Alma Zond Szent című blogbejegyzése iránt elsöprő érdeklődés nyilvánul meg, többen olvasták, mint az én bármelyik bejegyzésemet. Pukkadok a sárga irigységtől.

A pukkadás szüneteiben szükségesnek tartom elmondani, hogy teljesen egyetértek vele. Isten szentsége túlcsorduló öröm, de egyúttal félelmetes, térdre kényszerítő fölség is. Nem úgy félelmetes, mint egy veszett farkas, hanem úgy félelmetes, mint egy havas hegyorom, vagy a sziklákat ostromló tenger morajlása. Emlékezzünk az evangélium részleteire, amelyekben a tanítványok nem merik kérdezgetni Jézust. Ezt a mérhetetlenül vonzó lényt, akinek az emberek három nap járásra utána mennek a pusztába, s akivel ők ráadásul bizalmas kapcsolatban vannak. Emlékezzünk a templomőrségre, amely nem meri letartóztatni Jézust: „Ember így még nem beszélt...”

Sokan panaszkodnak az énekre:

Boruljunk le, és rettegve
imádjuk e fölséget,
az Oltáriszentséget.

Miért kell rettegve imádni, kérdezik. Az Éneklő Egyház nevezetű öntörvényű kiadvány ki is javította az ének begyökérzett szövegét, ha jól emlékszem. Lelke rajta. De szent rettenet nélkül nincs igazi imádás. Most került a kezembe a Pesti Ferences Hírlevél júniusi száma, amely közli Assisi Szent Ferenc imáját:

Rettegjen minden ember,
Reszkessen az egész világ,
És ujjongjon az ég,
Ha az oltáron
A pap kezében
Megjelenik Krisztus,
Az élő Isten Fia.

Nagyon szeretem Susia rabbi történetét.

Susia így imádkozott: „Istenem, szeretlek, de nem félek tőled eléggé. Istenem, szeretlek, de nem félek tőled eléggé. Add meg nekem, hogy félelmed átjárja szívemet, mint angyalaid egyikének szívét.”

Isten meghallgatta Susia imáját, és félelme átjárta Susia szívét, mint Isten angyalai egyikének szívét. És akkor Susia bemászott az ágy alá, és nyüszített, mint egy kutya. És így imádkozott: „Istenem, add meg nekem, hogy megint csak mint Susia szeresselek.”

És Isten másodszor is meghallgatta Susia imáját.