Douglas egy pillanatig dermedten állt, aztán váratlanul fölnevetett. Hirtelen hatalmas lökéssel félretaszította McLane hadnagyot, és kirohant a folyosóra. A hadnagy utána. Semmit sem értettem az egészből. Ha valamiben, abban biztos voltam, hogy Doug nem akart meggyilkolni engem. Ha ez lett volna a célja, ezer kedvezőbb alkalmat találhatott volna erre, mint azt, hogy a nyílt utcán, fényes nappal lövöldözzön rám. De egyébként is, hosszú évek óta ismertem ezt a talpig becsületes fiút.
A hadnagy visszajött.
— Elszalasztottam — mondta szomorúan.
— Hadnagy, ez képtelenség. Doug nem akarhatott megölni engem.
— Később mindent megmagyarázok — mondta a rendőrtiszt. Kék szeme fénytelen volt.
— Úgyse hiszem el.
— Nem szükséges elhinnie, Mr Garstone. Most azonban kénytelen leszek lezárni Mr Atkinson lakását, mert könnyelműen nyitva hagyta. A kulcsot vigye magával, kérem.
— Nem tartanak házkutatást?
— Egyelőre nem. Jól tudom, hogy Mr Atkinson nem tartja a lakásán a dokumentumokat.
— Hanem hol?
— Arról, fájdalom, sejtelmem sincs. Nagyon sajnálom a barátját, Mr Garstone.
— Csak valami félreértésről lehet szó, hadnagy.
McLane sóhajtott.
— Talán az ön részéről. Mi pontosan tisztában vagyunk a helyzettel.

Amit Jane „közösség”-ként emlegetett, egy emeleti lakásban jött össze. Volt ott egy férfi papi gallérban, bizonyos Rick Gordon atya. Továbbá vagy húsz férfi és nő, többnyire fiatalok, köztük feketék és latin-amerikaiak is.
Egyszercsak valaki hozzám lépett, és melegen átölelt.
— Örülök, hogy itt vagy, Adrian.
Fekete arc, széles mosollyal. Hiszen ez Fisher őrmester, a hűséges testőr, aki ma délelőtt félrerántott a nekem szánt golyó elől. Akiről egy darabig azt hittem, hogy ő akar meggyilkolni.
— Jé, Addy, te ismered Dont? — kérdezte Jane.
— Ez a te Don barátod? Donald Fischer őrmester a bűnügyi rendőrségtől?
— Igen — mondta Donald. — Régen ismerem Jane-t. A múltkor összefutottam vele, és sikerült fölcsalnom ide. Azóta békességet talált Jézusnál.
— Nahát, Don — mondtam. — És én még azt gondoltam, hogy te meg akarsz ölni engem.
— Sejtettem, amikor ajtót nyitottál — mosolygott a fekete. — Nagyon gyanakvóan néztél rám.
— És mondd, nem te voltál, aki követett az utcán egy este, amikor Gladyst akartam meglátogatni? Annyira megrémültem, hogy hazáig futottam.
— Én voltam — nevetett Don. — Már akkor is rám volt bízva, hogy testőrként járjak a nyomodban.
— Most is testőrként vagy itt?
— Nem. Mint magánember. Illetve, mint a közösség egyik felelőse. De légy nyugodt, McLane ma este is őriztet valakivel. Csak hát időnként azért váltjuk egymást.
— McLane le akarta tartóztatni a barátomat, Douglast.
— Erről nem tudok.
— Azzal vádolja, hogy ő lőtt rám. De hát ez tiszta képtelenség.
Don széles mosolya átmenetileg alábbhagyott.
— Néha képtelen hipotéziseken át vezet az út az igazsághoz, Adrian. Reméljük, rövidesen tisztázódik minden.

A közösség énekelt, és hangos zsongással imádkozott. Rick atya a Bibliát magyarázta. Aztán előálltak néhányan, hogy sorra tanúságot tegyenek arról, amit Isten cselekedett az életükben.
— Adrian, nem akarod elmondani az élményedet? — kérdezte Jane.
Dadogva elmagyaráztam, hogy nem hittem egy közeli Istenben, de húgom imádkozott értem, és múlt éjszaka rámtört és elborított Isten öröme. Tapsoltak és hálát adtak az Úrnak. Azt éreztem, hogy elfogadnak. Mintha mindig hozzájuk tartoztam volna.
— Akarod-e — kérdezte Don — , hogy Jézus kezébe vegye az életedet?
Vallási hóbort... Szekta... Rajongás... De még mindig ott volt bennem az a különös öröm.
— Akarom — válaszoltam.
— Ellene mondasz-e a sátánnak, minden cselekedetének és minden csábításának?
Agyam lázasan pörgött. Mibe keveredtem? Közben szívemet perzselte a titokzatos láng.
— Ellene mondok.
— Elfogadod-e Jézus Krisztust egyedüli Megváltódnak és életed egyedüli Urának?
— Elfogadom.
— Akarod-e, hogy kiáradjon rád a Szentlélek?
Mibe másztam bele? Újabb tigrisketrec? De nem lehetett már visszakozni.
— Igen. Akarom.
— Akkor térdelj le ide, és kérd a Szentlelket Jézustól!
Ide a szőnyegre, ennyi ember előtt? Hanem már visszavonhatatlanul benne voltam, és a mélységes öröm folyton csak növekedett bennem, mint a tengeren a dagály. Amikor letérdeltem, Jane mellém térdelt, és megfogta a kezemet. Fojtottan nyögtem ki a szavakat.
— Jézus, meg akarlak ismerni téged. Hozzád akarok tartozni. Kérlek, áraszd ki rám a Szentlelket.
Lelkes „Amen” kiáltások válaszoltak imámra, aztán Don és többiek körém sereglettek, és fejemre, vállamra tették a kezüket. Kérték Jézust, hogy vegye birtokába az életemet, szabadítson meg a sátán hatalmától, és töltsön be Szentlelkével.
Mi ez? Áradó folyó, felhőszakadás, zuhatag! Az öröm új hulláma öntött el. Sokkal erősebb volt, mint előző éjjel. Ekkora boldogságot még soha nem éreztem életemben. Bizonyos voltam benne, hogy Isten jelen van, és szeret engem. Nem, ez nem elképzeléseim névtelen Istene volt. Itt volt közel, égetett édes lángjával, átjárt lényének hihetetlen gyönyörűségével, egész valómat megragadta. Bizsergett a testem, mintha elektromos áram menne át rajtam. Imádkozni próbáltam, kifejezni a kifejezhetetlen szeretetet. Nem tudom, mit dadogtam; valami olyat, amit magam sem értettem. Boldog voltam. Amikor a többiekre néztem, nevettem, és ők velem nevettek.
Mihelyt az összejövetel véget ért, Rick Gordon atya odajött hozzám.
— Látogass meg, Adrian, ha ráérsz. Itt a névjegyem.
A névjegyből kiderült, hogy római katolikus pap. Eddig csak protestáns lelkészekkel akadt dolgom, velük se túlságosan sokszor.

Hazafelé Jane vezetett, mert én csak nevetni és imádkozni tudtam. De otthon a telefonon villogott az üzenetjelző. Amikor elkezdtük lejátszani, elkomolyodtunk, bár a belső öröm még akkor se hagyott el egészen.
A szalagról Douglas hangja jött a szobába, furcsán, fojtottan, kínlódva.
— Adrian — beszélt barátom — , ne haragudj McLane hadnagyra, amiért le akart tartóztatni engem. Megpróbált megóvni a gyilkos golyótól. Nem sikerült neki. Én meg akartam szerezni a döntő bizonyítékot a Matt-gyilkosság ügyében, és megkaptam a golyót. Rövidesen meghalok, azt hiszem. A többi dokumentum a kocsid csomagtartójában van. Akkor tettem oda, amikor Mandighanbe telefonáltál. Jane, szeretlek. Azt hiszem, van Isten, mert most közel érzem magamhoz. A hely, ahol meg kell halnom, a Ge...
Itt megszakadt az üzenet. Több nem fért a szalagra, és újabb üzenet nem érkezett. Nem tudtuk meg, hol fekszik Doug halálos sebében.
Telefonáltam a rendőrségre.
— Soron kívül értesítem McLane hadnagyot — mondta az ügyeletes.
Jane arcán könnyek csorogtak.
— Istenem, öleld magadhoz Dougot — imádkoztam.
Jane letérdelt a nappaliban, kócos fejét lehajtotta, és mély imába merült.

Idő telt el, amíg eszembe jutott: a dokumentumok a kocsi csomagtartójában vannak. Lementem értük. Egy leragasztott borítékot találtam.
Fönt remegő kézzel kibontottam. Az első, ami kezembe akadt, egy levél volt. Elszoruló torokkal kezdtem olvasni. A levélben ez állott:

Kedves Adrian!
Ide mellékelem mindazokat a dokumentumokat, amelyek nyomozásom során kezembe kerültek. Ha én nem élném túl a nyomozást, te el fogod juttatni ezeket a rendőrséghez.
Az utóbbi időben nem tártam föl előtted mindazt, amit megtudtam, mert nem akartam, hogy áldozatául ess azoknak a lelkiismeretlen bűnözőknek, akiknek a lelkén a Marvyn elleni merénylet és — meggyőződésem szerint — Matt meggyilkolása is szárad. Utóbbira még nincs bizonyíték a kezemben, de meg fogom szerezni, ha addig élek is.
Mindenekelőtt tudnod kell, hogy Carol Hylandet megölték. Ugyanolyan pisztollyal lőtték fejbe, mint Marvynt, de jobban céloztak. Holttestét a rendőrség már akkor megtalálta, amikor visszamentem a kocsimért a mandighani szervizbe. McLane kérésére a halálesetet eddig nem hozták nyilvánosságra, hogy a gyilkos bátrabban mozogjon, és lehetőleg elárulja magát.
Miss Hylandnak azért kellett meghalnia, mert ő pontosan tudta, hogy Charles Thinker sohasem festett Gozuga című képet. A Gozuga című képet Gladys Bernie festette. Valamiképpen fölhasználták Matt meggyilkolásához, bár még nem tudom, hogyan. A képet Ernest Todbye helyeztette el egy napra a Thinker-kiállításon, nagy összegekkel megvesztegetve a teremőröket, hogy hallgassanak róla. Dokumentumaim között megtalálod az egyik, általam vallomásra bírt teremőr aláírt nyilatkozatát, amely bizonyítja, hogy a Gozugát Todbye állíttatta föl ott, és ő távolíttatta el. Ugyanakkor kitalálta azt a mesét, hogy Carol Hyland letagadta a képet a Thinker-hagyatékból. Meggyőződésem szerint ő tette el láb alól az öreg hölgyet, mivel a mese elfogadásán saját biztonsága vagy leleplezése múlott.
McLane hadnagy sohasem hazudott nekünk. Amikor azt mondta, hogy a kiállítás rendezője nem tud a Gozuga című képről, jóhiszeműen beszélt, mert Todbye-tól így hallotta. Később ő is megállapította, hogy Todbye hazudik, mint a vízfolyás. Minden erejét megfeszítette, hogy bizonyítékokat találjon ellene. A hadnagy jellemének tisztaságáról akkor győződtem meg, amikor visszautasított egy nagy összegű megvesztegetési kísérletet, amivel Gladyson keresztül próbálkozott Todbye. Kicsit hallgatóztam akkor Gladys műtermének ajtaján, ami nem úriemberhez illő dolog, de megérte. Attól fogva együttműködünk McLane-nel. Ő se táplál már gyanút se irántam, se teirántad. Veled és Jane-nel szemben már akkor kezdett eloszlani a gyanúja, amikor olyan őszintén meglepődtetek azon, hogy a Gozuga című képről nem tudnak a kiállításon. Bennem pedig azóta bízik, amikor fegyvert adtam neked Mandighanben. Illegális cselekedet volt, de ő összeköttetései segítségével legalizálta. Jelenleg mindkettőnket őriztet, hogy úgy ne járjunk, mint Marvyn.
Marvyn barátunk a merénylet előtt összefutott a geológiai tanszéken Linda Meyerrel, a bölcsészkar dékáni hivatalának titkárnőjével. Linda elmesélte neki azt a bestiális gyilkosságot, amely három évvel ezelőtt a Kulturális Intézetben történt. Késszúrásokkal végeztek a munkatársakkal, csak Linda úszta meg, és még egy másik munkatárs; ők távol voltak. A holttestekre benzint öntöttek és meggyújtották. A kifizetésre szánt bért elrabolták, ezért mindenki azt hitte, egyszerű rablógyilkosságról van szó. Valójában a Metafizikai Festőiskola megalapozására szánt pénzalap megteremtése történt. Az a bizonyos másik munkatárs, aki „megúszta” a gyilkosságot, Ernest Todbye volt. Kollégáival, akik között igen tehetős emberek voltak, összeadott egy jelentős összeget, amelyből kulturális alapítványt kellett volna létrehozni. A pénz nála volt. Mielőtt az alapítvány hivatalos létesítésére vagy akár nyugták aláírására sor került volna, Todbye két bérkéselővel lemészároltatta az adakozókat, és a pénzt megtartotta saját eszelős intézménye számára. Metafizikai Iskola — mindenféle Thinkerek, akik mindenféle Gozugákat festenek, ha érted, mire gondolok. És keleti filozófiát, spiritizmust, ufológiát és hasonló misztikumokat fejtegetnek hozzá. Én megszereztem néhány iratot a Kulturális Intézetből, amelyek bizonyítják, hogy a meggyilkolt munkatársak Todbye-jal alapítványt szándékoztak létrehozni, és Todbye feladata lett volna az induló tőke elhelyezése egy bankszámlán. Linda erről nem tudott, de amikor meglátta a folyosón Todbye-t — aki nyilván utánunk kémkedett — , elmondta Marvynnak, hogy éppen ez az ember volt a másik életben maradt munkatárs. Marvyn a maga fürge agyával valószínűleg föltett néhány kérdést, amiből a hallgatózó Todbye számára kiviláglott, hogy Marvyn gyanúsnak találja az ő szerepét, és fönnáll a lehetőség, hogy tovább kutat. Ezt nem engedhette meg, mert tudta, hogy bizonyítékok vannak ellene. Megvárta tehát, amíg Linda eltávozik, és a hátad mögül lelőtte Marvynt. A borítékban megtalálod a Kulturális Intézet iratait, valamint három munkatárs tanúságát a geológiai tanszékről, akik látták Todbye-t sietősen távozni a merénylet után. A rendőrségi kihallgatásokból ez nem derült ki, mert csak azokat kérdezték ki kellő alapossággal, akik azon az emeleten vagy lejjebb tartózkodtak. Todbye azonban fölfelé menekült, és valószínűleg a padláson keresztül ment át a szomszéd egyetemi épület padlására. A tűzfal fölnyúlik a tetőtérbe, és van rajta egy átjáró.
Todbye ezután téged is fölkeresett, készen arra, hogy megöljön, ha birtokában vagy valamilyen információnak, ami az ő leleplezéséhez vezethet. A címedet természetesen Gladystől szerezte meg. Veled beszélgetve azonban azt látta, hogy te nem is tudsz semmit az én nyomozási lépéseimről, így beadta neked a Carol Hyland állítólagos hazugságáról szóló mesét, és életben hagyott. A magam részéről azzal altattam el a gyanúját, hogy végül látszatra én is bevettem a sztoriját, és érdeklődést mutattam a Metafizikai Festőiskola után. Marvynt azonban mindenáron ki akarta iktatni. Ismerte a kórházat, mert egyszer őt is operálták benne, és oda járt kontrollra. Az őrszolgálat ellenére valahogy sikerült egyszer föllopóznia Marvyn szobájába. Mielőtt megölhette volna, bejött egy ápolónő, de Todbye a háta mögött kiugrott az ajtón, úgyhogy az nem tudott személyleírást adni a betolakodóról. Amikor keresték, egy hátsó lépcsőn, amelyet ismert, lejjebb ment egy emelettel, és odaült a Röntgenre várakozók közé. Ellenőriztem: aznap Röntgen-lelet készült róla, de egyetlen osztály sincs, ahonnan a vizsgálatra beutalták volna. Úgy látszik, arra hivatkozott, hogy elhagyta a papírt, és megcsinálták a vizsgálatot, mert már ismerték személyesen. Így rekonstruáltam második gyilkossági kísérletét Marvyn ellen. Néhány papír ezzel kapcsolatban is van a borítékban.
Azért nem adtam át ezeket az adatokat McLane-nek, mert ezek elégtelenek ahhoz, hogy fényt derítsenek Matt halálára, márpedig én azt is tisztázni akarom. Ha Todbye-t most letartóztatják, sohasem jutunk bizonyítékhoz Matt ügyében. Gladysnek udvarolt, azt tudod, és ez a lány játszott vele. A Gozuga az ő festménye. Találsz a borítékban egy levelet, amelyben egy festőtársa gratulál neki a képhez; ezt a fiókjából emeltem el, mialatt McLane a kérdéseivel bosszantotta. Csentem egy másik, „Kutyuskám” megszólítású levelet is, amely világosan mutatja Todbye szerelmi viszonyát Gladysszel. Ezek ketten együttműködtek Matt elpusztításában. Még mindig nem tudom, mit jelentett Matt levelében az a mondat: „A szörnyeteg hatalmában vagyok.” De kezdem hinni azt az állítást, amit a hazug Todbye Miss Hylandnek tulajdonított: a képnek romlást okozó sugárzása van. Gladys és Todbye valamiképpen fölhasználták a festményt Matt ellen.
Ha olyasmi történik velem, ami miatt nem folytathatom a nyomozást, add át ezt a csomagot McLane hadnagynak.
Isten veled!
Doug Atkinson

Fölnéztem a levélből, azzal az érzéssel, hogy egy hegyet tartok a vállamon. Fölidéződött bennem a jelenet, amikor a nyakkendős, kifogástalan modorú Ernest Todbye előtt ültem, várva, hogy mikor fakad sírva szertelen túlérzékenységében. Egyszóval akkor az érzelmes férfiú nem a zsebkendőjét kereste a zsebében, hanem a revolverét, és azt fontolgatta, lelőjön-e ott helyben, vagy mégis életben hagyjon. Sohase voltam olyan közel a halálhoz. És a lövés az utcán ... azután történt, hogy csevegtem Linda Meyerrel, éspedig pontosan a Kulturális Intézetben végbement bűncselekményről, sőt megtudtam azt is, hogy Marvyn éppen Lindával beszélgetett a merénylet előtt.
Jane még mindig térdelt és imádkozott. Bennem valahol, mindennek ellenére, most is ott volt Isten öröme. De közben fájdalmasan tisztában voltam azzal, hogy Doug barátom talán már bele is halt súlyos sebébe, és nem tudom, merre keressem. Ugyanakkor egy halovány kérdés motoszkált bennem: nem én leszek a következő?
Hamar megkaptam a választ. Az előszobaajtó reccsent és fölpattant — nem zártam be, vagy fölfeszítették? Máris nyílt a nappali ajtaja, és Ernest Todbye, a fínom lelkületű művészettörténész jelent meg, pisztollyal a kezében.