossági késztetést...

Kertész nem hívő. „Amióta Isten halott, nincs objektív tekintet, a ,panta rhei’ állapotában élünk, nincs kapaszkodó, és mégis úgy írunk, mintha volna” (185. o.). Válaszainak nyíltságában az abszolút igazság igénye bújkál, de nem hisz az abszolút igazságban. Kant követője: az igazságot szubjektív képződménynek tekinti. „Az igazság többé nem egyetemes. Ez súlyos tény, de tudomásul kell venni. Kiállni önmagunkért: ez a legnehezebb, mindig is az volt. Éppen ez elől menekül a moralista. Korunk nem kedvez az individuum fenntartásának: könnyebb megadni magunkat világmegváltó eszméknek, mint ragaszkodni a saját egyszeri és megismételhetetlen egzisztenciánkhoz. Az igazság helyett a saját igazságunkat választani” (96. o.). Miközben azonban az igazságot nem tartja egyetemesnek, állást foglal a Holokauszt egyetemes jelentősége mellett. Azt hangoztatja, hogy a zsidó Holokauszt nem egyszerűen egy a számos népirtás közül, amely a történelemben bekövetkezett, hanem a kereszt óta a legjelentősebb, mindent átható esemény. Csak most, ebből a könyvéből értettem meg a Felszámolás egy jelenetét, melyben a feleség azt mondja: „De én zsidó vagyok!” – s a nem-zsidó férj ezt válaszolja: „Mindenki zsidó.” Az igazság egyetemességének helyébe a bűn és a tragikum egyetemessége kerül, amely a Holokausztban ölt testet.

Kertész „olyan zsidó, akinek semmi köze többé az Auschwitz előtti zsidó életformák egyikéhez sem. Sem az archaikus zsidóhoz, sem az asszimiláns zsidóhoz, sem a cionista zsidóhoz. Sem Izraelhez. Talán ezt a legnehezebb kimondani...” (145-146. o.). A Nobel-díjas író szkeptikus individualizmusa azt a benyomást kelti bennem, hogy ő a (gonosz) viccben szereplő ember, aki „magába zárkózik és elveszíti a kulcsot”. Nincs kulcsa a szabadító igazsághoz. Kulcstalansága, tagadásokban megfogalmazott zsidósága felidézi bennem egy imaséta emlékét, amelyet közösségemmel tartottunk Lipótvárosban és Újlipótvárosban. Sokáig néztem egy zsidó könyvesbolt kirakatát. Szívem egész szeretetével próbáltam imádkozni a zsidóságért, de úgy éreztem, valami akadályba ütközöm. A Szentlélek vezetése mellett megfogalmazódott bennem a magyarázat: az akadály egy hideg tagadás, amely a zsidó értelmiség szívében van. [Félreértés ne essék. Ezt nem értettem úgy, hogy az egész zsidó értelmiség szívében. Még úgy se, hogy a zsidó értelmiségiek többségének szívében. Csak úgy, hogy jelen van, és súlyos tény.] Kértem Istent, mutassa meg, hogyan imádkozhatom mégis zsidó testvéreimért, s azt az indítást kaptam, hogy vegyek egy nagy menórát és állítsam föl szobámban. Megvettem, fölállítottam; ma közösségünk kis oratóriumában áll. Kertész Imre önéletrajzi művét olvasva azt érzem, hogy a hideg tagadás mögött, amely őnála magas irodalmi megfogalmazásba, elegáns paradoxonokba öltözik, a szív jeges rémülete és a magára maradtság iszonyata húzódik meg. Az abszolúttá emelt Auschwitz.

Ám a Szentélyben lobognak a lángok. Nem Auschwitz abszolút, hanem az isteni Igazság.

Őszentsége ellenzéke

Joseph Ratzinger bíboros: A liturgia szelleme. Szent István Társulat, Budapest, 2002. Fordította: Dr. Heller György. 224 oldal

Ez a könyv nem mostanában jelent meg, de annyira jónak és fontosnak tartom, hogy mindenképpen írnom kell róla. A cím humornak van szánva, amolyan újságírói fogásnak. Valójában mindössze három kérdésben mondok ellene Őszentségének, aki a könyv megjelenésekor (1999) még csak a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa volt, s ez a három csupán részletkérdés. Az alapkérdés, hogy t.i. Joseph Ratzinger visszaállítja-e a régi liturgiát, már egyértelműen eldőlt: Szentatyánk, bár egy motu proprióval fölöslegessé tette a „hagyományos” miséhez szükséges külön püspöki engedélyt, a mise rendes formájaként megtartotta a VI. Pál által kiadott misekönyvet. Most ismertetendő könyvében is világosan mondja: „Szükségünk van-e arra, hogy most újra mindent átrendezzünk? Semmi sem károsabb a liturgia számára, mint az állandó változtatás” (75. o.). Józan ésszel nem lehet azt várni, hogy VI. Pál pápa liturgikus reformját az Egyház visszavonja. Azt viszont igen, hogy XVI. Benedek pápasága alatt az új misekönyvnek olyan javított kiadása jelenik meg (vagy legalábbis: lesz előkészítve), amely e könyv szempontjait fokozottan figyelembe veszi. És remélhető további fellépés az elharapózott visszaélések ellen. Ezeknek én is lelkesen tapsolnék.

Az egész könyvnek lelkesen tapsolok, mert alapvető dolgokat tisztáz. Mérhetetlen súlya van a megállapításnak: a liturgia nem a mi produktumunk, hanem Isten ajándéka. „Az imádás bennünket az »ég« létezésmódjának, Isten világának részesévé tesz és ezáltal az isteni világ fényét sugározza a mi világunkba” (18. o.). A liturgia a kinyilatkoztatás függvénye. „Az ember a kultuszt nem képes egyedül egyszerűen »megcsinálni«; csak az ürességbe nyúl akkor, ha Isten nem mutatja meg magát. Midőn Mózes a fáraónak azt mondja: »Azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunkat az Úrnak« (Kiv 10,26), akkor ezekkel a szavakkal tényleg minden liturgia alaptörvénye bukkan elő” (19. o.). A mózesi időben készült „aranyborjú” (bika) nem hamis isten képmása, hanem az igaz Isten hamis kultusza. „Az aranyborjú története egy, az önhatalmú és önző kultusz elleni figyelmeztetés, amelynél végső soron nem Istenről, hanem arról van szó, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Az ilyen liturgia üres játszadozás, és frusztrációra van ítélve. Nem tagadható, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform során gyakran elszabadult az ilyen üres játszadozás, ahol a szentmisében verseket szavalnak és pantomímeket adnak elő, vagy a szertartás egy pop-koncert kísérő eseményévé válik. Az eredmény az, hogy az ember Isten helyett önmagával áll szemben.

Mózes a szent sátrat „Isten parancsának megfelelően, azon mintakép alapján állította fel, amelyet a hegyen szemlélt” (Csel 7,45; Kiv 25,40). A földi liturgia a mennyei liturgia leképezése. Az áldozat igazi tartalma nem az ajándék megsemmisítése, hanem annak Isten számára való lefoglalása, végső soron az egyesülés. A keresztény kultusz logiké latreia, értelmes imádás: „Az »Ige« az áldozat, az ima szava, mely az embertől felszáll és az ember egész létezését felveszi magába s őt magát »Igévé« (Logosz) teszi. Az ember, aki Logosszá válik és Logosz a hit által lesz, maga az áldozat, Isten igazi dicsősége a világban” (41. o.). Míg azonban a hellenista Logosz-misztika a testet lényegtelennek tekinti, a kereszténységben a Logosz testté lett. Jézus testének és vérének, kereszthalának és föltámadásának valósága, ahogy az Eucharisztiában köztünk megjelenik, „az Ószövetség, sőt az egész vallástörténet összes vonalának egymással való találkozása: az állandóan várt és mégis a magunk képességeit meghaladó igazi kultusz, a »lélekben és igazságban való imádás«. A templom kettéhasadt függönye az Isten arca és a világ között volt függöny szétszakadása: a Megfeszített átdöfött szívében maga az Isten szíve áll nyitva. Látjuk, hogy ki az Isten és milyen. Az ég többé nincs bezárva – Isten kilépett elrejtettségéből” (43.o.). Az elvontnak tetsző mély teológiai megfontolások világos választ adnak a hétköznapi ember egyszerű kérdésére: miért kívánja az Egyház, hogy résztvegyünk a szentmisén. Azért, hogy belépjünk a húsvéti misztériumba, és egyesüljünk Istennel.

Ennek megfelelően az Eucharisztia sohasem csak a helyi közösség eseménye. Nem egy adott csoport vagy helyi egyház rendezvénye, nem puszta „összejövetel” vagy „lakoma”, hanem a megnyílt ég kultusza, amely az egész emberiségre, sőt a teljes univerzumra vonatkozik. Az univerzummal való kapcsolat egyik eleme, hogy a fölkelő nap a föltámadt és újból eljövendő Krisztus jelképe. Ezért fordultak a régi templomok szentélyükkel kelet felé, és ezért imádkozott a pap és a nép egyaránt kelet felé fordulva. Ebben nem az volt a lényeg, hogy a pap „háttal áll a népnek”, hanem hogy a néppel együtt áll Isten előtt. A szembemiséző oltárral az a veszély jár, hogy zárt kör alakul ki, amelyben a pap a néphez szól, a nép pedig a papnak válaszolgat. Ratzinger a kozmikus és történelmi egyetemességért emel szót. Nem kívánja visszaforgatni az oltárokat, de azt ajánlja, hogy az előírt kereszt az oltár közepén álljon, s mind a pap, mind a nép arra emelje tekintetét (75. o.) Itt van az első pont, ahol nem értek egyet vele. Szenvedélyes érvelését elfogadom ott, ahol a zárt kört kifogásolja, de nekem úgy tetszik, hogy a keresztre tekintés nem jelent kiutat. A papnak, ha az oltárnál áll, az áldozati adományokra kell tekintenie, ha nem éppen a misekönyvből imádkozik. A nép figyelmének sem a keresztre kell irányulnia, hanem az áldozati adományokra, amelyekkel a felajánláskor azonosulnak s amelyekben az átváltoztatástól az Urat imádják. Éppen ezért a keresztnek nem jó középen lennie, mert éppen az áldozati adományokat takarja el. A szentmise lényege az oltáron történik meg, az oltárra való rálátást kell központi kérdésnek tekinteni. A hívő számára az áldozati adományok fölött ragyog a mennyei fény, amely a megnyílt eget összeköti a földdel. Nem helyes, ha a hívek a papot bámulják, de az se, ha a pap a híveket bámulja. Mindkettőnek Arra kell figyelnie, akinek kedvéért együtt vannak. Ratzinger könyvének második olvasása döbbentett rá, hogy misézéskor, attól kezdve, hogy az oltárra vittük az adományokat, csak akkor szabad a hívekre tekintenem, amikor a nekik szóló szövegeket mondom. Egyébként mindig az oltárra kell figyelnem. Ha ezt a szem-fegyelmet megtartom, az imádásnak új dimenziója nyílik meg. Azt hiszem, világosan fejeztem ki magamat. Egy gyakorlati részletkérdésben eltér véleményem a Szentatyáétól, de a lényegben teljesen támogatom, és éppen az ő mély megfontolásai segítettek hozzá, hogy legalább papi éveim utolsó szakaszában helyesen végezzem a liturgiát.

Ugyanilyen mélyek Ratzinger okfejtései, amikor az Eucharisztia őrzéséről, az idő megszenteléséről, a képtiszteletről, a szent zenéről, a különféle rítusokról, a liturgikus mozásokról és testtartásokról tanít. Ikon-teológiája gyönyörű, és szépen magyarázza meg, hogy miért nem helyettesíthető a keresztény térdelés és állás a keleti meditációk ülésformájával: a keresztény nem önmagába mélyed, hanem Isten arcát keresi. Amellett, hogy mindig nagyon széles kulturális összefüggésrendszerben szemléli az egyes témákat, részletkérdésekben is rendkívül sokat lehet tanulni a könyvből. Egy ponton azonban ismét ellenzékbe megyek át: a kultikus tánc kérdésében.

A szerző kereken kijelenti: „A tánc a keresztény liturgiának nem kifejezési módja” (178. o.). Ez persze annyiban föltétlenül igaz, hogy a jelenlegi (2008) rubrikák nem adnak helyet a táncnak a szentmisén belül. Az előírásoknak engedelmeskedni kell. Ha az Úrral való egyesülés fölötti örömünknek tánccal kívánunk kifejezést adni, annak, amíg a rubrikák nem változnak (s ez egyhamar nem valószínű), az elbocsátás után kell történnie. Szép példáját láttam ennek, mikor vendég voltam a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség egyik házában, Róma közelében. A szentmise végetért, ki is vonultunk a kápolnából, de a testvérek és nővérek „visszaosontak”, mint a király tette Pázmán lovag balladájában, és tánccal kezdtek ünnepelni (külön a férfiak és külön a nők), miközben a Szentlélek öröme nevetést adott az ajkukra. Ez a tánc nem volt a liturgiának része, hanem következménye. Egyetértek Szentatyánkkal akkor is, amikor elítélően említi a liturgikus táncnak három történelmi formáját: a gnosztikusok kultikus táncát (amely a kereszthalál tagadásán alapult), a pogány vallások és varázslatok misztikus eksztázisát, valamint a modern táncpantomímok bevezetését a liturgiába (szekularizmus). De ő is kénytelen elismerni, hogy például az etióp liturgiában van tánc, és ugyancsak van a római liturgia zairei alakjában. A kivételt azzal próbálja hatástalanítani, hogy az afrikai liturgikus tánc nem tánc, hanem „olyan, ritmikusan rendezett lépkedés, mely a folyamat méltóságának megfelelő, a liturgia különböző útjait érdemileg fegyelmezetten tudomásul veszi és rendezi, azoknak így szépséget és mindenekelőtt Istenhez illő méltóságot kölcsönöz” (179. o.). Mindez tökéletesen igaz, de ha a táncot „tánc” helyett „ritmikusan rendezett lépkedésnek” nevezzük, attól még tánc marad. Dávid király táncát az Úr ládája előtt (2Sám 6,14-16.20-23) nem lehet a Szentírásból kivetni.

A későbbi pápa húzódozását a kultikus tánctól nyilván a Logosz féltése indokolja. Attól tart, hogy a kristálytiszta apollói elemek mellett zavaros dionízoszi elemek keverednek a logiké latreiába. Számomra is világos, hogy nem lehet helye a liturgiában annak a táncnak, amely csak a szubjektív átélést szolgálja, vagy egyoldalúan hangsúlyozza a testet. Ám a táncban is lehet méltóság, s olyan táncnak, amely túlmutat a test mozdulatain és valahova irányul, lehet helye a szertartásban, mert van benne lehetőség, hogy Istenre mutasson és imádást fejezzen ki. Nem szeretnék koreográfiai ötletekkel előállni, de például a két említett afrikai rítus tánca ilyen. Dávid király tánca azáltal irányult az Úrra, hogy a frigyláda előtt vonult. Karmozdulatok, térdelések tánc közben is kifejezhetik a Szentséges előtti hódolatot. Az az eksztázis, amely a titokzatos hatalmak kontroll nélküli felidézésére irányul, nem fogadható el, de lehet eksztatikus mozzanat olyan táncban is, amely nem az irracionalitást, hanem a szupra-racionalitást, az ész-fölöttiséget keresi. A Logoszt itt a mérték megtartása képviseli; mint ahogy Pál apostol elfogadja a közösségben a nyelveken való imádkozást, de ugyanakkor mértéket szab neki. Úgy gondolom, eljöhet az idő, amikor az Egyház, hasznosítva a karizmatikus megújulás idevágó tapasztalatait, nemcsak az afrikai rítusokban fogja megtűrni a „ritmikusan rendezett lépkedést”. Addig, természetesen, feltétel nélkül engedelmeskednünk kell az érvényes rubrikáknak.

Elmondom harmadik jelentéktelen ellenzékieskedésemet is a kitűnő könyvvel szemben. A pápa pártolja a misekánon olyan imádkozását, amelyben a pap csak a vezérszavakat mondja hangosan, a többi szöveget csöndben végzi, és a hívek is csöndben imádkoznak (194-195. o.). Jelenleg ez a forma nem is megengedett, annyit azonban megjegyzek róla, hogy ilyen misézéssel engem ki lehetne kergetni a világból. De ha a Szentatya meg akarja engedni, ám engedje meg, kezében vagyunk... Csak azt remélem, nem teszi kötelezővé. Úgy érzem, belebolondulnék. Hiába, nem vagyunk egyformák.

Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy három kifogásom, és főképpen ez az utolsó, nem érinti a liturgia lényegét. A legkomolyabb a tánc témája, amely valamiképpen parallel a zenei műfajok és a nyelveken való imádkozás kérdésével, egyszóval a nem-verbális kommunikáció problémájával. Az ezzel való részletes foglalkozás azonban már meghaladná e könyvbírálat kereteit.

Kitérek még a fordítás értékelésére. Hihetetlenül nehéz feladat elvont kérdéseket tárgyaló hosszú német mondatokat magyarba önteni. A fordító használható, olvasható szöveget ad, amelynek azonban marad egy kis idegen íze. Vegyük a korábban már idézett mondatot: „Az aranyborjú története egy, az önhatalmú és önző kultusz elleni figyelmeztetés, amelynél végső soron nem Istenről, hanem arról van szó, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Magyarán ezt így lehetne fogalmazni: „Az aranyborjú története figyelmeztetés az önhatalmú és önző kultusz ellen, amelyben végső soron nem Istenről van szó, hanem arról, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Ugyanaz, nem hagytam ki semmit, és mégis mennyivel egyszerűbb, magyarosabb. Itt-ott értelemzavaró hiba is akad a szövegben, s benyomásom szerint ez csak részben származik a számítógép ördögétől, részben abból fakad, hogy a fordító (az idő szorításában) alulmaradt a német mondatszerkezetek özönével való birkózásban. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor Világosító Szent Gergely mint Megvilágosító lett említve, a szent aligha vette a fáradságot, hogy forogjon a sírjában, de én pörögtem egy kicsit. A németből való fordítás itt jó, de a magyarra való fordítás hibás. Olyan, mintha a Sancta Mariát „Szent Máriának” fordítanánk.

Erdőszéli platánok

Exner Gabriella: Aki szomjazik, jöjjön. A nihilizmustól az Istennek adott életig. Új Ember, Budapest, 2008. 214 oldal

„Magadnak teremtettél bennünket...” Amikor Exner Gabriella szociális testvér elbeszéli hit nélküli ifjúkorát, az olvasónak szinte nevetnie kell, mennyire magának formálta Isten ezt a lelket, mennyire előre kidolgozta benne a későbbi odaszenteltség struktúráit. Milyen természetességgel rázza le magáról ez a fiatal lány a vörös diktatúra hazugságait, milyen magától értődően őrzi meg nemes szellemi igényességét egy pénz-, karrier- és kéjsóvár világban. Mígnem a megváltás – kétkedve szomjazott – misztériumát is megfogalmazza, anonim módon, Az Ember a kereszten c. képben.

Gabi festő. Erdőszéli platánok c. képét három vertikális vonal dominálja, a fák koronáját nem látjuk, törzsükkel, gyökereikkel a fantáziában akár emberi végtagokká is válhatnak. De akkor ezek égből lenyúló kezek, vagy olyan emberek lábai, akiknek feje az égben vész el. A függőleges dimenzió végig uralkodik a könyvben. A szerző nem kísérli meg, hogy visszahelyezkedjen korábbi, nem-hívő lelkiállapotába, hanem állandóan reflektál a régebbi eseményekre a hit szemével. Keresztnevét „Isten emberének” értelmezi (11. o.). Amikor nagymamája arról beszél, hogy nem tud hinni Jézus szűzi születésében, ez belevésődik a kislány emlékezetébe, és később „a természetfölötti világ üzeneteként” tartja számon (14. o.). Irodalmi élményeiről így szól: „Az irodalomnak fontos értékközvetítő és űrpótló – ma úgy mondanám, preevangelizáló – szerepe volt ifjú, ateista éveimben. A versek kicsit talán az imádságot helyettesítették számomra. Megszólították, nem hagyták teljesen meghalni »jobbik énemet«, a bensőmben mélyen rejtőző Isten-arcot” (21. o.). Misztikusan értelmezi nem-hívő korszakának természet-élményeit is (28-29. o.). A céltalanság, félelem és szorongás, a „kozmikus elidegenedettség”, a semmibe való kivetettség életérzéséről, amelynek horizontján már az öngyilkosság gondolata is megjelent, azt mondja: „Azt hiszem, az ilyen lelkiállapot előhírnöke a pokol gyötrelmeinek” (25. o.).

Az olvasó itt már nem nevet. Hogyan jön elő a rejtőző Isten-arc? Hogyan lesz a nem-hitből hit? Itt jelenik meg az egyetemi csoport- és szobatárs Franciska alakja, akinek külön útjai vannak, s akiről a lányok sejtik, hogy vallásos. „Én, ha húsz tétel közül egyet nem tanultam meg, előfordult, hogy épp azt húztam ki – míg ő fordítva: ha csupán néhányat vett át, abból sikerült húznia. És úgy tűnt, sohasem izgul különösebben” (30. o.). Mérhetetlen a csöndes tanúságtétel, a preevangelizáció jelentősége. Egy kedves főbérlő néni, egy életét fiáért fölajánló nagynéni, egy szemináriumba vonuló moszkvai tanár Brezsnyev Szovjetuniójában, és végül a szegedi diploma után közös munkahely Franciskával – Budapesten. Gabi mélyülő lelki krízisében Franciska egy napon fölteszi a kérdést: „Szerinted van Isten?” Elérkezett a direkt evangelizáció szakasza.

Szerzőnk egy olyan Egyházzal került kapcsolatba, amelyet már megérintett a karizmatikus megújulás. Ugyanakkor figyelemreméltónak találom Franciska türelmes, tapintatos viselkedését. Az a szabadegyházaktól kölcsönzött evangelizációs mentalitás, amely vadidegeneket rohan le egy azonnali megtérésre felszólító sablonszöveggel, a nagy többségben ellenállást vált ki. Gabinak szüksége volt a több éves kínlódásra, az „ösztöke elleni rugdalózásra”, hogy most mohón, hihetetlen sebességgel falja a keresztény könyveket. A Szentlélek elvégezte csöndes munkáját a lány szívében, a találkozások korszaka következik. A Szociális Testvérek Társasága illegalitásban működik, sokáig nem mondják ki Gabi előtt a közösség nevét, ahova jár. Amikor kimondják, lelkileg már „be van szervezve” (118-119. o.). Egyháztörténeti jelentősége van a Társaság üldözött korszakának, amelyben sok fiatal lány ismerte föl szerzetesi hivatását, nem utolsósorban a karizmatikus tapasztalat közvetítésével. A könyv forrásértékű személyes tanúság a Társaság életének erről a szakaszáról, a kívülálló, pontosabban a kívülről közeledő oldaláról. A szerző az „erdőszéli platánokat” festi meg, miközben belül csak rémlik az erdő.

Számomra igen tanulságos az az időszak, amely a hit születése és az Egyházba való beilleszkedés közé esik. Franciska kérdése után, az első kölcsönzött könyvek hatására Gabinak már bizonyossága van Istenről. De az egyes hittételekkel, a krisztusi erkölcstan részleteivel, a katolikus szubkultúra zsargonjával, a liturgiával (no meg saját megújuló kísértéseivel) még meg kell birkóznia. Számomra, aki (némi túlzással) már a bölcsőben is Szunyogh-Missalét forgattam, nehéz követni ezt a folyamatot, de tökéletesen értem. Azt is, hogy aki karizmatikus hőfokon fogadta be a Titkot, bántónak találja a vasárnapi „misehallgatók” mélységes közönyét. Elszomorodik attól, hogy mások papucsban ásítoznak ott, ahol ő lobogó tűzbe nyúlt. Nem értek viszont egyet azzal a megoldással, hogy a szentmise kötött szövegeit spontán imával keverjük (183. o.). Szerzőnk jóhiszeműen úgy véli, hogy ez megengedett, valójában azonban ellenkezik a liturgikus előírásokkal. Én Joseph Ratzingerrel értek egyet, aki azt hangoztatja, hogy a liturgia felülről kapott ajándék, amelyet mi nem „csinálunk”, hanem befogadunk; nem egy személy vagy közösség hitélményét kell kifejeznie, hanem Isten misztériumát és a teljes Egyház hitét. A megoldást tehát nem a rubrikák fellazításában látom, hanem, itt már teljes összhangban a szerzővel, eleven hitű, befogadó kisközösségekben, amelyek a liturgiától teljesen független kötetlen imádkozást gyakorolnak. A liturgiába való bevezetést pedig nem szabad elsietni, hanem időben ráérős, személyes foglalkozásban intenzív, igényes katekumenátusi folyamat során kell elvégezni. A szerző által is példaként említett Szent Padre Pio szentmiséi nem azért hatottak döbbenetes erővel, mintha spontán elemek lettek volna bennük (latinul misézett, mégcsak nem is prédikált), hanem a Szentlélek működésének kivételes intenzitása miatt. „Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20).

A szerző kiforrott stiliszta. Stílusát különösen azért szeretem, mert nem véteti észre, hogy stílus. Akár elvont, akár szemléletes tartalmakat közöl, mindig egyszerűen, elegánsan, kristálytiszta fogalmazásban teszi. Hogy a fülszöveget („... a nyolcvanas évek fullasztó éveiben ...”) ki írta, nem tudom, de arra a nyakamat teszem, hogy ezt a szörnyszüleményt nem Gabi követte el. Ám az olvasó téved, ha azt gondolja, hogy szépirodalmi művet tart a kezében. Nem, ez lelkiségi könyv, szépirodalmi nívón megírva. A vertikálisok dominálnak. A stílusba ott és csakis ott férkőzik pátosz, ahol a szerző Istenről vagy éppen Istenhez beszél. Persze, ahol az olvadt láva kitör, ott meleg van. A pontos mondatok mögött emésztő tűz lángol, Istentől lefoglalt intimitás, istenjegyesség, istenszerelem. Az örökfogadalom olyan, mint a halál (156. o.). Exner Gabriella szociális testvér, A Lélek szava szerkesztője mindenről lemondott, a korábbi tétova párkeresésekről, a cigarettáról, még a festésről is, hogy érzékeny valójával egészen elvesszen Imádottjában. Igaz, a festést visszakapta, de az most már imádság.

Az Erdőszéli platánok c. képen három fa látható. Kettő jobbra, közelebb egymáshoz, a harmadik balra, némileg introvertáltan, kissé alacsonyabb talajban. A két jobboldali hasadt törzsű óriás, hatalmas gyökerekkel. Víziómban a középső fa Sztrilich Ágnes testvér, a Társaság növekedésének motorja az üldöztetés idején, a jobb szélső pedig Berkecz Franciska testvér, aki Isten eszköze volt Gabi megtérésében. Balról, távolabb, Gabi áll, kicsit fölnézve rájuk, de ugyanolyan magasba törve, hasonlíthatatlan eleganciába öltözötten. Ez a fa a legfüggőlegesebb.

Igazságvadászat

Christie, Agatha: Nemesis. HarperCollinsPublishers, London, 2002.

„Hiszek az örök életben” – mondja Miss Marple megboldogult megbízójának. – „Nem tudom pontosan, hol van ön, Mr Rafiel, de nincs kétségem arról, hogy valahol van – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem kívánságát.” (45. o.) És nekiáll kinyomozni egy esetet, amelyről kilenc fejezeten át sem ő, sem az olvasó nem sejti, hogy miben áll tulajdonképpen. Nem tudunk semmit, nem történik semmi érdemleges. És mégis –

A 10. fejezetben érdemleges információt kapunk. A 11. fejezetben drámai fejlemény történik, és onnan kezdve az olvasó figyelme együtt lüktet Miss Marple kutatásaival. A 13. fejezetben egy haldokló azt mondja az öreg hölgynek: „Egyikük, de melyik? Jöjjön rá. ... Talán veszélyes lesz magára nézve – de maga rá fog jönni, ugye?” És Miss Marple így válaszol: „Isten segítségével rájövök.” Ez fogadalom (212. o.).

Mikor ezt a regényt írta, Agatha Christie nyolcvan év körül járt (éppen mint hősnője, Miss Marple a regényben). és már a krimi királynőjének számított. Megengedhette magának, hogy kísérletezzék. Kezdő szerzőtől bármely kiadó visszautasítana egy olyan detektívregényt, amelyben egy halott ad megbízást a nyomozásra, poszthumus levelekben, és kilenc fejezeten át nem történik semmi. De a Királynő még azt is megengedhette magának, hogy egyik kulcsfigurájának ezt a nevet adja: Verity Hunt (igazságvadászat). Az olvasó, ha hősiesen átküzdötte magát az első kilenc fejezeten, lélegzetvisszafojtva követi az idős falusi hajadon igazságvadászatát.

Megpróbáltam elolvasni egyet Agatha Christie nem-detektív regényeiből, amelyeket Mary Westmacott néven írt. Nem bírtam leküzdeni unalmamat, abbahagytam. A szerző sajátos művészete, amely a részletekre irányuló aprólékos figyelemben áll, számomra nem volt elegendő (talán nőnek kellett volna születnem). Egész más a helyzet a detektívregényekben. Itt a részletek művészete a gyanúkeltést szolgálja. Amíg nem tudjuk, ki a gyilkos – sőt, mint ebben a regényben, még az se tudjuk, hogy van-e gyilkos egyáltalán – a részletek beépülnek találgatásainkba, és egész hálózatát építik ki bennünk a feltevéseknek és lehetőségeknek. Amikor már elkezdtem félni (vártam, mikor jön elő egy killer a sötét oratóriumból), megértettem, mire való volt az unalmas első kilenc fejezet. A meddő találgatások során a szerző hallatlanul finom művészettel atmoszférát épített ki. No, saját félelmemet tudtam kezelni (a félelem lelkének lehet parancsolni, igazából ő az, aki megijed, ha Jézus nevében szembeszállunk vele), de már értettem, mit érzékel Miss Marple, akinek sajátos adottsága a flair (szimat, érzék) a gonoszhoz.

A 21. fejezetben a törékeny öreg hölgy szemtől szemben áll a gonosszal. Az éjszaka csöndjében, négyszemközt, a nyolcvan körüli, bajjal mozgó, fegyvertelen Miss Marple közli a jó erőben lévő gyilkossal, hogy ő, Miss Marple, a Nemezis. Az igazságvadászat véget ért. Az izgalmas fordulatokban az olvasó bőséges kárpótlást kap a regény átszenvedett első harmadáért. Agatha Christie legeredetibb nyomozófigurája, a vidéki „vén macska” ép bőrrel kerül ki a kalandból. „Törjön elő a jog, úgy, mint a víz, és az igazság, mint a sebes patak” – ezzel a bibliai idézettel kezdődik és zárul a cselekmény (Ámosz 5,24).

A regény erőteljesen egyszemélyes. Miss Marple mellett csak mellékalakjai vannak. Az ember nem tudja elfojtani azt az érzését, hogy Agatha Christie többé-kevésbé önmagáról ír. Atmoszféra-teremtő adottsága nyilvánvalóan ugyanolyan jó atmoszféra-érzékelő képességet feltételez, mint hősnőjéé. S ebben bujkál valami a lelkek megkülönböztetéséből. XVI. Benedek pápa is a világban uralkodó atmoszférára hivatkozik, amikor a gonosz szellemekről szól Jézus-könyvében.

Szeretni – „egyike a legijesztőbb szavaknak a világon” (101. o.). E paradoxon körül forog a rejtély megoldása a regényben. Igen, „szeretni” sokféleképpen lehet, a szeretet könyörtelen megkülönböztetésre szorul. S Miss Marple, az ájtatossági könyvet forgató jámbor hölgy, könyörtelen a megkülönböztetésben.

Mint a Nemezis.

Üstökös

Stolz, Benedikt: Az isteni Szeretet lángja. Betlehemi Boldog Mirjam élete. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2008. 250 oldal

Az üstököst megcsodáljuk, de nem lakható. Isten szenvedélyes szerelmesének, Betlehemi (Abellini) Mirjamnak fantasztikus vezekléseit nem szabad utánozni. Hálásnak kell lennünk, hogy olyan Egyházhoz tartozhatunk, amelynek egén ilyen üstökösök járnak. De a kis arab lány gyermekkorától rendkívüli kegyelmek részese, amelyeket vakmerőség nélkül nem kérhetünk magunknak. Többek között túlélő vértanú. Olyan vágást viselt a torkán, amelynek orvosi vélemény szerint okvetlenül halálosnak kellett volna lennie. De ő csak bekukkantott a mennybe, aztán a Boldogságos Szűz Mária fölápolta. Bővebben írtam erről (Szeghy Ernő könyve alapján) másutt.

Miben követhetjük mégis Mirjamot? Alázatában. Szerzetesi pályafutását a marseille-i Szent József nővéreknél kezdte, ahol egy civil szakácsnő folyton szidta-ütötte. Ugyanis szegényke nem nagyon értett még franciául, s így aztán ügyetlenül engedelmeskedett. Mirjam azonban mindig nyugodt, örömteli maradt. Egy alkalommal akkora pofont kapott, hogy egy forró fedő a lábára esett és égési sebeket ejtett rajta. A heves fájdalom közepette is folytatta munkáját, egyetlen zokszó nélkül. Valamelyik nővér, látva, hogy a kis arab reszket, ágyba küldte, de jött a konyhafúria, lerángatta róla a takarót és fölszakította sebeit. Mirjam pedig hallgatott az egészről, nehogy a szakácsnőt megbüntessék. (30. o.) Munkahelyükre panaszkodó világiak, püspökükre panaszkodó paptestvérek: Mirjamnak ezt a csodáját szabad utánozni.

A Szent József nővéreknek végül nem kellett az arab lány, aki túl gyakran lebegett és esett elragadtatásba. Ő maga gyermeki gyanútlanságában az elragadtatást elalvásnak hitte, a testén fölbukkanó stigmákat pedig betegségnek. Mirjam a pau-i Kármelbe került, ahol, alázatát kipróbálva, elismerték misztikájának hitelességét, sőt helyesen – tisztítótűzként – tudták értelmezni démoni megszállásait is, amelyekről a fent idézett helyen szintén részletesebben írtam. „Nem félek az ördögtől, mert a legnagyobb gonosz démon én vagyok” – mondta az angyalian ártatlan nővér. Mélyen meg volt győződve arról, hogy ő a föld legnagyobb bűnöse. (37. o.) Arab túlzás? Nem, ő Isten szentségének fényében látta önmagát, másokat pedig Isten irgalmasságának fényében. Mi fordítva szoktuk. Önmagunkat avatjuk szentté, hibáinkat megmagyarázzuk, mások hibáira viszont nem találunk mentséget. A kis Mirjam, a „legnagyobb gonosz démon”, 1868. május 24-én a (Nagy Szent Teréz Önéletrajzából ismeretes) szívsebzés kegyelmében részesült. (38. o.) Nővértársai szentnek tartották a lányt, de ezt óvakodtak említeni neki, nehogy alázatának ártsanak.

A mangalore-i (indiai) Kármelt megalapító csapat részeként aztán elszenvedhette az elítélést nővérei részéről is. Rendkívüli jelenségeit képzelgésnek és megtévesztésnek minősítették, kijelentették, hogy Mirjam a gonosz lélek hatalmában van. Indiai püspöke hivatalos iratban erősítette meg az elítélő véleményt. A kis arab továbbra is készségesen engedelmeskedett, és szeretettel ápolta nővértársait betegségükben. De ez nem hatotta meg a nővéreket. Hazaküldték Pauba. A püspök hamarosan elbizonytalanodott, szörnyű lelkifurdalások gyötörték, és egy évvel később meg is halt. Otthon, Franciaországban, nem osztották az indiaiak előítéleteit, szeretettel és bizalommal fogadták Mirjamot. Nem telt hosszú időbe, és a mangalore-i nővérek is belátták tévedésüket. (46-49. o.)

Ám ez nem volt az utolsó fejezet Mirjam életében. 1875-ben, huszonkilenc évesen, más nővérek társaságában megindult szülőföldjére, a Szentföldre, hogy Betlehemben zárdát alapítsanak. A lehetetlennek látszó alapítást misztikus előzmények tették lehetővé, és Mirjam buzgalma szorgalmazta. Mikor a zárda elkészült, 1878. augusztus 26-án a harminckét éves Mirjam hazatért Urához. Kegyetlen kínok után, de örömtől ragyogó arccal.

Amilyen extrémek Mirjam misztikus kegyelmei, ugyanolyan extrémek testi-lelki szenvedései is. Az olvasó joggal teheti föl a kérdést: mire való ez? Miért telik Istennek kedve abban, hogy akik szeretik őt, gyötrődnek? A válasz a kereszt titkában van: a világtól és önmagunktól való elszakadás kínok kínja, de ez szabadságunk ára. A keresztény szabadság a Föltámadott életében való osztozást jelent, ahogy ez jól megfigyelhető Mirjam betlehemi életszakaszában. A természet törvényein úrrá lesznek a természetfölötti világ törvényei. A szökevény méhrajt a Veni Creator himnusz vezeti vissza a kasba, a súlyos ládákat angyalok segítik mozgatni Mirjamnak. Az alázatos nővér, miután megtörte önakaratát, uralkodik Krisztussal.

Betlehemben, egy látomásban, Jézus gyűrűt húz Mirjam ujjára, amely „egyszerre nehéz és könnyű” . A gyűrűre három szó van írva: „Tedd, amit akarsz!” A kis arab túlárad az örömtől. (57. o.) Én pedig arra emlékszem vissza, hogy Michael Ende fantasy-regényében, A végtelen történetben, ugyanez van írva a jelvényre, az Auronra, amelyet a hős visel. Ott a felirat kétértelmű. Elvégre olyanok jutnak pokolra, akik azt tették, amit ők akartak. Ugyanez a mondat kifejezheti a sátán csábítását is: „Olyanok lesztek, mint az Isten.” De az abellini lány csakugyan Istenhez vált hasonlóvá, miután saját öncélúságát radikálisan legyőzte – kilépett önmagába zártságából, határai áttörtek, és most már mindörökre azt teszi, amit akar.

A magyar szöveg szép, bár a fordító szerényen visszavonul az anonimitásba. A korrektori munka hihetetlenül alapos, a számítógép ördöge elvérzett, legalábbis én nem találtam egyetlen szöveghibát sem. (Mirjam segített?) Akad azonban egy-két hibásan egyeztetett mondat, és egy visszatérő hiba: extázis. Ezt a szót helyesen eksztázisnak kell írni. A görög eredetiben sem szerepel x (kszi) karakter. Továbbá egy félreértés. A Hittani Kongregáció a 19. században még nem létezett, s elődje, a Szent Officium, aligha foglalkozott kolostorépítések engedélyezésével. Talán a missziós kongregációról (Congregatio de Propaganda Fide?) lehetett szó – magam sem vagyok egész biztos, nem ismerve sem az eredeti szöveget, sem a római Kúria történetét.

Hadd idézzek még egy mondatot Mirjamtól, aki minden bűnnel vádolja magát, mégis bízik üdvösségében. Dolgozd föl, nyájas olvasó, ezt a paradoxont: „Éppen azért hiszek, remélek, mert annyit vétkeztem.” (185. o.) A szentek mindig tudtak meglepőeket mondani.

Haiku élősövény

Basa Viktor: Engedelmes szavak.  Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2007. 68 oldal

Amikor Viktor kezembe adta első verskötetét, rögtöni benyomásom az volt, hogy töredékes szókapcsolatokból, elszigetelt nyelvi építőelemekből összerakott szabadverse megegyezik a dilettánsok kedvelt versformájával: röpke utalásokból szőtt, formaidegen lírájuk azt a körülményt palástolja, hogy nem képesek „gúzsbakötve táncolni”, azaz kötött formájú verset írni, sem pedig a mondatok zenéjéhez nincs érzékük, amit egy-egy rikítóan prózai sor akkor is elárul, ha egyébként bele lehet érezni műveikbe némi költőiséget. De Basa Viktor nem dilettáns. Biztos formaérzékéről már a kötet elején tanúskodik a daktilusokban írt hajnal c. vers, vagy a jambusokban írt Teremtett szerelem. Mégis könnyedén mond le a kötött forma biztonságáról. A fatörzsekről például így ír:

erezett labirintus:

a kívül-lét világ
haragban játszó
fénye itatja

a zöld
csupán a szín –
a fonák
hiány mögötte

csak túl
csak túl
csak túl

(sóvárogva vár, 32. o.)

Ha itt valaki dilettáns, az az olvasó, amennyiben kézlegyintéssel tér napirendre a számára értelmetlen sorok fölött. Ha viszont tudja, hogy „a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19), a verscím kulcsot ad neki a töredékes utalások megértéséhez, és a költővel együtt transzcendens „mégis-fényben” fogja látni az univerzumot. A vers nem biblikus, hanem basaviktoros, ám a Biblia eszkatologikus üzenetét fejezi ki.

De mégis, miért vonul vissza a költő ezekbe az alig követhető sejtetésekbe? Azon túl, hogy Viktor egész egyéniségét jellemzi a visszafogott, óvatos kommunikáció, van itt egy szelíd „polgár-pukkasztó” tendencia is. Bizonyos dac, amellyel a verselő kivonja magát az olcsó magátólértődőségek világából. A kisbetűvel kezdett verscímek, a verssorként használt puszta ragok, a kettős tagadás mellőzése („senki csábít”, „neki soha volt tükre”, „sehova néz”) kétségtelenül modorosságok. A modorossághoz sorolnám a kötet túlzottan artisztikus kiállítását is. Szépek az árnyékolt oldalszámok, de részemről jobban szeretem, ha el tudom a számokat olvasni. Úgy gondolom, ezeket a demonstratív provokációkat ki kell az alkotónak nőnie, éppúgy, mint nagy költőink felszíni hatásait. Rá-ráismerek egy fordulatra: ez itt Pilinszky, ez itt József Attila. Ha lehántjuk e hatásokat, a szelíden polgár-pukkasztó daccal együtt, amit mégse lehet egészen komolyan venni, marad-e vissza valami, amiről azt mondhatjuk: ez itt Basa Viktor?

Marad. A vőlegény olvasásakor (36. o.) először azt hisszük, erotikus vízióval van dolgunk, aztán hirtelen nem tudjuk, hol vagyunk, s végül kiderül, hogy amit olvastunk, halálvers. Érosz és halál ölelkezik benne, a vers egy olyan világ látomása, amelyben jelen is van és amelyből hiányzik is a költő fiatalon meghalt menyasszonya (akiről magam is megemlékeztem egy versben). A gyilkos fájdalmat harmadik személyű beszéd takarja, a költő rejtegeti önmagát. Mint egy másik vers mondja:

ugye

meghalnak ők is

a lovakat is lelövik

meghalnak a nők is

(a nők is, 25. o.)   

Ez nem reminiszcencia. Szívettépően eredeti.  

Eredeti annyiban is, hogy a vers záró soraiban, melyeket idéztem, a szerző mintegy „csönget” a rímmel, egy végig teljesen rímtelen vers végén. Hasonlót találunk a november c. vers befejezésében. Ebből jobban megérthetjük, miért tartózkodó Viktor a formai eszközökkel szemben. Nem akar állandó crescendóban írni, azt óhajtja, hogy füleljünk. A Jákob harca négy jambikus sorból álló félrímes strófákból épül föl, de a rímtelen és rímes sorok monoton váltakozását hirtelen megszakítja egy külön versszak gyanánt megjelenő magányos, rímtelen sor, amely a strófaszerkezetből kilóg, de éppen ezzel tagolja és eredetivé teszi a verset, s arra kényszerít, hogy odafigyeljünk a szavak jelentésére. Ez Basa Viktor. Annyira komolyan veszi a szavakat, hogy azok őnála szinte önmagukban versalkotó tényezők. Minden szava mögött az összefüggések valóságos őserdeje burjánzik, a sejtésekben elmerülő olvasót nem szabad ostorpattogtatással megzavarni.

Talán ezért kedveli a haikut. Az 5-7-5 szótagos három sorból álló japán versformába hiba belekeverni a nyugati ritmusképleteket, rímnek sincs helye, a sorokat a mondattani lejtés avatja verssé. Minden szó hallatlanul fontos lesz ebben a „gúzsbakötve táncolásban”. Viktor kötetében négy haiku van, legszebb talán a tigris (55. o.):

szelíd hóhérom
tavasz szent levegője
szaggasd szűz szívem

A vers mindössze nyolc szóból áll, a költőnek ennyi állt rendelkezésére, hogy érzékeltesse a megfoghatatlant, amelybe gyönyörűség belehalni. Ez a rejtjeles megközelítése a valóságnak, amit a haiku műfaja szimbolizál, jellemzi Basa Viktor művészetét. Itt nincs közéleti költészet és nincs liturgia sem. Egy belső végtelenre sejtünk rá, amit egy „haiku élősövény” választ el tőlünk, egy szűkszavú sorokba tagolt önkifejezés, amely éppúgy önelrejtés is. A haiku élősövény mögött lélegzik a költő titkos kertje.

Bejutunk-e valaha a titkos kertbe? Elképzelhető-e, hogy a haiku élősövény lebomlik, és a sejtetések és utalások helyére összefüggő versbeszéd kerül? Hogy a modorosságok elmaradnak, a költő kilép Pilinszky óriás árnyéka alól, és azt mondja el nekünk, amit egyedül ő mondhat el, és amit – úgy gondolom – el is kell mondania?

Nos, a Vizitáció c. versben (63. o.) éppen ez történik. „Énekem már nem hallgatás” – mondja itt a költő.

Megismertem minden zajon
túlról, megláttam minden fény
fölött, választottam minden
seregek közül.

Ez nagy vers. A kötet legjobb verse.

Minden angyal iszonyú

Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei. Második, javított kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 344 oldal.

Szerető gondozás adta kezünkbe ezt a gyűjteményt, a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének és mindenesetre legszenvedélyesebb istenkereső költőjének verses életművét, utána nyomozva a kéziratos füzetekben megmaradt anyagnak is. Szinte felfoghatatlan gazdagság tárul elénk, fogékony megfigyelés, az értelem hitvallása és az elfojthatatlan belső pátosz egy hallatlanul igényes, formabiztos és mégis formaszabad líra eszközeivel megfogalmazva. Azóta a kötet szerkesztője, a költőnő elvált férje  és jó barátja is eltávozott, de előbb megajándékozta kultúránkat ezzel a törékeny csodával. Most már nem veszhet el.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) nem istenhívő. De még kevésbé ateista. Az ateista gyűlöli Istent és damnatio memoriæ-ra  ítéli, Nemes Nagy Ágnes viszont állandóan merít református nevelésének anyagából, kérdezve, vitatkozva, vádolva, botladozva és sikoltva. Számára Isten: hiánybetegségeink legnagyobbika (291. o.).   

Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg neked eltünőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
(Patak)

Tizenhat évesen előfizetője voltam az Irodalmi Újságnak, amely aztán a forradalom elbukásával megszűnt. És az egyik számban benne volt ez a vers. Az idézett sorokkal, amelyektől ordítani és rohangálni kell. Nem csoda, hogy mihelyt értesültem a költőnő Szárazvillám c. kötetének megjelenéséről, megvettem és elmerültem ebben a szorongással és feszültséggel teljes lírában, a lét iszonyatának hallatlan művészi igényességgel való megfogalmazásában, amely ugyanakkor nagyon is konkrét képekkel teljes. A költő képekben él.

Mert élesek, mert élesek
a képek mind, mert élesek,
vakít ez a hangtalan zsúfolódás,
amint jönnek és körbemennek
az ón, a kén, a madarak,
a repülések, kiterjedéstelen,
elektronhéjuk-vesztett égitestek
sűrűségébe összehajtva,
labdába gyúrt gyökök,
amint forognak végeérhetetlen
egy szüntelenül égető jelenben,
ahol nincsenek térközök.
(A látvány) 

Amikor erre azt mondják: „objektív líra”, egyszerűen nem látják meg a költőt, a személyt, akit szüntelenül éget a jelen. Nem látják meg az olthatatlanul parázsló szenvedélyt, amely a lét értelmére kérdez.

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, monnd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben.
minthogyha bent, míg vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
míg a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak –
(Védd meg)

A keresztény hit nem tagadja a lét mélyén rejlő iszonyatot. De még mélyebbre hatol, amikor Krisztus sebeinek tapintása után a Föltámadott jelenlétébe visz. Nemes Nagy Ágnes lírájában viszont Ekhnáton, az istencsináló fáraó jelenik meg (a Napmítosz nem érdekli a költőt), valami árnyékával mégis a húsvéti hitnek:

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem, 
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
(A tárgy fölött)

Aki ezt le tudta írni, annak nem idegen a transzcendencia. Ekhnáton maga-teremtette istene azonban merő projekció, nem képvisel valódi transzcendenciát. Költőnk Ekhnáton-ciklusa nem is tartalmaz sok verset, s van köztük olyan is, amelyik 1956 tankjairól szól. A transzendencia kifejezőjét Nemes Nagy Ágnes az angyalban találja meg. Lírájának visszatérő szereplői  az angyalok. 

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
(Október)

Egy öregasszonyról olvassuk:

És mondják, egyszer sast talált,
mondják, tört volt a szárnya, lába,
egy este sast talált,
fölvette s indult le a meredeknek,
és amint vitte egyre nehezebb lett,
de ő emelte és cepelte,
karjára és hátára vette,
hogy imbolygott a vézna hát,
mintha vinné a roppant éjszakát,
majd húzta már konokul – gyönge, vén,
s hogy átemelte itt a küszöbén,
akkor látta: angyalt hozott.
Olyan volt, mint az angyalok.
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban,
és ott feküdt az angyal zsákruhában.
(Ház a hegyoldalon)

 Legszebb angyal-verse: 

Ül a vékony Mária
És ölében a fiú

Szélfúvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú

Iszonyu szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-szinü szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
(Téli angyal)

E sorok írója nem hiszi, hogy minden angyal iszonyú. Transzcendenciájuk döbbenetes súlya mellett is, amelytől megrémülhet a halandó, a valóságos angyalok barátságosak, biztatóak, örömteliek. De minden angyal félelmetes, egyiket se lehet játékosan degradálni. Nemes Nagy Ágnesnél gyönyörű az, hogy murillói angyalkák helyett, akiktől templomfreskóink se mentesek, félelmetes angyalokat jelentet meg, a valósághoz sokkal közelebb állókat, mint az édeskés (bárha hívő) ábrázolások. A lovak és az angyalok ciklusban már barátkozik az angyalokkal, de azok akkor is megmaradnak szuverén, távolságba vesző lényeknek.

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
(A lovak és az angyalok)

Nemes Nagy Ágnes angyal-látomása egyharmadrészt mitológia, másodrészt a keresztény nevelés kulturális maradványa, de a harmadik részben transzcendens realitás, amely valóban az Ismeretlenbe ér. 

S hadd merészeljem föltenni a kérdést: honnan származott ez a valóságos rész?

Mégis volt köze költőnknek a transzcendenciához?

Merem remélni, hogy volt. 

Halálerotika

SZERB Antal: Utas és holdvilág. Magvető, Budapest, 2007. 392 oldal

Halak dala

Kungl György: Képregény – Comics. Pauker, Budapest, 2011. 63 oldal

 Kungl György szobrász, kerámikus (és tegyük hozzá, grafikus) művészetének friss keresztmetszetét nyújtja kiállítása, amelyről laikusként szerencsés lehettem írni. A hosszmetszet a Képregény c. könyvben jelent meg, ez időrendben mutatja alkotói pályáját. Tegnap ennek könyvbemutatóján vehettem részt.

Kungl mindig ugyanaz. Kezdettől jellemzi az a sajátos plasztikai látás, amelyről kiállításával kapcsolatosan írtam: a lelki valóságok térbeli formát kapnak, a ritka eredetiségű forma nélkül nem volnának jelen, viszont a forma is üres volna nélkülük. Ha a halak énekelnek, valami feltör a mélyből, és a fantázia csak tétován képes körültapogatni, mi. Ám ha ez nem volna több egy groteszk ötletnél, nem lenne súlya. Az alkotás azért fontos, mert súlypontja az a láthatatlan valami, ami a halak torkából előtör. Ha nem hallod a halak dalát, Kungl művészete zárva marad előtted.

A szakadék megközelítését az állatfigurák megjelenése jelzi. Most már nem arról van szó, hogy a művész feldolgozza a látványt, ami éri. A belülről hangzó dal, az ember mélyvilága teremti meg a látványt. Mókusok, madarak, nyulak után megjelennek a szurikáták, Kungl legfrissebb formanyelvének figurái. Emberi problémák, groteszk erőlködéseink és konfliktusaink, s fölöttük a művész vallomása: a szeretet mindent elfedez. A könyv utolsó képe a kidöntött kehely, amiből „valami piros” folyik.

Az ember metafizikai szomjúságát képviselő szurikáta-figurák Krisztus megváltó vérét isszák.