Gondolatok a meséről, a mágiáról és Harry Potterről

– Hálás köszönet a Halld Izrael levelezőlista tagjainak, akik nélkül ez az írás sohasem jött volna létre –

Joanne Kathleen Rowling világszerte népszerű meseregény-sorozatával kapcsolatban, melynek hőse az ifjú varázsló, Harry Potter, keresztény körökben két ellentétes vélemény alakult ki. Az egyik szerint ezek ártatlan mesék. A másik nézet szerint e könyvek mágikus tartalmúak, ezért elutasítandók.

Az ártatlanságot védelmezők arra a kétségtelen tényre hivatkoznak, hogy minden kor meséiben voltak mágikus elemek, mint Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Csakhogy ezeket sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal.

A regény vagy novella nem mese, mert ha tudjuk is, hogy cselekménye nem történt meg, az események jellege megmarad a lehetőségek határai között, vagyis az elbeszélés tartalma megtörténhetett volna. Esetleg akadnak benne irreális-fantasztikus elemek, amelyek közel viszik a meséhez (ami meglehetősen gyakori: gondoljunk csak az „éneklő dabózákra” Jókai Három márványfej c. regényében, vagy Edgar Allan Poe A piros halál maszkja c. novellájának ismeretlen vendégére, aki a „piros halál” maga – vagy a tudományos-fantasztikus regények műfajára, kezdve Jules Verne művein), mégis, alapjában abból a fikcióból indul ki, hogy cselekménye valóban megtörtént. A mese ugyanakkor elhárítja ezt a fikciót, gyakran kifejezett távolságteremtő formulákkal is: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl... Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.” Ha tehát a mesében egy királyfit békává változtatnak, az egészen természetes, mert eleve egy fantázia-valóság irreális síkján mozgunk; míg ha Franz Kafka hőse arra ébred, hogy óriási páncélos ízeltlábúvá változott, ez egy rémálomszerű lét abszurditását szuggerálja – nem találjuk az esemény helyét a valóságban, holott ösztönösen ott keressük, mert a valóságot imitáló műfaj keretein belül tartózkodunk.

Rowling Potter-könyveinek kétségtelenül van egy mese-dimenziója. Amikor a brit miniszterelnök kandallójának zöldre változott lángjai közül kilép a mágiaügyi miniszter, az esemény irrealitása világosan jelzi, hogy a mesében járunk. Az ifjú olvasó aligha képzeli azt, hogy a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról valóban el lehet jutni a Hogwarts (a magyar változatban: Roxfort) varázslóiskolába. Mese van a kezünkben, ráadásul jól megírt mese. J. K. Rowling istenadta írói tehetségét, gazdag fantáziáját, hallatlan meseszövő készségét, eredeti ötleteit csak megcsodálni tudom. (A cselekményben olykor akadnak következetlenségek, de ezek a fiatal olvasónak aligha tűnnek fel, s még ha tudatosodnak, se válnak zavaróvá.) Ha valaki itt megáll, nyugodtan kijelentheti, hogy a történet mágikus elemei mesés elemek, a valóságban nem kell foglalkozni velük. Mint hívő keresztény elutasíthatja a varázslást, és ugyanakkor kedvére élvezheti Harry Potter mágiával terhes kalandjait, hiszen azokat nem kell komolyan venni.

Így fogalmaztam: „Ha valaki itt megáll”. Csakhogy – meg szabad-e állni ezen a ponton? Lehet-e félvállról venni ezen ifjúsági bestsellerek mágikus tartalmát, amikor olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát? Amikor az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel? Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban mindenestül mesének lehet-e tekinteni a Potter-szága szemléletét, amelyben a társadalom két világra oszlik: a varázsvilágra és a muglik (varázstalanok) világára? Állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll?

A racionalista magabiztosan állítja, hogy ez teljesen biztos, hiszen a mágia képtelenség. A racionalizmus azonban napjainkban visszaszorul, terjed az irracionalizmus, mint azt láthatjuk a könyvesboltok „ezoterikától” roskadozó polcaiból: a varázslás ma jó üzlet, mert népszerű. A valóság mágikus megközelítésébe vetett hit óriási méreteket ölt. Tudományosan nem kontrollált állítások tömege jelenik meg a gyógyászatban, a történelemben, a lelkiélet, a misztika világában. Tömegek fogadják el bizonyíték nélkül a jó svádával és áltudományos terminológiával előadott irracionális tételeket. Gyerekek próbálják ki a mágia-tankönyvben leírtakat tanáraikon. Feltűnt a teozófusok által beharangozott új kor, a New Age, amely visszaszorítja a logikát és helyébe a mágiát teszi.

A mágia a valóság mélyén rejlő misztérium manipulatív megközelítése. Egy mágikus formula vagy eljárás nem logikai vagy természettudományos alapon működik, hanem valamilyen nem-ellenőrzött, rejtett (latinul: okkult), mégis eleve (apriori) érvényesnek feltételezett princípium alapján. Ez az okkult apriori külsőre hasonlít a keresztény hithez, ám lényegét tekintve élesen különbözik attól. A keresztény hit elismeri ugyan, hogy a valóság mélyén rejtőző misztérium túlnő az értelmi belátás határain, de a misztériummal való találkozásig megtett útja az értelem eszközeivel ellenőrizhető, s miután felismerte, hogy e misztériumban egy határtalan személyesség, egy abszolút Másik szólítja őt, bizalmat szavaz neki, mert az Abszolútum elégséges és cáfolhatatlan. Isten, lényege szerint, egyáltalán nem „okkult”, ellenkezőleg, ő határtalan világosság – csak a mi látásunk korlátozott. Ezzel szemben a mágia egy sötét világba vezet, ahonnét rejtett erők szabadulnak föl, melyek a megfelelő varázstechnika alkalmazásával mozgásba hozhatók. A keresztény hívő nem manipulálni próbálja Istent, hanem teljesen rábízza magát, kezébe adja a kontrollt, kiszolgáltatja magát neki.

A hívő elutasítja a mágiát, de nem ugyanabból az okból, mint a racionalista. A varázslás lehet puszta fikció vagy jövedelmező csalás, ám az a lehetőség sincs kizárva, hogy a mögötte rejlő „okkult apriori” tényleges szellemi hatalmat képvisel. Csakhogy ez nem lehet Isten, sem az ő szent angyalai: ők ugyanis nem manipulálhatók. Aki hitben átadta magát Istennek, azt kíséri az ő angyalainak segítsége, ennek alapja azonban sohasem valamilyen manipulációs technika, hanem az Istenre való ráhagyatkozás, az alázatos bizalom, a feltétel nélküli meghódolás, az imádás attitüdje. A mágus, beavatva a kellő technikába, manipulálni akar, és így kívül helyezi magát az imádás körén. Uralkodni próbál, ebben pedig nem a szent angyalok segítik, hanem a szentségtelen angyalok. „Azon a napon, amelyen arról a fáról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5) – ez a valóság mágikus megközelítésének ősmodellje. A Kígyó hazugságával ellentétben ettől senki sem lesz olyan, mint az Isten. Elérhet átmeneti sikereket (itt különbözik a keresztény felfogás a racionalistától), de nem isteni erővel (mert az manipulatív úton mozgásba nem hozható), hanem kizárólag a Kígyó erejével. Akár fehér (segítő), akár fekete (ártó) mágiát űz valaki, amennyiben mágiája tényleg működik, a sátán és a démonok segítségével működik. Ezt a segítséget pedig drágán fizeti meg a varázslatot gyakorló, mert végül nem ő fog manipulálni, ellenkezőleg, szánalmasan kiszolgáltatja magát a démoni manipulációnak. Olyan lesz, mint a sátán: sötét és reménytelen. A mágia csapda. Nem csoda, hogy a kereszténység egyértelműen elvet minden varázslást, okkultizmust. Alapvető szövegek ebben a kérdésben: az Ószövetségben MTörv 18,9-12, az Újszövetségben Csel 19,18-19, a Katekizmusban KEK 2111. 2115-2117. Lásd saját mágia-ellenes írásaimat is: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló, «Varázslót ne hagyj életben», Rézkígyó-tenyészet, Kerub.

Most már világosabban meg tudjuk fogalmazni, mi a különbség a mese és a mágia között. A mese varázslataiban nem tételezünk föl okkult apriorit. Ha a mágikus asztal a „terülj-terülj asztalkám” varázsigére a mesében megterül, nem kérdezzük ennek okát, mert tudjuk, hogy valójában ez egyáltalán nem történik meg; az esemény csak a fantáziában igaz. Az ok nem létezik, mert az esemény sem létezik. A mágiában egészen más a helyzet: nem tudjuk ugyan, miért működik a varázslat, de bizonyos borzongással, kvázi-vallásos áhítattal övezzük azt a tényezőt, amely működővé teszi, vagyis az okkult apriorinak numinózus (istenség-szerű, istenséggel kapcsolatos) jelleget tulajdonítunk. Az „áhítat” abban nyilvánul meg, hogy intellektuális kontroll nélkül (apriori) elfogadjuk. Ez az okkult aprioritás a keresztény hit démoni utánzata.

Hogy a Potter-könyvek merő mesék legyenek, ahhoz a mondottak értelmében az volna szükséges, hogy ne juthasson eszünkbe a bennük szereplő mágikus elem értékelése, hanem azt minden további nélkül csupán a mese műfaji kellékének lássuk. Ámde aki elolvasta a sorozatnak csak a legelső darabját is (Harry Potter és a Bölcsek Köve), jól tudja, hogy a könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő mugli család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akiről kiderül, hogy varázsló, s aki csak a varázslóiskolában érzi jól magát. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról.

Tudjuk, hogy a meseműfajban mozgunk. Tudjuk, hogy az elbeszélt dolgok nem valóságosak, pontosabban szólva: csupán fantázia-valóságok. Ámde a fantázia-valóság is értékelhető, különösen, ha annyira beékelődik a való világba, mint Rowling könyveiben. Ha egy mesében vita folyna a zsebtolvajlásról, és az elbeszélő a zsebtolvajok oldalára akarná állítani az olvasót, vagy vita folyna a zsidók kiirtásáról, és az elbeszélő az antiszemiták oldalára próbálná állítani az olvasót, őket mutatva be irigylendőnek és követendőnek: gyermekeink kezébe adnánk-e az ilyen mesét? Értékrendje a mesének is van. A Potter-mesékben a mágia pozitív érték. A jobb érzelmű varázslók óvják a muglikat és szimpatizálnak velük, de afelől nincs semmi kétség, hogy a varázsvilág magasabbrendű. Ha leejtettem a csészémet, a varázsvilágban csak elő kell rántanom a pálcámat és annyit mondanom: Reparo! – s a csésze újból összeáll. Milyen könnyű volna az autószerelés vagy a mosógépjavítás egy ilyen világban! Tudjuk, hogy a Potter-könyvek világa nem valóság, de értékrendjük szerint a mágia kívánatos.

Különösen kívánatos annak, aki valamiért menekül a realitástól. Az olvasó egy spontán lélektani mechanizmus folytán azonosul a történetek hősével, Harryvel, aki a mágia révén talál elégtételt a muglik világában őt sújtó mellőzésért és megvetésért. Hány gyermekben – és hány felnőttben? – élnek kompenzációs vágyálmok a való élet frusztrációi nyomán, hányan kívánják ösztönösen Harry magasabbrendűségét, amit a varázserő teremt meg? S vajon hányan fogják képzeletben előrántani varázspálcájukat és az őket terrorizálókra szegezni azt a Crucio! varázsigével, amely szörnyű kínokat okoz? A sorozat ötödik darabjában (Harry Potter és a Főnix Rendje) a jó és gonosz varázslók úgy lövöldözik egymásra az átkokat a nagy összecsapás során, mint vadnyugati cowboyok a revolvergolyókat. A hatodik kötetben (Harry Potter and the Half-Blood Prince) a menekülő Snape (a magyarban: Piton) úgy veri vissza a rá irányzott átkokat varázspálcájának egy-egy ügyes mozdulatával, mint valami vívóbajnok. Az ifjú olvasó, aki a múlt században Sólyomszem hosszú puskáját irigyelte, ebben a New Age-es évszázadban Potter varázspálcáját fogja irigyelni.

Rowling – szemben Lord Voldemorttal, meséi főgonoszával – elismeri a szeretet értékét, sőt éppen Harry édesanyjának önfeláldozó szeretetéről pattan vissza a Sötét Nagyúr gyilkos átka. Ám ez csupán a természetes emberi szeretet, nem az agapé, az evangéliumi, isteni szeretet. Nincs megbocsátás, nincs a rosszat jóval viszonzó irgalom. Harry a hatodik kötet végén szakít barátnőjével, hogy ne legyen zsarolható, és kiválasztottsága tudatában elindul, hogy betöltse misszióját: likvidálja Voldemortot. Jelenleg (2005. augusztus) a hírneves Jo már a hetedik kötetet is megírta, csak az utolsó simítások vannak hátra, s visszafojtott lélegzettel leshetjük, sikerül-e a mágusvadászat. Nehéz dolog lesz, mert a Dark Lord hét részre osztott lelkéből még öt rész megvan. Gonosz varázslatok kerültek előtérbe, fekete misztikában mozgunk. Istenről nem esik szó ezekben a könyvekben, a mágiára nincs semmi magyarázat, a jövendölések forrására nem derül fény, az okkult apriori sötéten izzik. A sorozat elején még sok volt az emberközeli elem: az iskola légköre, a sport (még ha seprűn repülve űzik is a kviddicset), továbbá a diákszerelmek leírása érdekes és többnyire derűs. Rowlingnak kitűnő humora van. A mágikus elemek roppant szórakoztatóak is tudnak lenni (kelta tündérmanók, morzsás szarvú szapirtyók és egyebek), ezenkívül megvan a könyvekben a jó kalandregények, sőt detektívregények izgalma is. De a negyedik kötet (Harry Potter és a Tűz Serlege) végén hirtelen kegyetlenül sötétre vált a hangulat. Az ötödik kötet már ebben a komor atmoszférában kezdődik, mindenki veszekszik mindenkivel, Harryt kínozzák, s ha kapunk is némi derűsebb anyagot a diákregények modorában, ez a kötet már nyomasztó. Voldemort manipulálja Harry tudatát, a fiú önmagában tapasztalja a fekete főmágus érzéseit, sőt a befejező vadnyugati jelenetben a Sötét Nagyúr egyenesen Harrybe menekül, őt szállja meg, hogy ne érhesse bántalom. Ha egy gyerek bensőleg azonosult Harryvel, mit élhet át, amikor ezt olvassa? Hogy a Gonosznak szabad belépése van a lelkébe? Hogy olyan lehet, mint a rokonszenves Lupin professzor, aki sajnálja, de vérfarkas?

Elnézem Jo Rowlingot – nem csinibabává retusált sztárfényképét a Világhálón, hanem azt a felvételt, amely a Harry Potter and the Half-Blood Prince borítóján látható. Ziláltságot, diszharmóniát látok a különben csinos, intelligens arcon. Nem tudom elfojtani az érzést, hogy ennek a rendkívüli tehetségű írónőnek életére sötét árnyat vet az okkultizmus. Még akkor is, ha csak irodalmilag foglalkozik vele. Fogalmam sincs, ő maga mit nyilatkozik erről, vagy miben hisz. De elmondom saját élményemet.

Mielőtt előadnám, először előzményére, a Fleetwood-nyilatkozatra kell utalnom. Peter Fleetwood, a Kultúra Pápai Tanácsának New Age–szakértője, a Vatikáni Rádiónak 2005. július 14-én adott interjújában ártalmatlannak nyilvánította a Potter-mítoszt. A magyar katolikus sajtó ezt mint „vatikáni nyilatkozatot” ismertette, holott ez csupán Fleetwood magánvéleménye és semmi több. Rokonszenves sajtónk triumfált az „önjelölt prófétákkal” szemben, akik a Potter-könyveket ártalmasnak tartják. Ugyanakkor nem szellőztette egy magasabb beosztású szakértő, egy csöppet sem önjelölt próféta, Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi prefektusa, a jelenlegi XVI. Benedek pápa levélben kifejezett véleményét. Eszerint a Harry Potter–könyvekben finom megtévesztés van, s ez megrontja a keresztény hitet a fiatalokban, mielőtt az még valóban kifejlődött volna. Ezen vélemény publikálására a bíboros egy második levélben írásbeli engedélyt adott. Fleetwood erről nagyvonalúan azt mondta, hogy a negatív ítéletet gyanúja szerint Ratzinger bíborosnak egy munkatársa fogalmazta – jóllehet későbbi Szentatyánk nem titkára véleményének publikálására adott engedélyt, hanem a sajátjáéra, s különben is föl lehet tételezni róla, hogy amit aláírt, azt előzőleg el is olvasta.

Hogy ezzel kapcsolatban minden kétséget eloszlassak, itt idézem a két Ratzinger-levél szövegét. Ezek Gabriele Kubynak, a német konvertita katolikus írónőnek szólnak, aki megküldte a Potter-jelenségről írt kritikus könyvét (Harry Potter – gut oder böse) Ratzingernek, a Hittani Kongregáció akkori bíboros prefektusának. Az első levél 2003. március 7-én kelt, eredeti szövege a következő:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Vielen Dank für Ihren freundlichen Brief vom 20. Februar und für das lehrreiche Buch, das Sie beigelegt haben. Es ist gut, dass Sie in Sachen Harry Potter aufklären, denn dies sind subtile Verführungen, die unmerklich und gerade dadurch tief wirken und das Christentum in der Seele zersetzen, ehe es überhaupt recht wachsen konnte.

Ich möchte Ihnen vorschlagen, Herrn Peter Fleetwood (Pontificio Consiglio per la Cultura, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma) direkt zu schreiben und ihm Ihr Buch zuzusenden.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Hálás köszönet február 20-án kelt kedves leveléért és a tanulságos könyvért, amelyet mellékelt. Jó az, hogy a Harry Potter dolgokra fényt derít, mert azok kifinomult csábítások, amelyek észrevétlenül és éppen ezért mélyen hatnak, és lerombolják a lélekben a kereszténységet, mielőtt egyáltalán kellően felnövekedhetett volna.

Azt szeretném javasolni Önnek, írjon közvetlenül Peter Fleetwood úrnak (Kultúra Pápai Tanácsa, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma), és küldje meg neki könyvét.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

A második levél 2003. május 27-én kelt, és a következőképpen hangzik:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Irgendwie ist ihr Brief in der Masse der Namenstags-, Geburtstags- und Osterpost untergegangen. Endlich ist dieser Stapel abgetragen, so daß ich Ihnen gern gestatten kann, sich auf mein Urteil über Harry Potter zu berufen.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Levele valahogy alámerült a névnapi, születésnapi és húsvéti posta tömegében. Végre sikerült ezt a halmazt eltávolítani, s így készséggel hozzájárulhatok, hogy Ön hivatkozzék a Harry Potterről alkotott ítéletemre.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

Ehhez járul még, hogy 2003. karácsonyára Gabriele Kuby üdvözlőkártyát kapott a bíborostól, melyre Ratzinger saját kezével írta a következő mondatot:

Herzlichen Dank für Ihren mutigen Einsatz gegen Okkultismus und Magie.

Magyarul:

Szívélyes köszönet az Ön bátor kiállásáért az okkultizmussal és mágiával szemben.

Ezek után aligha lehet kérdéses, mi Joseph Ratzinger valódi véleménye. Két magánvélemény áll szemben egymással – az egyik Peter Fleetwoodé, a másik a jelenlegi pápáé. Egyik se kötelező, de talán nem kétséges, melyik nyom többet a latban. A Ratzinger-levelek másolata .pdf formátumban letölthető a http://www.lifesite.net/ldn/2005/jul/05071301.html oldal alján. Az már túl messzire vezetne, ha Kuby Fleetwoodhoz írott leveleit is idézni akarnánk.

Most pedig már beszélhetek személyes tapasztalatomról. A Fleetwood-nyilatkozat és a Ratzinger-levelek erős érdeklődést váltottak ki a Halld Izrael (akkor még Hagiosz) levelezőlistán, s ezzel kezdődött saját beavatásom a Potter-mítoszba. Korábban nem igen foglalkoztatott, de most hátránynak kezdtem érezni, hogy nem olvastam a könyveket. Úgy döntöttem tehát, elolvasom a Potter-meséket, hogy ne csak másoktól nyert információk alapján tudjak állást foglalni. Öt kötetet kaptam meg magyarul, a hatodikat angolul. Kb. három hétig tartott az olvasás. Kezdetben érdekelt a mese, később már inkább fárasztónak találtam. A harmadik hét elejére emésztési zavarok és álmatlanság kezdtek gyötörni. Mikor már az egymást követő harmadik éjszakán nem voltam képes elaludni (ami nálam hallatlanul ritka eset), ráadásul már nem találtam a fiókomban altatót, egyszercsak eszembe jutott, hogy az alvászavar összefüggésben lehet a könyv tartalmával, amit olvasok. Letettem hát, és elmondva egy imát a könyvből áradó démoni hatás elűzésére, Jókait kezdtem olvasni. Tíz perc múlva aludtam. Bizony, barátaim. Ezekben a könyvekben rontás lakik. Vitézül végigolvastam azért valamennyit, most már kellő imádságos oltalommal fölszerelve. De még mindig küzdök a Potter-meseregények nyugtalanító, diszharmóniás utóhatásaival. Lapjaikon Dementorok laknak, akik elszívják az életörömöt.

Kerub c. művemben példákkal igazolom, hogy helyek és tárgyak démoni befolyás alatt állhatnak. (Lásd a 0078-0080. sz. cikkeket.) Ugyanez áll szövegekre is. Rowling iszonyú Dementorai ugyan kitalált lények, de a bukott angyalok, a démonok, nagyon is valóságosak. A mágia szellemi kontextusa a démoni jelenlét. Mi túl könnyen túltesszük magunkat a szellemi kontextuson, mondván: „Hiszen ez nem valóság, csak mese.” Ám egyáltalán nem mindegy, mit viszünk be a fantáziánkba. Ami „csak” a fantáziában létezik, az is létezik valami módon. Az emberi fantázia is valóság, agyműködés, tudattartalom. Sőt, ha nem sikerül nagyon leszigetelni (mint az a korábban kifejtett módon a „csak-mese” mesékben történik), szellemi háttere révén a fantázia-valóság át is léphet az operatív valóságba: ha egy filmben hallott jelszó („Velünk az Erő!”) alapján egyesek megalakíthatták az Erő Egyházát, a Potter-könyvekből is kiléphet Hogwarts/Roxfort. (Klagenfurtban, mint olvasom, már működik boszorkányiskola, Budapesten táltosiskola – nemrég tudtam meg, hogy Szlovákiában alakult egy Dementor zenekar is!) Nem is kell elmenned a kilenc és háromnegyedik vágányig, elég, ha befogadod a Potter-mesevilágot – Aragog, az óriáspók, félálmod erdőtisztásán vár, Voldemort, a Sötét Nagyúr, tudattalanod láthatatlan kamrájában szövi pusztító terveit, Greyback, a vérszomjas farkasember, ott settenkedik agytekervényeidben. Fantázia-lények, igen, de démoni kontextusuk valóság. Egy barátom nyelvórán fedezte föl tanítványában az iszonyú félelmet, amit egy rém-video szörnyei ültettek el benne. Szabadulásért, oltalomért tanította imádkozni, és a fiú megnyugodott. Valóságos harc ez, valóságos szellemi hatalmak ellen, akiket kizárólag Jézus megváltó vérének erejével tehetünk ártalmatlanná. Ne tévesszen meg senkit, hogy nem mindenkinél jelentkeznek ugyanolyan negatív tünetek. Ha én nem tudtam kártékony mellékhatások nélkül elolvasni Jo Rowling könyveit, föltehető, hogy mások se tudják. A gonosz lelkek mindenkit gyönge pontjain támadnak, ezek pedig személyenként különbözők. Ám sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Harry Potter valami módon mindenkire nézve veszélyes – akár elhiszi, akár nem.

A hívő szülőknek tudniuk kell, hogy gyermekeik alighanem menthetetlenül elolvassák a Potter-eposz köteteit, még ha tiltják is nekik. Persze ne vegyék meg a könyveket a gyerekeknek, de ha más forrásból hozzájutnak azokhoz, nem biztos, hogy kielégítő megoldás a tilalom. A varázspálcás Harry meséje közkézen forog, hittantáborokba is ezeket a könyveket viszik magukkal a gyerekek, oktatóik pedig – követve jólértesült katolikus sajtónk bölcs útmutatását – ártalmatlannak ítélik őket. Nos, a sajtó téved, a nevelők tévednek, a könyvek rontást hordoznak. Egy barátom a Hagiosz (most Halld Izrael) listán ezt írja: „Mély benyomást tett rám 10 éves unokaöcsém, aki a 3. kötetet már csak nappali világosságban, két felnőtt jelenlétében merte kézbe venni, mert rettegett a sok sötét varázslattól, ami a könyvben előfordul, a többi kötetet pedig nem is olvasta már el.” De ha nem is lépnek föl éppen ezek a szimptómák, ebből még nem következik, hogy nincs veszély. Sokszor talán az lesz a megoldás, hogy a szülők maguk is olvassanak némi Pottert, és magyarázzák meg gyermekeiknek, mi ezekben a mesékben az elfogadható, mi az ártalmas, és hogyan kell védekezni a káros hatások ellen. Olyan túladagolásban, mint én tettem, ne engedjék olvasni. Két kötet között lehetőleg legyen más olvasmány is. Egy jó szentéletrajz hősével is lehet azonosulni.

Ami a felnőtteket illeti: akik, gyermekeik érdekében vagy egyéb okból, a veszély ellenére kénytelenek belemerülni a Potter-óceánba (én se saját szórakozásomra tettem), azoknak imádságban kell Jézus vérének szabadító és oltalmazó erejét segítségül hívniuk minden démoni befolyás ellen, amelyet a könyvek kiválthatnak. Ha ezt elmulasztják, rosszabb dolgok is érhetik őket, mint néhány napos álmatlanság. A Potter-könyvek mérgezettek.

***

Fenti megállapításaimat két évvel ezelőtt fogalmaztam meg. Most, 2007. augusztus végén - szeptember elején, amikor elolvastam a Potter-sorozat hetedik, befejező kötetét is, három megjegyzést kívánok az eddigiekhez fűzni.

Az első, hogy bár a könyv brilliánsan van megírva, korábbi álláspontomon semmit nem változtat.

A második, hogy az izgalmas epizódok mellett a kötet uralkodó témája a múlt-idézés. Hogyan történt, miért alakult így, hogyan lehet megidézni a halott szereplőket. Rowling világnézetében a múlt egyre nő és a jövő egyre fogy.

A harmadik, hogy az a komor, nyomasztó hangulat, amely a negyedik rész végétől megjelenik a Potter-könyvekben, ebben a kötetben – a mesterien kimódolt happy (?) ending ellenére – erősen uralkodik. A hetedik kötet úgy hat rám, mintha megcsókolt volna egy Dementor.

Egy barátom észrevétele az utóbbival kapcsolatban:

Írod, hogy a negyedik kötet végétől „sötétedik” el igazán a hangulat. („Komor”, „nyomasztó” – szó szerint így írod.) Ezzel teljesen egyetértek, sőt, az ötödik kötetben (legalábbis nálam) még a cselekményesség, fordulatosság izgalmát is elfedte ez a „rossz hangulat”. Nem tartod lehetségesnek, hogy az igazi fordulópont ez a rész volt? (Negyedik kötet vége.) Itt jelenik elõször a halál, ráadásul durván. Mintha Rowling asszonyt itt szippantotta volna be az, amit talán akaratlanul, még inkább: tudatlanul hívott elő. Addig-addig kalandozott a mágia világában, míg végül nem tudott visszajönni. Vagy csak én érzek itt éles váltást? A harmadik rész, de a negyedik eleje is helyenként könnyed, humoros, innentől ezt mintha elvágták volna. Mit gondolsz?