Az étterem pénztáránál állunk sorba. A kasszás fiú egyszerre fölkiált: „Az egyik ásványvíz itt maradt!” Valaki elvonult a tálcáival, de a vízről megfeledkezett. A kasszás nem tud utána menni, ő be van zárva a pult mögé. Ám egy kockás inget viselő ifjú, aki éppen soron van a pénztárnál, egy pillanat alatt fölméri a helyzetet. Megragadja az ásványvizet és a távozó vendég után veti magát. Egy mordulás, egy másodperc, odalényegül, visszalényegül, máris intézi saját ügyét a kasszánál.

Ifjan sokat lapoztam az Élet bekötött évfolyamait. Ez színvonalas irodalmi lap volt, később képezték át sekrestyeirodalommá. De az első világháború előtt, bár teljes értetlenségben Adyékkal szemben, komoly nívón képviselte a  „kettészakadt irodalom” jobboldalát, s át-átkacsintott a baloldalra is. Jól emlékszem Kosztolányinak egy cikkére Babits Mihályról, ami – hogy mai kifejezéssel éljek – nem volt semmi.

„S megint külön a kutyaólak csöndje...” Az Apokrifnek ez a sora is visszajár téveteg fantáziámba. Emlékszem Nagy Lajos Képtelen természetrajzára, amelyben kifejti, hogy a kutya több alkatrészből áll: fej, törzs, farok, lábak stb. Ha ezen alkatrészek valamelyikét elvesszük, a kutya elromlik és nem működik tovább. Zsenge ifjúként betegre nevettem magamat ezen. Ma már pontosabban tudom, hogy a kutya nem egyszerre romlik el, hanem fokozatosan.

Hajnali, rövid álom. Hazatérek. Hosszú útról, világháború után, mint Pilinszky az Apokrifben. A zsidó rabbi vár. Szép, szakállas arc. Egyikünk sincs egyedül, velem is jöttek mások, vele is van más. Átöleljük egymást és sírunk.

Itt szakad a film, fölébredek. Tény, hogy napok óta az Apokrif és az Utószó sorai jártak eszemben, a vers álomnyelve, nem tudom, miért.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.

Most hétfőn történt, azóta készülök megírni. A Combino villamoson ültem, háttal a menetiránynak. Egy anyuka leültette négy-öt év körüli leánygyermekét a velem szemben lévő ülésre. Épp akkor gyóntam, nagyon könnyűnek éreztem magamat. Úgy pattantam föl, mint egy magas szakképzettségű keljfeljancsi. Megkínáltam az asszonyt a helyemmel, hogy a kislányával szemben ülhessen. Csak egy csöppet szabadkozott, aztán kedves mosollyal elfogadta.

Hallom a rádióban, hogy Kádár János halálának évfordulója alkalmából tegnap megemlékezést és koszorúzást tartottak a Fiumei úti sírkertben. Állítólag sokan szerették ezt a hazaárulót.

Megható. (Félreértés ne essék: én nem gyűlölöm Kádárt. Imádkozom érte, és azokért is, akiket – moszkvai parancsra – kivégeztetett. De ünnepelni nem ünneplem.)

Nemzetem, nem álltunk meg félúton?

– Nőügyem volt – mesélte Koloán.

– Na ne mondd – felelte Tűzharmat, az egyszarvú. – Csupa fül vagyok. És, persze, csupa szarv.

– Azzal kezdődött, hogy egy fiú... Nem, nem is azzal kezdődött. Tegnap este, szentmise után, bejött a sekrestyébe Fariksa, örök mosolyával az arcán. Már egy szép kislány anyja, de most újból domború. Ezúttal férfiút vár.

– És?

Gyöngém, hogy a hajnali órákban fölébredek, és csak reggel tudok aludni, amikor már föl kellene kelni. Ebben az elkésett alvásban ma reggel Vikoánnal álmodtam. Szememre vetette, hogy nemcsak nem csinálok eleget, hanem nem is írok eleget. Nem reagáltam.

Koloán a cipőjével bajlódott.

– Figyelj, Tűzharmat – mondta elgyötört arccal. – Tudod, mi az a kontrapassz?

Az egyszarvú elmerengett.

– Valami rögbis dolog – mondta végül.

– Meleg van – mondta Tűzharmat, az egyszarvú. Ugyanis meleg volt.

Mire föl Koloán megszólalt eképpen:

A sivatagon
oly hallgatagon
menetel a légió,
Szahara pokla
süt a homokra,
oly forró, bágyasztó.

– Ez mi? – kérdezte Tűzharmat.

– Ez a „Légiós induló” – felelte Koloán – , ahogy azt annakidején egy tanárunk lediktálta az osztálynak a gimnáziumban.

– És te kívülről tudod?