Tegnap este duhaj voltam. Miután elénekeltük a szent zsolozsmát, kiittam a világ minden light Coláját, egyúttal még két és fél pohár sört is, amivel a szívélyes házigazda megkísértett. A sör bűnös dolog egy cukroánnak, de előzőleg jó nagy adag inzulint nyomtam szerény személyembe, mert számítottam erre a fejleményre. Így hát sörbe fojtottam az előző hét minden bánatát.

A Mária Rádió igáját már leráztam, de az ott tartott előadások során kialakult az a rossz szokásom, hogy hetente megírok és diktafonra mondok egy-egy előadást. Ez egyre fárasztóbb. Ha a SirHasirim sorozat végetér és – mint remélem – könyvvé alakul, abba is hagyom. Most azonban még felénél se tartok. Közben könnyelmű ígéretet tettem a Keresztény Élet főszerkesztőjének, hogy az ő lapjába is írok. Hétfőn hajnali kettőig dolgoztam egy megígért cikken. Végül talán meg se jelenik.

Meghalt szüleimmel álmodtam.

Édesanyám betegségére panaszkodott. Megnyugtattam, hogy olyan nekem is van. Költözés előtt álltunk; gondot okozott neki, hogyan fogja elhozni munkahelyéről a csillárját. Nem értettem, hiszen nem munkahelyet változtat, csak lakást.

Amikor bemegyek a postára, már egy-két csepp eső esik. A postoán pénzoánt kapok a cikkeimért, a legsötétebb Miskolcról. Nem sokoán, egy heti ebéd ára sincs, de azért örüloán. Mire kimegyek az utcára, definitíven esik az eső, ha nem is túl erősen. Ingben-nyakkendőben vagyok. Reménykedem, hogy elérem a metrót, mielőtt sor kerülne az Endlösungra, amit esernyőnek hívnak. Nem szeretem, ha az ernyőmet víz éri, mert akkor nem szabad összecsukva eltenni, hogy meg ne penészedjék.

Ülőhelyhez jutok a metrón. Velem szemben egy fiú ül, elmélyülten sanyargatja mobiltelefonját. Mellette egy lány bámul a levegőbe. Nincsenek szexvonalon csatlakoztatva egymáshoz, nem is beszélgetnek. Két alkalmi padszomszéd, akiket a metróforgalom szeszélye sodort egymás mellé.

És mégis... Meg nem fogalmazott sejtés munkál bennem, hogy ez a kettő összetartozik.

Fiatalon láttam A bagdadi tolvaj című filmet. Hőse egy rokonszenves ifjú volt, aki szert tett egy szolgálatkész dzsinre meg egy repülőszőnyegre. Emlékszem, ezt énekelte:

Elmennék banditának,
értik ezt a vágyat?

Régóta bennem él ez az eset, élőszóban sokszor meséltem ennek-annak, de most Isten kegyelméből megörökítem.

Valamit szólj, valamit. Ne hagyj magamra. Elegem van magamból. Elegem van hűtlenségeimből, árulásaimból, tehetetlenségemből.

Csak éppen bekukkanok a Szervita téri templomba. Valamit szólj... Egy pillanatra elengedem magam a mélység fölött, amelyben a Szépséges lakik. Olyan szeretet szikrázik föl, olyan tajtékzása a gyönyörűségnek, olyan tengermély elfogadás, hogy úgy érzem, bűneim szappanbuborékként elpattannak.

Nem kell időznöm. Megnyugodtam.

Zsiliána hívott. A szentáldozással kapcsolatban voltak kérdései. Hittanári tanulmányai során éppen a szentmiséből tart próbatanítást.

Mostanában új munkahelyhez jutott. Feladata reklamációkat megválaszolni egy szolgáltató vállalatnál. Miután kiképezték a tudnivalókban, bedobták a mély vízbe.

Tűzbe-vízbe vetnek,
onnan is kivesznek...

Megőrültél, Koloán? Mi az, hogy „higany hazám a hadban”?

Nyugalom, TALAKE. Elteheted a revolvert. Mindenről korrekt felvilágosítással szolgálok.

Mialatt léha dolgokról fecsegek, folyamatban van a Szent Háromnap. Gyónók tömegét szolgáltam ma is, tegnap is, tegnapelőtt is. Közvetítettem nekik húsvét misztériumát.

Ebédeltem a West End Cityben található számos önkiszolgáló étterem közös asztaldzsungelében. Befejeztem, fölálltam, gondosan összehúztam táskámon a cipzárakat, karomra vettem kabátomat, vállamra a táskát, és készültem, hogy meginduljak műanyag étkezőtálcámmal, az étszereket a gyűjtőládába, a tálcát a láda tetejére elhelyezni. Ekkor idős tálcaszedő hölgy lépett hozzám, és megkérdezte, el szabad-e vinnie a tálcát.

Nehogy előző bejegyzésem elszomorítson, TALAKE, még nem fenik rám a nyaktilót, csak szeretek összefüggésekben gondolkodni. Ma is feloszlattatásom foglalkoztatott, írtam róla egy verset, amit piszkozatból idejegyzek, hogy meglegyen. Könnyű, közérthető. (És nem szakad le az ég, hogy ilyeneket állítok...)

      OLDÓDÓ

különös elengedni
valami mindig robban közben
s ez az ibolyaszínű sáv
mindig velem jön

a kiszolgáltatottság
uralkodás