Egy blog-bejegyzésre reagálok.

Quidquid recipitur, recipitur per modum recipientis. Aquinói Szent Tamás fontos elve. Te tudsz latinul, Circo. 

Adyt olvasom.

A Duna-táj bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
(A Duna vallomása)

Első péntek. Gyóntatok. Két hosszú órán át Kína teljes lakossága táncol az idegeimen, no meg India, és valószínűleg Lichtenstein is. Minden szóra figyelek, és igyekszem úgy viselkedni, mintha vércukorszintem nem járna fönn a sztratoszférában. Meglepő, de olykor csakugyan tudok segíteni valakinek.

Feljött a nap.

Ahogy a busz ablakán jobbfelé kinézek, látom az – egyelőre alacsonyan áradó – sugárözönt. Nem szoktam ilyen korán elmenni hazulról, de ma vérvételre kell mennem. Jólesik ennyi napfény a sok őszies tavaszi nap után.

Reggeli szentmisémről megyek kisded lakásom felé, akárcsak három aranyásó a hegyekben a vízesés felé. Halihó, az aranyért. Kilépek a liftből, halihó,  és irányt veszek a lakásajtónak. Látom ám, hogy szobám ablaka világos. Nem is tudtam, hogy otthon vagyok. Abban a tudatban éltem, hogy elmentem hazulról. Egy darabig táncot jár az agyam, aztán eldöntöm, hogy mégse lehetek otthon. Valaki más van benn. A takarító? Nem, ő csütörtökön jön, és ma szombat van, halihó. A gondnok, az elromlott fűtés miatt?

Pihennék. Fölzavarnak. Két férfi áll az ajtóban. Megjelenésük fölöttébb sajátságos. Az egyikről azt föltételezném, hogy Erdélyből jött és zoknikat árul. A másiknak ránézésre tizenkét év fegyházat adnék. De hát a kopogtatócédulák szezonja van. Csak rápillantok a kezükben tartott füzetre (ilyenkor gyors vagyok, ha valamit el kell helyezni a szellemi térképen), s látom ám: „Radikális változást!” A Jobbik!!! A rémálomba illő szörnypofák az Árpád-sávosoknak dolgoznak.

És jönnek. És még jönnek. És még, még, még jönnek. Annyian, mint a kínaiak. Fiatalok, kis helyesek. És még, még, még jönnek. Még, még, még.

Legalább kétszáz főt részesítettünk a Balázs-áldás szentelményében. Kétszáz kis kínait. De nincs kizárva az sem, hogy többet.

S ezek mind az én szentmisémre jöttek, éjnek idején, hóban, fagyban, a négy szél irányából? 

Dicsdús nap, ó! Jahé! Jahó!

A hőzöngő Ritter

Kitartóan üldözi a járókelőket koszos papírjaival, és ha nem adnak neki pénzt, beduin átkokat szór.  „Ez soha nem ad, ez a mocskos állat” c. balladáját rólam költötte. Ha keményen rászólok, elhallgat, ám aztán újból felüti a fejét. Én szívesen leütném a fejét, de nincs benne gyakorlatom.

Mint tavasszal a hóvirágok, a tél enyhülésével előbújnak a goaregek. Egy jól ismert, kövér goareg éppen egy kölgyet zaklat, amikor kijövök mise után a templomból. A hölgy mellőzi, de a goareg egy testcsellel eléje lép. Az akció ici-picit fölháborít, csak nehézkességem tart vissza, hogy oda ne rohanjak és – tekintet nélkül a keresztény béketűrésre, a következményekre és a klérus hírnevére – pofán ne töröljem a dagadtat.

Vagyok én dögrováson,
több is veszett Mohácson.