GRÜN, Anselm: A lélek ötven angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2005. Fordította Lázár Julianna. 168 oldal.

Anselm Grünnek igen szép szakálla és nagy irodalmi sikere van. Hogy angyalai nem igazi angyalok, azt már kifejtettem Ambivalens angyalok c. írásomban, mely a szerző később megjelent Mindenkinek van angyala c. művéről szól. A lélek ötven angyalában is ilyen kijelentéseket találunk: „Az angyalok lelkünk erői” (17. o.), „Ők maguk a bennünk lévő benső tér” (16. o.), „A beszélgetőtárs volt számodra az angyal” (137. o.). Vagyis Grün angyalai nem azok az embertől függetlenül létező, önálló értelemmel és akarattal rendelkező személyes lények, akikben az Egyház hisz. Ebben nem követhetjük azokat a dogmatikusokat, akiktől Grün meríti nézeteit.

Pszichológiailag számos találó megfigyelést olvasunk A lélek ötven angyalában, ez kétségtelen. Kétségtelen Grün keresztény hite is. Ezeket az értékeket dogmatikai kifogásaim ellenére sem kívánom tagadni. Kérdés azonban, hogyan viszonyulnak egymáshoz a pszichológiai és hitbeli szempontok. Úgy tűnik, Grün felváltva beszél a sztarec és a pszichológus szerepében. A modern pszichológiát valaki így jellemezte: „Az önimádat vallása.” Az ember komfort-érzése, „I’m OK” élménye az ősbűn következtében nem mindig az erkölcsileg helyes magatartást követi. „Lényed mélyén jó vagy. Őszinte és tiszta” – mondja Grün (58. o.), csakhogy ez még a hívő, kegyelemben élő emberre se áll egészen, még neki is le kell vetnie a „régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt” (Ef 4,22). Ha értékmérővé jelöljük ki érzelmi igényeinket, önmagunk istenévé, a jó és rossz mércéjévé tesszük magunkat. Ezért olvassuk meglepődve Grünnél: „Álljon melletted az angyal, hogy Te magad határozd meg, mi jó Neked” (25. o.). A jó és rossz tudásának fájánál nem a jó angyal áll. Az ilyen kijelentések: „Engedd meg magadnak az elesést” (28. o.), „Higgy belső érzésednek” (45-46. o.), vagy: „Az engedelmesség azt jelenti, hogy saját valóságommal összhangban élek” (42. o.), a Kígyó rábeszélései. A pszichológusi beállítottság teszi, hogy Grün sztarec végzetesen elhibázza a lelkek megkülönböztetését: „Ha egy gondolat a démontól való, az bennünk félelmet és szorongást szül, bénítólag hat ránk” – mondja (48. o.). Loyolai Szent Ignác megkülönböztetési szabályai mást mondanak. Ha az ember megtért, Istennek adta életét, akkor valóban negatívan reagál a rossz szellem sugallataira; de amíg még megtérésre szorul, amíg még a bűnben él, addig éppenséggel a Szentlélek és a jó angyal indításai váltanak ki belőle szorongást. Grün úgy beszél, mintha az evangélium nem tartalmazna megtérésre való felszólítást.

Ezekután éppen csak megemlítem az olyan meglepő helyeket, ahol egy katekumen veszi magához az Oltáriszentséget (153. o.), vagy ahol a delphoi jósdában működő pogány istenség valóságosnak van feltüntetve (136. o.). Lehet, hogy csak pontatlan megszövegezésekről van szó. Grünnek nem erénye a precíz fogalmazás; irodalmi sikerét részben talán éppen annak köszönheti, hogy bár elhatárolja magát az ezoterikától, mégis a New Age jellegzetesen elmosódó, inkorrekt stílusában beszél. Szófejtéseit nem elemzem, mert nem rendelkezem kellő nyelvészeti tudással, de ezek szabatosságát illetően is vannak kételyeim.

A fordító kompetenciáját nem vonom kétségbe, alaposságát annál inkább. „Higgadtnak lenni, amely a sztoikus filozófia ideálja” (ami helyett; 104. o.); „szenvednie kell tudni” („tudnia kell szenvedni” helyett; 158. o.); „Ez először is a Te szép testedet” (értelmetlen mondat, vagy az „Ez”, vagy a tárgyeset fölösleges; 168. o) – példák a felületességre.

Legvégül annyit: Grünnek feltétlenül igaza van abban, hogy kérhetjük az angyalok segítségét erényeink ügyében. Az angyalok itt vannak, sokkal reálisabban, mint amennyit a valóságból Grün nekik kiutal. De ne sokat számoljuk vagy osztályozzuk őket. Grün se kinyilatkoztatás alapján sorolja fel angyalait, hanem a maga – igen szép – szakállára.