Szabadkőművesség

„Mágia és hit” rádiósorozat, 15. előadás

A 17. század a borzalmas vallásháborúk kora Európában. Csak egyetlen idézet Oliver Cromwell 1649-es írországi hadjáratával kapcsolatban – Wexford város ostromáról írja Szántó Gyögy Tibor:

Cromwell minden egyes itteni polgárt a puritán angol köztársaság ellenfelének nyilvánított. Gyakorlatilag szabadjára engedte harcosainak vadállati ösztöneit. A vasbordájú szentek az utolsó szögig kirabolták Wexfordot, lakóit pedig kiirtották. Cromwell ezt az eseményt ... istenítéletnek minősítette és kijelentette, hogy az írek nem emberek, hanem barbár pápista gyilkosok, ezért nem illeti meg őket az emberiességből fakadó keresztényi könyörület.

Mielőtt felekezeti egyoldalúsággal vádolna valaki, sietve elmondom, hogy az ír felkelők se voltak emberségesebbek az angolokkal szemben. A kontinensen is könyörtelen harcok folytak mind katolikus, mind protestáns részről. Az evangéliumi békesség és szeretet ilyen megcsúfolása természetesen fölvetette a kérdést a gondolkodó emberek fejében: van-e ennek értelme, nem élhetnének-e békességben egymás mellett a különböző vallási nézetek követői? Ez pedig magával hozta a második kérdést: valóban olyan fontosak-e a vallási különbségek, nem elegendő-e úgy általában hinni Istenben, és nem törődni a részletekkel? Miközben azonban ezeket a kérdéseket föltették, vigyázniuk kellett magukra, mert a politikai hatalom akkor még üldözte a vallástalanságot. Emiatt az új irányzat hívei titokban értekeztek. Angliában nagyon alkalmas volt összefogásukra a szabadkőműves páholyok szervezése.

A középkori kőműves céhek általában, mint más iparos céhek is, helyhezkötöttek voltak: egy-egy város szabói, takácsai, egyéb mesteremberei alkottak egy céhet, a céhtagság a helybeli iparűzésre jogosította föl őket. Más volt azonban a helyzet a templomépítő kőművesekkel, akik ismerték és féltve őrizték a katedrálisok konstrukciójának titkait. Ők, miután évekig, sőt évtizedekig építettek egy-egy katedrálist, tovább kellett hogy költözzenek, hiszen helyben nem találhattak új munkát. Más városba, sőt más országba települtek, ott folytatták tevékenységüket. Az angliai katedrális-építők is a kontinensről kerültek a szigetországba. Emiatt az ő céhük „szabad” és nem helyhezkötött kőművescéh volt, olyan jogokkal, amelyek biztosították számukra a megbecsülést (még kardot is viselhettek), a független vándorlást és szakmai titkaik szigorú őrzését. Ez a „szabadkőműves” elnevezés legvalószínűbb magyarázata. Létezik olyan feltevés is, hogy az elnevezés a freestone, „szabadkő” fogalmával függ össze. A freestone faragott kő volt, amelyre készítője alakokat, domborműveket vésett, vagyis nem szabványt követett. „Szabadkőműves” e hipotézis szerint az lett volna, aki jogosult volt „szabadkő” faragására. A „szabadkőműves” elnevezés első magyarázata azonban sokkal kézenfekvőbb.

Magyarázatra szorul a „páholy” kifejezés is. Nem színházi páholyról van szó, noha az angol lodge szó ezt is jelentheti. A lodge jelentése azonban „fülke”, „házikó”, „szállás” is; így nevezték a templomépítő céh kőművesszállásait, felvonulási épületeit, hiszen a kőművesek otthonuktól távol dolgoztak. Ezért aztán a „spekulatív szabadkőművesség”, amely a kőművescéh jogosítványaival élve szellemi célokra jött össze, a „lodge” elnevezést adta szervezeteinek, ezt pedig a „páholy” szóval fordították magyarra, ami mára bevett kifejezés lett. A szabadkőműves páholyt nem a falak alkotják, hanem a tagság.

Nincs nagy valószínűsége annak, hogy a spekulatív szabadkőművesség valaha egybefonódott volna az „operatív szabadkőművességgel”, vagyis a tényleges kőművességgel, bár vannak, akik ezt a feltevést vallják. Amely időponttól kezdve azonban történetileg nyomon tudjuk követni a szabadkőművesség alakulását, az tisztán szellemi jellegű volt. Ez az időpont 1717. június 24-e, amikor négy szabadkőműves páholy egyesülésével megalakult az Angliai Nagypáholy. Nyilvánvaló azonban, hogy a szabadkőműves páholyok létezése sokkal korábbi időre megy vissza, minden valószínűség szerint a 17. század elejére, bár titkosságuk miatt kevés a biztos adat. Azok az állítások, melyek szerint a szabadkőművesség a salamoni templom építőitől, egyiptomi titkok őrzőitől vagy a középkori templomos lovagoktól származik, nem egyebek legendánál; van viszont valóságalapja az okkult rózsakeresztes testvériséggel való kapcsolatnak, bár a szabadkőművesség nem azonos a rózsakeresztességgel. A szabadkőművesség egyik alapokmánya, az andersoni alkotmány 1723-ból való. Ez a következőt szögezi le:

A Kőmíves köteleztetik, elszerződése által, az erkölcsi törvénynek engedelmeskedni, és ha a Művészetet helyesen érti, sohasem lesz ostoba ateistává, sem vallástalan szabadgondolkodóvá. De habár a régi időkben a Kőmívesek minden országban amaz ország vagy nemzet vallásán tartoztak lenni, bármely lett légyen is, most alkalmasabbnak vélhető csupán azon vallásra elkötelezni őket, amelyben minden ember egyetért, meghagyván kinek-kinek a maga külön vélekedését, vagyis jó és igaz férfiúnak lenniök, avagy becsületben és tisztességben élőknek, bármely nevezetek vagy hiedelmek különböztessék meg őket, miáltal a Kőmívesség az egyesség központjává lesz, és eszköz igaz barátság kötésére olyan személyek között, kik örökös távolban maradtak volna.

Mint látjuk, az alkotmány megkívánja az Istenben való hitet, de felekezeti közömbösséget és közös humanista erkölcsiséget hirdet. Miközben úgy fogalmaz, hogy meghagyja kinek-kinek saját vallási meggyőződését, ezt másodlagossá fokozza le egy általános erkölcsiséghez képest. Az erkölcsi tökéletesedés útja egyformán nyitott mindenki számára, legyen keresztény, zsidó vagy muszlim istenhívő. Nyilvánvaló, hogy ez a gondolkodás a keresztény hit alapját, a Krisztusban kapott megváltást fölöslegessé teszi. Az ember saját erőfeszítéséből tökéletesedik. A kezdeti szabadkőművességnek leginkább megfelelő világnézet a deizmus, mely Isten létét és a világ teremtését vallja ugyan, de Isten beavatkozását a világ és a történelem menetébe már nem. „A gép forog, az alkotó pihen.” A szabadkőművesség azonban többféle irányban fejlődött. A francia ú.n. „skót rendszerű”, 33 fokozatú szabadkőművesség a 19. században már fölhagyott azzal, hogy az istenhitet megkívánja, emiatt az Angliai Nagypáholy eretnekként kezeli. A mozgalom tehát nem egységes. A latin országok szabadkőművessége inkább haladt egyházgyűlölő, ateista irányba, míg az angolszász szabadkőművesség e téren szelídebb. Szeghy Ernő atya említi valahol, hogy amikor Rómában összebarátkozott egy amerikai szabadkőműves fiatalemberrel, az, miután résztvett egy olasz szabadkőműves „páholymunkán” (így nevezik az üléseket), kijelentette, hogy ez egészen más valami, mint amihez ő otthon hozzászokott. Nyilván a heves egyházellenességre célzott.

A szabadkőművesség többféle irányzatával párhuzamosan fut a szabadkőművesség többféle értékelése. Az egyik szélsőség szerint a szabadkőművesség tökéletesen ártatlan dolog, elvégre hisz Istenben, a Világegyetem Nagy Építőmesterében, és tiszteletben tart minden vallási meggyőződést; ugyanakkor emberbaráti tevékenység jellemzi, hiszen a budapesti Vakok Intézete, vagy a Nemzetközi Vöröskereszt egyaránt szabadkőműves alapítás. A másik szélsőség szerint a szabadkőművesség nemzetközi bűnszövetkezet, amelynek szupertitkos háttérszervezete világuralmat gyakorol, vagy legalábbis annak megszerzésére törekszik.

Egyik szélsőséges értékelést sem tartom elfogadhatónak. A szabadkőművesség ártatlanságában nem hiszek. A francia forradalomtól kezdve a szabadkőművesek számos olyan mozgalomban működtek közre, amely a katolikus királyság megdöntésén kívül a katolikus Egyház jogfosztását is célul tűzte ki. Az olasz szabadkőművesség élesen egyházellenes volt, a piemonti királyságban eltörölte a szerzetesrendeket, Róma elfoglalása és az egyesült Itália kikiáltása után pedig a szabadkőműves Garibaldi lovasszobrát úgy helyezte el, mintha be akarna ugratni a Vatikánba és véget vetni a pápaságnak (azóta a helyzeten szelídítettek, a szobrot elfordították). A szabadkőműves Giosue Carducci (egyébként bolognai irodalomprofesszor és Nobel-díjas költő) 1865-ben megírta a sátánhoz intézett himnuszát:

Üdv neked, ó Sátán,
ó lázadás,
ó bosszúálló hatalom,
ó emberi értelem!
Szent tömjén
és imádság szálljon fel hozzád!
Tökéletesen legyőzted
a papok Jehováját.

A sátán itt mint a haladás, a racionalizmus, a felvilágosodás jelképe jelenik meg; ám világos az istentagadás és az egyházellenesség. A szabadkőművesség ártatlanságáról beszélni naivság. Nem csoda, hogy az Egyház mindig kiállt a szabadkőművesség ellen. 1738-ban XII. Kelemen pápa In eminenti apostolatus specula bullája kiközösítéssel sújtja a szabadkőművességbe lépőket. XIV. Benedek 1751-ben megjelent Providias bullája megismétli ezt az állásfoglalást. VII. Piusz 1821-ben, XII. Leó 1826-ban, XVI. Gergely 1832-ben, Boldog IX. Piusz 1846-ban és 1865-ben, majd XIII. Leó pápa az alapos Humanum genus enciklikában foglalt állást a szabadkőművességgel szemben 1884-ben, és 1892-ben még két újabb dokumentumot bocsátott ki ellene. Az 1917-ben megjelent egyházjogi kódex 2335. kánonja így rendelkezik: „Mindenki, aki belép a szabadkőművesek szektájába vagy más oly hasonló közösségbe, melynek tevékenysége az Egyház vagy a törvényes állami felsőbbség ellen irányul, automatikusan a Szentszéknek fenntartott kiközösítésbe esik.” A II. Vatikáni Zsinat utáni nyitottabb atmoszférában sokan feltették a kérdést, nem volna-e helyes ezt az önmagától beálló kiközösítést visszavonni. Seper bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa 1974-ben olyan tájékoztatást adott, hogy az Egyházi Törvénykönyv reformjáig ilyen változtatás nem lesz, de a kiközösítés beállását szorosan kell értelmezni, vagyis csak akkor áll be, ha a szabadkőművesség valóban egyházellenes tevékenységet folytat. Ez az engedékeny nyilatkozat eléggé félreérthető helyzetett teremtett, amelyet Seper bíboros 1981-ben újabb köriratban próbált tisztázni, hangsúlyozva, hogy az egyházjog nem változott, és a szoros törvényértelmezést csak az egyedi esetek megítélésében szabad alkalmazni. Az új Egyházi Törvénykönyv, amelyet II. János Pál pápa 1983. január 25-én hirdetett ki, már nem nevezi néven a szabadkőművességet és nem szab ki önmagától beálló kiközösítést (bár 1374. kánonja vonatkoztatható a szabadkőművességre). A helyzet tisztázására azonban a már Joseph Ratzinger bíboros (mostani Szentatyánk) vezetése alatt álló Hittani Kongregáció nyilatkozatot jelentetett meg a szabadkőművességről 1983. november 26-én. Ez kimondja:

Az Egyház ... változatlanul negatívan ítéli meg a szabadkőművesség egyesületeit, melynek alapelvei tanaival összeegyeztethetetlenek, ezért megtiltja híveinek, hogy ilyen szervezetekbe belépjenek. Azok a hívők tehát, akik szabadkőműves szervezetek tagjai, a súlyos bűn állapotában vannak, s nem járulhatnak szentáldozáshoz.

Ez a határozott és félreérthetetlen nyilatkozat mindmáig változatlan érvényben van. A szabadkőművesség nem ártalmatlan.

Másfelől azonban azt sem tudom elfogadni, hogy a szabadkőművesség bűnszövetkezet. Azok a legendák, amelyek az áruló szabadkőművesek kivégzéséről beszélnek, többnyire az önelátkozásokon alapulnak, amelyeket a szervezetbe lépők minden fokozatban végeznek, valóban szörnyű büntetéseket szabva magukra arra az esetre, ha esküjüket megszegnék. Csakhogy nincs szó arról, hogy ezeket a büntetéseket valaki végre is hajtaná. A történelem egyetlen esetet ismer, amikor társai megölték az áruló szabadkőművest: ez az amerikai William Morgan esete volt 1826-ban. XIII. Leó is emleget gyilkosságokat a Humanum genus enciklikában, de nem szabad elfelejteni, hogy ő közelről az olasz szabadkőművességet ismerte, amely viszont szorosan egybefonódott a carbonari-mozgalommal. Márpedig ennek tagjai, bármilyen idealista módon ír róluk Jókai És mégis mozog a föld c. regényében, tagadhatatlanul fölesküdt orgyilkosok voltak. Arra is gondolni kell, hogy XIII. Leó idejében az Egyház politikailag még a katolikus monarchia mellett tört lándzsát, viszont a katolikus monarchiákat fölszámoló vezéregyéniségek, szabadsághősök szinte mind szabadkőművesek voltak, köztük a dél-amerikai Simon Bolivar, vagy a mexikói Benito Juárez. Mint az ex-jezsuita és ex-szabadkőműves Nagy Töhötöm írja a fiatal argentin köztársaságról:

Buenos Airesben a politikai ügyeket a páholyokban beszélték meg, és ott döntöttek közösen, és csak a végrehajtást hagyták meg a látható politikai élet számára. A kormányzókat a páholyokon belül választották ki, és ha egy tisztviselő elkezdte elhanyagolni a szabadkőműves székház látogatását, állami állásából elbocsátották.

E politikai folyamatok, úgy gondolom, akkor tetőződtek, amikor az első világháború végén a győztes antant nem engedte vissza a trónra a katolikus Habsburg-monarchiát, nevezetesen Boldog IV. Károly királyunkat. Ebben minden valószínűség szerint nagy szerepet játszott a szabadkőműves befolyás. XIII. Leó szemléletében a köztársasági irányzat még az államrend felforgatására irányuló összeesküvésnek számított, de azóta az Egyház megbékült a liberális demokráciával is, amennyiben az biztosítja az Egyház jogait. A történelemben viszont még gonoszabb, irracionális erők jelentkeztek, amit Thomas Mann a Varázshegyben a szabadkőműves Settembrini és a kommunisztikus nézeteket valló gyanús jezsuita, Naphta konfliktusával ábrázol. Hazánkban Settembrini az őszirózsás forradalomban testesült meg, de hamarosan átadta helyét Naphtának, a vörös terrornak. Mussolini, Hitler, Sztálin nem tűrték a szabadkőművességet. Legyünk tehát tárgyilagosak. A katolikus hit és a szabadkőművesség alapelvei nem férnek össze, de az indokolatlan gyanúsítás bűn. A keresztény hívőnek el kell utasítania azt a paranoiás beállítottságot, amely mindenütt szabadkőműves összeesküvést lát. Jellegzetes egy ilyen szellemű szerző állítása, mely szerint Habsburg Ottó a párizsi Martinovics-páholyban tett látogatása alkalmából azért helytelenítette Martinovics Ignác hajdani kivégzését, mert „körülvéve mintegy száz emberrel, akik tőrrel is fel voltak fegyverkezve, nem tudott kitérni a kényszer elől”. Az ilyesmit nem lehet komolyan venni. Ha Ottó főherceg helytelenítette Martinovics kivégzését, az valószínűleg azért történt, mert jogi vagy politikai fenntartásai voltak vele kapcsolatban, nem pedig azért, mert attól tartott, hogy a szorgalmas páholytagok fogják magukat és a szabadkőműves páholymunka keretei között feltrancsírozzák. Ez nemcsak nevetséges, hanem ocsmány rágalmazás is. Goethének, Lincolnnak, Einsteinnek, vagy Kossuth Lajosnak, Andrássy Gyulának, Benedek Marcellnek számos nézetét nem osztom; de azt tagadom, hogy bűnszövetkezet tagjai lettek volna. Nem olyan emberek voltak. Ugyanakkor szabadkőműves voltukhoz nem fér kétség.

A szabadkőművesség tehát eszmeileg elfogadhatatlan, ha a róla szóló rágalmaknak nem is adunk hitelt. És most következik a csattanó, mondanivalóm lényege: az okkult apriori. A szabadkőművességnek rituáléja van. Zavaros szertartásokat őriz, amelyeket misztikus homály és vallási kuszaság jellemez, kereszténységet kevernek pogánysággal. Ezeket egyáltalán nem tekinti fölöslegesnek, ellenkezőleg, nagyon is fontosak, hozzátartoznak a szabadkőművesség identitásához. Hogy miért, arra nincs válasz. Eredetük is kétes, nem tudjuk pontosan, hogy a középkori kőművesek céh-rituáléiból vagy a rózsakeresztesek misztifikációiból erednek-e. De a szabadkőművesek ragaszkodnak hozzájuk. Ez pedig mágia, és a mágia démont idéz.

Derek Prince, protestáns bibliatanító, leírja, hogy egy alkalommal azért imádkoztak feleségével, Ruth-tal, hogy egy kisbaba, aki nem akart enni, újból rendesen táplálkozzék. Ruth ezt az „ismeret szavát” kapta a gyerek anyjáról: „Az apja szabadkőműves. Mondjon ellene annak a léleknek.” A fiatal anya, nehezen préselve ki magából a szavakat, ellene mondott a szabadkőművesség démoni lelkének, és abban a pillanatban elnyújtott kiáltás kíséretében elhagyta a tisztátalan szellem. Ugyanakkor a kisgyermek, akit Ruth tartott karjában, hasonló kiáltást hallatott. A kontextus még az unokát is démoni befolyás alá helyezte. De Jézus győzött. A baba azonnal elkezdett enni, az anya tekintete kitisztult. A kőműves-démon eltávozott.

A szabadkőművesség nem bűnszövetkezet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy jó. Pogányság és mágia, démonok szálláskészítője.

2006. június 15.