A Bűvös körömből c. blogbejegyzésben a szexuális ébredésig jutottam serdülőkorom töredékes elbeszélésében. Most 15-16 éves korommal folytatom, a gimnáziumi évekkel.

Sorakozó volt az udvaron. Mellettünk egy párhuzamos lányosztály sorakozott. Ott pillantottam meg a világ legszebb lányát. Én legalábbis meg voltam győződve, hogy minden lehetséges lányok legszebbike, és hogy ezt nemcsak én látom, hanem mindenki más is. Később csodálkoztam, hogy másokat nem bűvölt el. Évának hívták (ez a valódi neve, ezt nem én csináltam). Legalább egy évbe került, talán többe is, amíg először szót váltottam vele. Amikor iránta való érzelmeimről tudomást szerzett (nem tőlem), egyértelművé tette, hogy nem viszonozza azokat. Beszélő viszonyban voltunk, de az én bűvös köröm ellenállt minden mélyebb kommunikációnak. Érettségi után nagyon szép lánnyá fejlődött, azt hiszem, nemcsak az én mértékemmel. Utoljára egy buszon találkoztunk. Ma bizonyára boldog nagymama, legalábbis én ezt kívánom neki.

Nem volt ez "szívfájdalom" számomra. Én a bűvös körön belül tanyáztam, s természetes volt, hogy a többiek odakint élik a maguk könnyed kommunikációval teljes életét. Volt ennek  szívfájdalma, de az nem a reménytelen szerelem szívfájdalma volt, hanem a kommunikációképtelenség szenvedése. 

Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek,
mint idegen fiút,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki nem szerethet,
nem is szeret soha.

Évát és Babitsot körülbelül egy időben fedeztem fel. De azt hiszem, Évát előbb. Úgy emlékszem, akkor még Ady-bűvöletben éltem. Éjszaka pedig Évával álmodtam. Sem azelőtt, sem azután ilyen élményem nem volt. A világ legszebb lánya következetesen megjelent minden éjjel, hogy szerepeljen zavaros asszociációimban. Egy darabig naplót is vezettem róla. Aztán ez is elmúlt, azóta nem voltam szerelmes. Vonzások megkörnyékeztek, de felülírta őket egy mélyebb és hatalmasabb Vonzás.

Ma már tudom, hogy mindenki hord magában egy nő-ideált, s a szerelemben ezt vetítjük rá a kedves személyére. Éva számomra nem a valóságos Éva volt, hanem az „Örök Női”, „das Ewig-Weibliche”, akit a pogány Goethe istenséggé emel. Követője, Madách, a londoni szín haláltánc-jelenetében hasonló szerepben vonultatja fel Éva megdicsőült alakját. „Isméred-é, Ádám?” „Ah, Éva, Éva!” Ez a döbbent ráismerés ma is megvan bennem, egy áhítatos, lovagias érzés formájában minden hölgy iránt, de kiegészült az anyaság iránti tisztelettel. Erről írtam például Összemosolygás c. bejegyzésemben, erről szól Circo Hódolat az anyaság előtt c. bejegyzése. Annami vértanúsága kitörölhetetlenül belekerült nő-ideálomba. Ennek helye azonban nem az istenségben van, hanem ott, ahol II. János Pál a Mulieris dignitatem c. apostoli levélben kijelölte.

Éva iránti szerelmem nem volt szenvedélyes. A középiskola két utolsó osztályában már nem is nagyon volt élő. De az a bizonyos mélyebb és hatalmasabb Vonzás már ekkor működött, hogy fokozatosan átvegye az uralmat. Ez nagyjából Rónay György fölfedezésével esik egybe.

Arcomba vág a sós tengeri szél,
ragadj el, mérhetetlen szenvedély,
a föld egein és poklain át,
mielőtt összeomlik a világ!

 A mérhetetlen szenvedély elragadott. Most várom, hogy összeomoljon a világ.