A kisvárost, ahol Thinker élt és festett, Mandighannek hívták, és nem volt messzebb Bridlestowntól harminc mérföldnél. Douglas kék Toyota Tacomája falta a távolságot.
— Aggódom Jane-ért — fejtegette útközben. — Tisztára meg van bolondulva. Én sohase mondtam, hogy nincs Isten. Lehet, hogy van. Egy abszolút vonatkoztatási pont nélküli valóság nehezen volna érthető. De egy észszerű hipotézist nem tévesztek össze egy gyakorlati életmóddal. Jane imádságot eszik fehérje és szénhidrát helyett.
— Ami engem illet — mondtam — , tulajdonképpen hiszek Istenben, de nem úgy, ahogy az egyházak hisznek. Elvégre semmi biztosat nem tudhatunk róla.
— Körülbelül ez az én álláspontom is.
— Gladys is beszélt Istenről, valami hasonló értelemben.
— Gladys? — Doug hanghordozása hirtelen feszültté és detektíviessé változott. — Adrian, megkérdezhetem, mit jelent ez a lány számodra? Van valami köztetek?
— Kezdődik valami — próbáltam szavakba foglalni a helyzetet. — Úgy látom, ő se bánná. Csak azt nem tudom eldönteni, mennyire veszi komolyan a dolgot.
— Ez az! — csattant föl Doug, és úgy megrántotta a kormányt, hogy kecsesen az árok felé kígyóztunk. — Ad, nem haragszol, ha mondok valamit? Tudom, hogy piszokság ilyesmibe beleszólni, de mégis kimondom. Azt szeretném, ha egyáltalán nem gabalyodnátok semmiféle bizalmas kapcsolatba.
— Nem bízol Gladysban?
— Nem ismerem igazán. De az a határozott benyomásom, hogy szeret a férfiakkal játszani.
Gladys kezének szorítására gondoltam, amikor Matt holttestét megláttuk, és a tragédia utáni búcsúvételünkre, az első csókra, a sokat ígérő pillantásra...
— Doug, őszinte leszek. Nem tudom elképzelni, hogy ne folytassam a kapcsolatot Gladysszel. És nem egészen értem, hogy tettél szert ilyen határozott véleményre vele kapcsolatban. Hiszen alig ismered.
— Nyúlj be, kérlek, a kesztyűtartóba. Ott találsz egy papírt műanyag tasakban. Vedd ki.
Kivettem. Egy füzetoldal fénymásolata volt.
— Dátumok... Valami napló? Ez az írás... Doug, csak nem...
— De igen. Részlet Matt naplójából. Azért hoztam el, hogy neked megmutassam.
— Nem is tudtam, hogy Matt naplót vezetett.
— Én se. De minden lehetőséget megvizsgálok. Matt lakásán is jártam, a szülők segítségével, de oda a rendőrség előbb szállt ki. A Midwall Egyetemre viszont én érkeztem előbb. Matt kolléganője jól ismer, Matt egész íróasztalát át tudtam kutatni, mielőtt a hekusok megjelentek. A naplóból csak rövid rész volt ott, egy most kezdett füzet. Pár dollárért lemásolták nekem. Az eredeti azóta McLane kezében van.
— És van benne valami gyanús?
— Ahogy vesszük. Olvasd a pirossal megjelölt bekezdést. Láthatod, hogy a Matt eltűnése előtti napon kelt.
Ezt olvastam:

Megint találkoztunk. Néha úgy tűnik, egészen közömbös irántam, most viszont azt a benyomást keltette, hogy fontos vagyok neki. Különös, mintha nem is ugyanaz a lány volna. És valami vonz hozzá, ami nem érzés, hanem olyan, mint egy szellemi gravitáció. Zuhanok feléje, ő meg nevet.

Volt ott még több bejegyzés is, de azok geológiai természetűek voltak. A megjelölt rész viszont — nehéz volt kétségbevonni — valóban Gladysre vonatkozhatott. Hiszen világos volt, hogy Matt a festő-lánynak akart imponálni a Thinker-kiállításra való meghívással.
Eszembe jutott, hogyan vonta meg Gladys a vállát, amikor azt firtattam, mennyire érdekli Matt sorsa. Előzőleg mégis biztatta volna? Játszott volna vele?
Hosszan néztem a folyton változó utat. Jobbról hegyoldal szegélyezte, balról egy folyó völgye nyílt meg mellettünk. Douglas türelmesen hallgatott. Éreztem, hogy barátom. Éreztem, hogy velem van vívódásom-ban.
— „Valami vonz hozzá, ami nem érzés, hanem olyan, mint egy szellemi gravitáció...” Doug, én is így állok Gladysszel. Talán nem vagyok bele szerelmes, de már nem tudnám elképzelni, hogy eltűnjön az életemből.
— Inkább ő tűnjön el, mint... Hollá! A fene egye meg!
Egy hatalmas szikladarab levált a hegyoldalról, és az útra zuhant. Doug nagyot rántott a kormányon, hogy kikerülje, és a szemközti irányú sávra váltott, ahol elég nagy sebességgel jött szembe velünk egy piros Ford Mustang. Újabb rántás a kormányon, őrült fékcsikorgás, mindkét kocsi megállt, egymástól vagy fél hüvelyknyire. Doug és a másik vezető kiszálltak, és egy darabig önfeledt eszmecserének voltam tanúja. De az utat elzáró sziklatömb megfellebbezhetetlen érvnek bizonyult, így a Mustang pilótája megbékült. Rádiótelefonon értesítették az útfelügyelőséget, aztán folytattuk utunkat.
— Peches véletlen, hogy egy szikla éppen akkor zuhan le, amikor mi jövünk erre — jegyeztem meg tétován.
— Véletlen? Merénylet, öregem. El akartak tenni láb alól. Valakit zavar, hogy nyomozok.
— Ezt komolyan gondolod?
— Halálos komolyan.
Elnémultam. Nemrég jelentettem ki Jane-nek, hogy nem vagyok hajlandó másodszor is besétálni a tigris ketrecébe. És most tessék, benne vagyok. Bár lehet, hogy Doug túl gyanakvó. Ha viszont nem, akkor...
További sziklát azonban senki sem lökött elénk. A hegyvidék elmaradt mögöttünk, és hamarosan feltűnt az útmenti tábla:

MANDIGHAN

— Bemegyünk az első bárba — mondta Doug — , és iszunk egyet az ijedtségre.
Beállt egy parkolóba. Leállította a motort.
Abban a pillanatban különös hang hallatszott. A kocsi szélvédőjén minden irányban repedések futottak szét, és hallottam, amint egy kemény tárgy pattanó zörejjel az ülés támlájába vágódik a nyakam mellett.
— Ránk lőttek! — üvöltötte Douglas, és már kint is volt az autóból. Az oldalablakon át láttam, hogy egy szürke Buick Riviera hirtelen indít, és nagy sebességgel eltűnik a forgalomban.

Amikor gyerekkoromban bementem a tigrisketrecbe és szemközt találtam magam az anyatigrissel, az ijedtségen kívül egy másik érzés is elfogott, amit legtalálóbban csodálkozásnak lehetne hívni: Hát valóban megtörténhet ilyesmi? Most is hasonlót éreztem. Van ilyen? Valóban belőnek az ember kocsijába nyílt utcán, fényes nappal? És most mi lesz? Kiszálljak? Maradjak? Lassan tudatosult bennem, hogy az autóban éppúgy agyonlőhetnek, mint odakint, és a hosszú autóút után meglehe-tősen vágyódtam már a szabad levegőre. Kiszálltam. Douglas éppen akkor biztosította ki a kezében tartott pisztolyt, és elismeréssel nézett körül.
— Csöndes, eseménytelen kis vidéki város ez a Mandighan, kivált így a déli órákban.
— Nem is tudtam, hogy van pisztolyod.
— Minden eshetőségre fölkészülök.
A parkolóban még két kocsi állt, de egyikben sem ült senki. Járókelők csak nagy távolságban fordultak elő, és a mi kalandunkból jól láthatóan nem tűnt föl nekik semmi.
— A Buickból tüzeltek — állapítottam meg.
— Éles elmémmel magam is erre a következtetésre jutottam — mondta barátom. — És valószínűleg hangtompítót használtak. Egyébként van egy tartalék pisztolyom is. Azt jól tennéd, ha magadhoz vennéd. Minden eshetőségre, tudod.
— De nincs fegyverviselési engedélyem.
— Az nem is sül el, ha megtámadnak — mondta Doug, és előkotorta a revolvert. — Ez viszont elsül. Így kell kibiztosítani, látod?
Zsebemben a gyilkos szerszámmal úgy éreztem magam, mint egy páncélos hadosztály.
— Most mit csinálunk? Telefonálunk McLane-nek?
— Nem.
— Nem?
— Nem.
— Miért nem, Doug?
— Mert nem tudok százszázalékosan megbízni benne.
— Hogyhogy? Számomra eddig ő volt a törvény, a rend, a biztonság...
— Lehet, hogy számomra is az. De van egy apró mozzanat, ami tisztázásra szorul, és amíg nem tisztázódik, az ő esetleges bűnrészességével is számolnunk kell.
— Ne mondd!
— De mondom. Mert én jártam a múzeumban, és beszéltem a teremőrökkel, meg a kiállítás rendezőjével is.
— McLane is beszélt velük.
— Valóban beszélt. Erről meggyőződtem. De a lakásodon azt állította, hogy a kiállítás rendezője nem tud a Gozuga című képről. Nos, nem mondott igazat. A rendező tud róla.
— Ő tette oda?
— Nem ő tette oda. Nem szerepelt a kiállításra szánt anyagban. Egyszer azonban — nem is sejtette, honnan — fölbukkant a kép a kiállításon. Két másik képet levettek és valószínűleg a raktárba helyeztek, a helyükbe pedig odaakasztották a nagy képet, amely Gozugát ábrázolta. A rendező, egy derék művészettörténész, egy szép napon meglepődve látta az általa kihagyott festményt a kiállítás egyik termében. De nem tudott utána nézni, hogyan került oda, mert sürgősen egy konferenciára kellett mennie. Ez a szép nap — ellenőriztem — Matt eltűnésének napja volt. És másnap a kép már megint nem volt ott.
— Megdöbbentő. Úgy látszik, ezt McLane nem derítette föl.
— Földerítette. Rákérdeztem. A kiállítás rendezője ugyanígy elmondta mindezt neki is. És ő mégis azt állította nálad, hogy a rendező se tud a Gozuga című képről. Érted a gyanakvásomat? Egy rendőrhadnagy, aki hazudik.
Szédültem.
— Valakinek mégiscsak telefonálnunk kell...
— Egy szerviznek meg egy autókölcsönzőnek.
— De hiszen meg akartak ölni!
— Ez nem egészen biztos. A szikla úgy esett le, hogy még ki tudtam kerülni, a golyó célt tévesztett, és a merénylő nem lőtt többször. Talán csak meg akartak ijeszteni. Ez arra mutat, hogy nagyon sietnünk kell.
— Hova?
— Beszerezni azt az információt, amitől merénylet árán is távol akarnak tartani minket.

Charles Fitzgerald Thinker egykori házát zárva, lakatlanul találtuk. A szomszéd világosított föl, hogy Miss Carol Hylandhez kell fordulnunk, ha fölvilágosítást akarunk a titokzatos festőről. A hölgyet sikerült otthon találnunk. Hiába, a jó nyomozónak, amilyen Douglas, szerencséje van.
Miss Carol hatvanon felüli, sovány, nagyon aktív hölgynek bizonyult. Ahogy nem teljesen szűkszavú beszámolójából kitűnt, évtizedeken keresztül házvezetőnője, titkárnője és talán múzsája is volt az agglegény művésznek, aki könyvelői munkájából élt, és hihetetlenül nagy műgonddal, csak önmagának és néhány művész barátjának festett.
— Jól tudtam a boldogult Mr Thinkerről, hogy remekműveket alkot — mondta. — De azt is tudtam, hogy nem értik meg őt. Egyáltalán nem is várt megértést a világtól. Nem voltak illúziói, tudják.
— Láttam a kiállítását Bridlestownban — Doug hangja megnyerő, sőt behízelgő volt, a remek nyomozóé, aki elaltatja az óvatos tanú gyanakvását — , és le voltam nyűgözve.
— Én is — mondtam segítőkészen. — Mind a ketten le voltunk nyűgözve.
— Maguk művelt fiatalemberek — jelentette ki Miss Hyland. — Ha látni akarják a lakóházát, szívesen...
— Tudja, Miss Hyland — Doug hangja csak úgy remegett az elragadtatástól — , leginkább a Gozuga című képe tetszett. Drámai szintű remekmű. Csodálatos.
— Melyik, kérem? — A hölgy arckifejezése kifejezetten gyanakvóvá vált. — Nem értettem a kép címét.
— Talán rosszul tudom? Gozuga.
— Gozuga?
— Gozuga.
— Egy szörnyet ábrázol, tudja — próbáltam segíteni. — Egy polipszerű medvét, vagy inkább egy yeti-szerű marslakót.
— Micsoda? Maguk tréfát űznek velem?
— Nem, kedves Miss Hyland, dehogy. Csak nem azt akarja mondani, hogy Mr Thinkernek nem volt ilyen műve?
— Mérget vehet rá, hogy nem volt — jelentette ki energikusan az idős hölgy. — Minden képét jól ismerem, ehhez hasonlót sohasem festett. Egyébként itt van Mr Thinker összes alkotásainak pontos és teljes jegyzéke, beleértve a rajzokat és vázlatokat is. Több hétig dolgoztam rajta, és nem hagytam ki egy papírfecnit sem, amire ez a nagy művész egy néhány vonalból álló rajzocskát odafirkantott. Ellenőrizhetik. Nézzék csak végig nyugodtan.

Késői ebédet vagy korai vacsorát fogyasztottunk egy kis étteremben. Douglas módfelett elégedettnek látszott.
— Ez volt az, amit el akartak titkolni előttünk — jelentette ki diadalmasan. — Ami miatt kis híján meggyilkoltak. A Gozugát nem Thinker festette.
— Pedig úgy odaillett a többi festmény közé — merengtem. — Igaz, némiképpen más is volt, karakteresebb, meghökkentőbb, elementárisabb.
— Másvalakinek az odacsempészett festményéről volt szó.
— Soha életemben nem hallottam ilyet. Most telefonálok Marvynnak. Ezt a kép-ügyet jobb nem említeni a telefonban, ugye?
— Ellenkezőleg. Említsd csak. Említsd jó hangosan. Ha figyelnek minket, legalább tudják meg, hogy a titkuk már eljutott Bridlestownba, tehát most már igazán fölösleges bennünket megölni.
Tessék, a bűnügyi zseni. Telefonáltam Marvynnak, és megtudtam, hogy a brilliáns agyú fiú Douglas megbízásából utána nézett egynek-másnak a múzeumban. Legfontosabb fejlemény, hogy a Thinker-kiállítást az épület karbantartási munkái miatt a tervezettnél korábban, már a hét végén bezárják.
— Nyomok eltüntetése, nem gondolod?
— Könnyen lehet.
Elmondtam neki felfedezésünket a Gozuga című képpel kapcsolatban.
— Valaki manipulált azzal a képpel — mondta. — Csak sejteném, miért.
— Gladysszel nem találkoztál?
— Tegnap beszéltem vele, még a múzeum előtt. Ma nincs otthon. Egésznapos kirándulásra ment a barátaival.
Elszomorodtam, mert Gladys ezt nem említette nekem. Játszik velem, csakugyan? Jane-t is hiába hívtam, nem jelentkezett. Doug azt is tudta, hol van: Jane minden szerda este imaösszejövetelre jár.
— Feleségül szeretném venni a húgodat — mondta komoran — , de addig nem lehet szó róla, amíg...
És megállt a mondat közepén.
— Mi az? Folytasd.
— Odanézz!
A mandighani étterembe McLane hadnagy lépett be, egy szemüveges, nyakkendős úriemberrel.
— Az a pasas rendezte a kiállítást! Látod, McLane vele nyomoz Thinker dolgai után. Nem megmondtam, hogy mindent tud?
A hadnagy és a rendező helyet foglalt, de McLane rögtön észrevett bennünket, és odajött az asztalunkhoz.
— Mr Adrian Garstone és Mr Douglas Atkinson, micsoda meglepetés! A készülő Thinker-múzeum adatai iránt érdeklődtek esetleg?
— Kíváncsiak vagyunk, hadnagy, ezt meg kell értenie — mondta Doug. — Önt talán ide vezették a nyomozás szálai?
— Csak egy formális kötelezettség, némi adminisztráció — mondta a hadnagy kitérően. Douglas nevetett.
— Hadnagy, ne etessen. Ha önnek egy okmány kell, pillanatok alatt behozza a számítógépes rendszer. Ezért igazán nem autózik le Mandighanbe.
— Ön roppant okos, Mr Atkinson, csak arra nem gondol, hogy az az okmány esetleg aláírva kell nekem. Élő, hiteles aláírással.
— De hiszen ön csak adatokat gyűjt, nem? Bizonyítani akkor kell, ha bíróság elé kerül a dolog.
— Téved. Teszem azt, egy házkutatási engedélyhez gyakran bizonyítanom kell, hogy fönnáll az indokolt gyanú.
— Csak nem nálunk akar házkutatást tartani? — kérdezte Doug provokatívan.
— Puszta példa volt, amit mondtam, elméleti lehetőség. De miért ne tarthatnék házkutatást akár éppen az ön lakásán is? Hiszen Mr Cunning halála után ön előbb vizsgálta át az ő munkahelyi íróasztalát, mint maga a rendőrség. Ki tudja, hátha van önnél egy pár érdekes adat.
— Csak Matt naplója, fénymásolatban.
— Törvényeink védik a szellemi tulajdont, remélem, ezzel tisztában van. És egy ilyen írás birtoklása ... hm ... akár veszélyes is lehet.
— Mi nem félünk.
— Ennek örülök, Mr Atkinson. Mindazonáltal volna egy javaslatom. Ha még ma visszatérnek Bridlestownba, szívesen hazaviszem önöket az autómon. Egy rendőrtiszt társaságában mégiscsak kisebb a kockázat.
Kék szeme ártatlanul tekintett ránk. Egymásra néztünk. Tudna valamit az ellenünk elkövetett merényletekről?
— Köszönjük, hadnagy — mondta Douglas hűvösen. — Nem tartunk semmitől.
— Ahogy akarják. De ezek a hegyi utak nem teljesen biztonságosak. Előfordulhat, hogy egy-egy szikla leválik a hegyoldalról. És a mai bűnözési statisztikák mellett az se ritka, hogy fényes nappal rálőnek valakire a kocsijában — mondta a hadnagy, azzal udvariasan meghajolt, és visszament az asztalához.

A kölcsönkocsit is Doug vezette.
— Ennyire nem bízol a hadnagyban? — kérdeztem.
— Egyre gyanúsabb a fickó, egyre gyanúsabb. Világos, hogy tud a merényletekről. Mármost, kérdelek, ki tud a merényletekről, hacsak nem az, aki elkövette őket, vagy kapcsolatban áll azokkal, akik elkövették?
Besötétedett, mire hazaértünk. Némi csalódással, de azért megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy útközben nem próbáltak meggyilkolni — vagy megijeszteni — bennünket. Nyilván Doug elmélete volt helyes, és miután a Gozuga-kép alkotójára vonatkozó fölfedezésünket megtelefonáltuk Bridlestownba, elnémításunk tárgytalanná vált.
Jane-nel egyszerre értem haza. Húgom arca kipirult, szeme csillogott, és haja a szokásosnál is kócosabb volt. A boldog szerelmes benyomását keltette.
— Hát te? — kérdeztem. — Kivel töltötted az estét?
— Jézussal.
— Na, még ez hiányzott. A nyomozótiszt hazudik, kis híján meggyilkolnak, és a húgom a megbolondulás útjára lépett.
Hozzám szaladt és átölelt.
— Meg akartak gyilkolni, Adrian?
— Lehet, hogy csak meg akartak ijeszteni.
Elbeszéltem a nap eseményeit.
— Nagyon fogok imádkozni érted — jelentette ki buzgó arckifejezéssel.
— Normálisabban is használhatnád az idődet — mondtam leverten.
A telefonunk rögzítőjén üzenet várt.
— Gladys vagyok. Adrian, ha lehet, keress meg holnap, kérlek. Délelőtt is itthon leszek. Nagyon szeretnélek látni.
Szinte szédültem. Eszembe jutott a kifejezés, amit szegény Matt használt a naplójában: Olyan, mint egy szellemi gravitáció. Zuhanok feléje.