GRÜN, Anselm: Mindenkinek van egy angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2007. Fordította Lázár Julianna. 162 oldal

A bencés szerő művét azzal adták kezembe, hogy mondjak véleményt róla. Egyesek lelkesednek érte, mások kifogásolják. Tudtam, hogy az alapprobléma: önállóan létező szellemi lényekként kezeli-e Grün az angyalokat. A teológusi körökben jelenleg elterjedt álláspont az, hogy az angyalok és démonok valóságosak ugyan, de csak az ember révén, az embertől független személyességük nincs.

Ez nem fér össze a Tanítóhivatal álláspontjával. A Katekizmus szerint „a szellemi lények létezése – akik nem testiek, és a Szentírásban angyalok néven szerepelnek – hitigazság. ... Annak folytán, hogy tiszta szellemi teremtmények, értelemmel és akarattal bírnak: mint teremtmények személyes lények és halhatatlanok. Minden látható teremtményt felülmúlnak tökéletességben. Erről tanúskodik dicsőségük ragyogása” (KEK 328., 330.). Dogma beszél az angyalok bukásáról (DS 800), amiből világosan következik, hogy az emberétől független saját szabad akaratuk van.

Grün nagyon törekszik arra, hogy a hagyománynak megfelelő kifejezéseket használjon, és ezzel elkerülje a vitákat. Elhatárolja magát az ezoterikától, és tartja magát az elvhez: „Szükséges az angyalokról a keresztény hagyománynak megfelelően szólni” (13. o.). Kifejezései annyira igazodnak az egyházi nyelvezethez, hogy a gyanútlan olvasó számára legtöbbször egészen nyilvánvalónak tűnik katolikus hithűsége. Legföljebb egy-egy ilyen kijelentés hozhatja az olvasót zavarba: „Az áldó angyal lehet egy apa vagy anya, a szomszédasszony, a nagymama, a nagypapa, a tanár, a plébános” (54. o.). „Sokszor a barátok azok, akik a gyermekeket angyalként segítik és vezetik” (78. o.). „Abban rejlik ugyanis legfőbb hivatásunk, hogy egymás számára angyallá váljunk” (161. o.). „Egy ember is lehet számunkra angyal. Az ember lényege szerint nem angyal. De ilyen vagy olyan pillanatban az lesz számomra” (16. o.). Elutasíthatatlan a kérdés: csak átvitt értelemben használja Grün az ilyen emberekre az „angyal” szót, vagy szószerint gondolja? Mi van azokkal az angyalokkal, akik lényegük szerint is angyalok?

Az ilyen angyalokról Grünnél mindig csak pszichológiai értelmezést kapunk. Vallja ugyan, hogy az angyalok „teremtett szellemi lények”, de sehol nem ismeri el az angyaloknak az embertől független személyességét. A „lényegük szerinti” angyalok Grünnél semmivel nem látszanak önállóbb lényeknek más emberek „angyalszerepénél”. Csak itt az ember saját lénye játssza az angyalszerepet.

„Nem is döntő, hogy álomképek, víziók vagy látható szellemi lények-e. Mindig az embernek osztályrészül jutó tapasztalatokról van szó, amit angyalnak tart, akit Isten küldöttének értelmez. Az angyalban Isten gyógyító és védelmező közelsége megtapasztalhatóan közel jön hozzánk. Nem az angyalban kell hinnünk. Az angyalok nem hitünk tárgyai. Hinni csak Istenben tudunk. Az angyalokban azonban istenhitünk konkretizálódik és koncentrálódik.” (16. o.)

Nos, ami a hitet illeti, annak tárgya valóban Isten és nem más. Viszont éppen mert hiszünk az önmagát kinyilatkoztató Istenben, hiszünk a kinyilatkoztatás másodlagos tárgyaiban is, amelyeket Isten önközlése magában foglal, többek között az angyalokban is. Grünnek, a pszichológusnak, az angyal mélypszichológiai értelmezése elég, nem tartja szükségesnek, hogy az angyaloktól mint saját értelemmel és akarattal rendelkező önálló lényekről beszéljen.

„Az oldalunkon álló angyalok képzetével lesz konkrét Isten gyógyító és szerető közelsége. Az angyalok kezdettől fogva tapasztalati horizontra mutatnak rá. Nem az angyalban kell hinni: az angyalt megtapasztalja az ember. A maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak” (19. o.).

Grün idézi (és nem cáfolja) Jung álláspontját, amely szerint «az angyalok „a lélek spirituális irányító erői”, spirituális energiájú ősi szimbólumok, amelyek az énre és az ember tudatára elrettentő vagy áldásos hatást gyakorolhatnak» (21. o.).

A könyv fő tartalma bibliai angyaltörténetek lélektani értelmezése. Ez gazdag szimbólumképző fantáziával történik s kezdetben üdítően szellemesnek hat, később azonban az olvasó kezdi úgy érezni, hogy minden megoldás egy kaptafára megy. A kaptafa pedig az emberi pszichén belül van. Mindenütt az a helyzet kulcsa, hogy magában a lélekben ébrednek föl azok az erők, amelyek az ember problémáit kezelhetővé teszik. Ha az angyalok csak „spirituális energiájú ősi szimbólumok”, amelyek „a maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak”, nem is lehet tőlük mást várni, mint önmegváltást.

Grün jótollú, hívő és tiszta szándékú szerző, de olyan dogmatikából táplálkozik, amely elsikkasztotta az angyalok realitását. Összehasonlításul álljon itt Szeghy Ernő leírása az őrangyalokról.

„Föltétlen igazság ..., hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.”

„Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.” (SZEGHY Ernő: A belső várkastély kapuja. Szent István Társulat, Bp. 1990. 169-170. o.)

„Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: ,Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.' Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.” (SZEGHY i.m. 171-172. o.)

Szeghy Ernő és Anselm Grün szemlélete, a gyermekien egyszerű hit és a „képszerűség és a realitás között maradó” raffinált okoskodás szemlélete nem békíthetőek ki egymással. Választanunk kell. Grün ambivalens angyalai nem a kinyilatkoztatás angyalai.

A fordításról, bár az eredetit nem láttam, ennyit: „Egy idős festőnek van egy 1200 táján készült szép képe...” (155. o.). A festő valóban nagyon idős lehet, ha már 1200 táján is festett. Hogy mik vannak, igazán...