Álmomban papi szerepemben vagyok, beteget szeretnék ellátni egy kórházban. Mondják, hogy most nem lehet, valami papi összejövetelre készülnek, majd utána. De én nem az összejövetelre jöttem, én a beteghez akarok menni. Most nem lehet, mondják a nővérek. Dühös leszek. A Kádár-rezsimben elég volt annyit mondani, hogy pap vagyok, máris bemehettem. Megindulok a magam szakállára. Üres szobába lépek. Hogy találok a betegemre? A következő szobában egy magas, kisfejű, vékony orvos és több nővér található. Most nem lehet, mondják. – A Kádár-rezsimben... – érvelek dühösen. Erre továbbengednek, de valaki még megjegyzi, hogy Kádár fasiszta volt. Ekkora őrültséget még álmodni is túlzás. A rádióban hallott sok képtelenség sűrűsödik benne, a kórháztéma pedig az egészségügy átalakítása (leépítése) miatti sok panaszt tükrözi. A düh talán azt jelenti, hogy a hőségben fölment a vérnyomásom.

De ekkora őrültséget még egy tudattalannak se volna szabad produkálni. Igaz, manapság minden őrültség elhangzik. Ma reggel hallottam egy anyáról, aki nem engedte beoltani a gyermekét, mert tart a mellékhatásoktól. A fertőző betegségtől nem tart? Egy másik anya méregtelenítette a saját szervezetét (teljes sikerrel, mert belehalt az éhezésbe), és a gyermekéét is, aki félig belehalt. Közben szedik a homeopátiás gyógyszereket. Azoknak nincsenek mellékhatásai, mert hatóanyag sincs bennük. Csak varázslat, de azzal nem törődnek.

Ó ráció, ó ráció, érted száll az oráció...