Zurrog a telefon. Zsiliána hív. Náluk is működik a zágis (Zsili szerint Murphy törvénye), elromlott a nyomtatójuk. Kérdi, nyomtatnék-e neki. Hát persze. Jöjjön. Várom.

Megint hánykolódik a készülék. Zsiliána hív. Nem ér ide addigra, amikorra megbeszéltük. Itthon leszek-e később. Hát persze. Jöjjön. Várom.

Vinnyog a kaputelefon, Zsiliána füstcsíkot hagyva bezúg. Elől Babuci, hátul hátizsák. Áldott állapota most már jól kivehető, nemrég ultrahanggal is megvizsgálták, a baba minőségi és valószínűleg kislány. (Mondogatja is Atián, hogy nőuralom lesz a családban.) A hátizsák azért, mert Zsili utána megy a férjének vidékre. Csak előbb fölugrik Vácra, leadja a dolgozatát és levizsgázik. Erre mondják Wodehouse hősei: „You do live, don't you?” Magyarul így tudom visszaadni: „Te aztán élsz!” Zsili leveszi kulcscsomójáról az USB háttértárat, nyomtatok bőszen, közben futtában kijavítom az „elégetlen bíborosokat” „elégedetlen bíborosokra”. Habár így is jó volt, hiszen a bíborosok nem voltak elégve.

– El kell érnem a fél tizenkettes vonatot, mert nincs több vonat Vácra – mondja Zsili mellékesen. – Ha nem érem el, nem lesz vizsga.

Az órámra nézek és enyhén megtébolyodom.

– Még jegyet is kell vennem – jegyzi meg látogatóm megnyugtatóan.

Látva, hogy csomókban tépem a hajamat, hozzáfűzi:

– Isten azt nem fogja hagyni, hogy most lekéssem a vonatot.

Hinném, ha nem volna teljesen lehetetlen. Zsili elkattog a dolgozattal, a hátizsákkal és Babucival. Én visszatérek meghitt számítógépemhez, amelynek az eszkimó hangzású Ignilac nevet adtam.

Ismét bizsereg a telefon. Megint Zsili az. Diadalt ül, fönn van a vonaton.

Lecke bizalomból.