Ha a West End Cityben ebédelsz, illik utána a tálcát elvinni a gyűjtőládához. Van, aki otthagyja az asztalon, de én aljas merénylőnek érezném magamat, ha nem takarítanám el. Mielőtt a tálcát a gyűjtőláda tetején hagyod, egyszerű műveletet kell elvégezned: egyik kezeddel fölemelve tartod a gyűjtőláda csapóajtaját, másik kezeddel a tálcát fogod, mialatt harmadik kezeddel lesöpröd a tálcáról a használt műanyag étszereket a gyűjtőláda belsejében található szemeteszsákba. Akinek nincs három keze, magára vessen.

Minap a Petőfi Sándor utcában járva, ahol folyamatban vannak a majdani sétálóutca kialakításának munkálatai, tanulmányozhattam nappali élőhelyén a dolgozó néven ismert gerinces fajt. Egy példány gödröt ásott. További kettő ásójára támaszkodva lelkes figyelemmel nézte, egy negyedik és ötödik pedig elmélyülten beszélgetett. Örömmel szögeztem le, hogy a szocializmusban kialakult munkaerkölcs nem veszett ki. Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga. Dolgozzanak azok.

Egy gyógyszertárat kerestem. Hogy nem találtam meg, az valószínűleg annak a jele, hogy máshol van, mint ahol kerestem. Viszont odatévedtem gyermekkorom színhelyére. Láttam a Szentkirályi u. 47. sz. házat, ahol négyévesen rangrejtve tartózkodtam, mialatt két bombát kapott. Nagyon hátrányára változott, hajdan meleg lakóház volt, most fehér gleccserfal, parányi ablakokkal és mélygarázzsal. És láttam egy Maléter Pál emléktáblát,  a Szentkirályi u.

Még egyszer írnom kell a bukott angyalokról, nehogy előző bejegyzésem hamis gondolatokat ébresszen. Lám, a juhászológia, amibe gyanútlanul kezdtem, a teológiába futott be.

Juhász Gyula azt mondja:

És arcukat kezükkel eltakarják,
Mert látni Őt már többé nem akarják... 

Nem szeretném, ha előző bejegyzésemet valaki félreértené. Juhász Gyula nem minden versét csapja agyon valami oda nem illő elemmel. Vannak igazán nagy versei. A Milyen volt... remekmű, és nem áll egyedül. 

Juhász Gyula sajátos költő. Sikerült verseiben tud hangulatot teremteni, s mint orgonán, játszik az érzelmeken. De aztán ezt újra meg újra agyonüti egy oda nem illő szóval, frázissal, sokszor egy lapos csattanóval.

A szegedi boszorkányokról írt versét olvasom. Erről a hihetetlen borzalomról, erről a vérlázító gazságról valami erősebbet várnék, de ő nosztalgikus, elégikus hangot üt meg. Szíve joga. A végén aztán nagyon romantikus akar lenni.

Egy áruházban láttam tegnap a következő feliratot:

FIGYELEM!

ZÁRHATÓ SZEKRÉNY

NE FESZESZEGESSÜK

Kétszer volt kiírva, két egymás melletti szekrényre. Szép, szabályos betűkkel.

Nem viccelek. Láttam. Ezzel a két szememmel.

Jobbszem. Kukucs.

Balszem. Kukucs.

Ezekkel. 

Jókaitól idézek (Kakas Márton levele saját magához):

Ki ezért, ki azért nem tudott jönni, de hárman csak együtt vagyunk a kis Jácinta szüleinek vendégszerető asztalánál, gyönyörködve a pöttöm emberi lényben. A baba fürdik édesanyja fájdalmas szeretetében. Edwards-szindrómával született. Nem életképes. Szondával kell majd táplálni, és korán meghal.

Ha gyergyói medve volnék, nem kellene ennyi műanyag között élnem.

Azért jut ez eszembe, mert van egy csíki barátnőm, akivel sokat leveleztünk a gyergyói medvékről. Gyergyó és Csík, azt hiszem, nem ugyanaz. Csak annyi biztos, hogy mindkettő Transzjordániában van. Transzban, legalábbis.