Megint egy Alpdrück! Tegnap lefekvéskor kételyeim voltak, beadtam-e az esti inzulinomat. Kétszer beadni csiklandós lett volna, inkább úgy döntöttem, hogy nem adom be. Valószínűleg elmaradt, mert kellemes, de elfelejtett álmok után hajnalban megint lidérces álom látogatott meg. Gyóntattam, többek között X.-et (ismerős), de X. gyónás közben elment, pedig még nem történt feloldozás. Kicsit csodálkoztam, ámbár vissza szándékozott jönni és folytatni a gyónást. Közben nekem enni hoztak, a nyitott gyóntatószékben ettem, a hívek a szájamba láttak. Azt mondták, ez így szokás. Egy kétes alak ott sündörgött a kocsim közelében, próbáltam eltávolítani, de nem ment el. Én viszont, ki tudja miért, elmentem. Amikor visszatértem, az autóm nem volt sehol. Ellopták? Megnéztük egy másik helyen, ahol autók parkoltak, de ott se volt. Ellopták a kocsimat.

Közösségem tagjai érkeztek vonaton, részvétlenül hallgatták, hogy ellopták a kocsimat. Segítsetek, mondtam, én nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Ez az élet, jegyezték meg közömbösen. Iszonyú volt. Nyomasztó érzésekkel riadtam föl. Lassan tört utat az eszmélet: hiszen nincs is autóm! Ezt a fölszabadulást! Átélhettem, mi a különbség a privatio (megfosztás) és az egyszerű negatio (tagadás) között. Ami nincs, azt nem lophatják el. Szabad vagyok a kocsitól, a tankolástól, az olajcserétől, a javítattástól, a kötelező biztosítástól, a súlyadótól stb. Pukkadj meg, lidérc.

Csak zárójelben: közösségem segít, amiben tud. Lakásomat velük rendeztem be. Székeket, függönyöket kaptam tőlük. Tegnap Csabián motu proprio fogta és levitte a nagy szemeteszsákot. A héten Zongoána tökfőzeléket, Madlána paprikás krumplit hozott. A magamrahagyottság érzését kizárólag annak köszönhetem, hogy az élet hétköznapi dolgaiban olyannyira kétbalkezes és tehetetlen vagyok. De küzdök ám ellene. Ha Isten velem, ki ellenem?

Főképp, hogy nincs is kocsim. Jó, ha nincs.