RATZINGER, Joseph – XVI. Benedek: A názáreti Jézus. Első rész. Szent István Társulat, Bp. 2007. Fordította Prof. Dr. Rokay Zoltán. 340 oldal.

„Régóta érlelődött bennem az a könyv. Az első munkát ennek érdekében a 2003-as esztendő nyári szünetében tudtam elvégezni. A római püspöki székbe való megválasztásom után minden szabad pillanatot felhasználtam, hogy a könyv írását folytassam. Mivel nem tudom, mennyi időt és erőt kapok még ajándékba, elhatároztam, hogy a mű első részeként közzéteszem az első tíz fejezetet, amelyek a Jordánban való megkeresztelkedéstől Péter vallomásáig és a színeváltozásig terjednek” – mondja a teológus pápa. A hátralevő második rész nélkül is lényegbevágót alkotott. A történeti-kritikai módszer eredményeit fölényes magabiztossággal fölhasználja, ám állandóan keresi a bibliai kijelentésekben azt a többletet, amelyet minden emberi szó tartalmaz a beszélő tudatában pillanatnyilag ottlévő jelentésen túl, s e többletet az Ó- és Újszövetség egységéből értelmezi, nem puszta történeti exegézist nyújtva, hanem valódi teológiát, amely úgy hatol el a nikaiai zsinat (325) által kimondott homoúszioszig, hogy egy pillanatra se hagyja el a biblikus talajt.

Ratzinger mindig is az összefüggések művésze volt. Jézus alakját két bibliai megállapítás feszültségébe állítja: az egyik Mózes kijelentése, hogy hozzá hasonló prófétát támaszt az Úr (MTörv 18,15), a másik a bibliai szerző megállapítása, hogy azóta se támasztott az Úr Mózeshez fogható prófétát, akivel szemtől szemben beszélt volna, mint Mózessel (MTörv 34,10). Ennek alapján érthető Izrael várakozása „a” Prófétára: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba” (Jn6,14). Sőt Mózes se láthatta igazán az Úr arcát: „Hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod” (Kiv 33,20). Ebből vezethető le a ki nem mondott várakozás arra a Prófétára, aki teljes istenközvetlenségből beszél, ezért a szövetség új szintjét valósítja meg. A megtestesült Ige ezt a reménységet teljesíti: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Ezzel túllépi Izrael várakozásának kereteit is, hiszen az egész univerzum Istenét mondja ki.

Ezután az exegézis magasiskoláját láthatjuk. A teológus pápa végigmegy a felnőtt Jézus életének és tanításának mozzanatain, leheletfinom és bátor értelmezésekkel rendre kimutatva, hogy Jézus személye nélkül az üzenet nem érthető. Jellemző az, amit a hegyibeszéddel kapcsolatban a zsidó Jacob Neusner A Rabbi Talks with Jesus c. könyvéből idéz. Kérdik a szerzőt, mit hagyott el Jézus a Tórából. „Semmit.” Kérdik, mit tett hozzá. „Önmagát.” Megdől a liberális Harnack állítása, hogy Jézus kizárólag az Atyáról tanított, a krisztológia későbbi fejlemény. Éppen abban a módban, ahogy Jézus az Atyáról beszél, krisztológia rejlik. Jézus nem változtatja meg és nem egészíti ki a Tórát, hanem ő maga az új Tóra.

A hasonló elemzések anyaga rendkívül gazdag. A Jézusról mint igazi szőlőtőről szóló beszéd összefüggésében tárgyalja a Szentatya a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszédet. Az összefüggésekbe a jelenkort is belevonja. A szőlőművesek megölik az örököst, hogy övék legyen a szőlő. „Nem éppen ez-e az újkor, a mi korunk logikája? – teszi föl a kérdést a pápa. – Ha Istent holttá nyilvánítjuk, úgy mi magunk vagyunk az isten. Végre nem másvalakinek a tulajdona vagyunk, hanem csak önmagunké, és mi vagyunk a világ tulajdonosai. Most végre azt tehetjük, ami nekünk tetszik. Megszüntetjük Istent, nincs fölöttünk mérce, önmagunk mércéi vagyunk. A 'szőlő' a miénk! Hogy mi történik az emberekkel és a világgal, azt kezdjük már látni...” A könyvben, amelyben a Ratzinger-pápa nem legfőbb tanítóként, hanem kutató teológusként beszél, itt hirtelen előtör a világ sorsáért aggódó legfőbb pásztor fájdalma.

A könyvet Jézus önmagára használt kifejezéseinek vizsgálata zárja. Azt hiszem, Nyiri Tamásnál olvastam, hogy Jézus valószínűleg nem alkalmazta magára az „Emberfia” címet. Ennek pontosan az ellenkezője áll: ez éppen az a szó, amit Jézus önmagára szinte állandóan használt, az utókor viszont nagyon hamar mellőzött, helyette a „Krisztus” és az „Úr” címeket alkalmazva. Vermes Géza azt fejtegeti, hogy az „emberfia” kifejezés Jézus ajkán csupán az „én” körülírása – de ezzel egyszerűen nem vesz tudomást Dániel könyvének az eljövendő dicsőséges királyságot jelképező Emberfia-alakjáról, az erre történő elháríthatatlan utalásról. Valójában, mint Ratzinger kifejti, Jézus ajkán az „Emberfia” különböző jelentései egymásba játszanak. „Új és meglepő volt az Emberfia kifejezés, amellyel Jézus elrejtette és egyben lassanként hozzáférhetővé tette saját titkát.”

A könyv csúcsa az „Én vagyok” kijelentések elemzése. Ez a tőmondat nem más Jézus ajkán, mint az égő csipkebokorból saját nevét kimondó Isten bemutatkozása. S az égő csipkebokor – a kereszt. A könyvet becsukó olvasó leoldja saruit. A Titok előtt áll.

A kiadó nyilván mindent megtett, hogy minél hamarabb, de egyben színvonalasan adja a könyvet a magyar olvasók kezébe. A fordítással Rokay professzor remekelt. Bár bizonyára sietnie kellett, gördülékeny, jól olvasható, szabatos szöveget nyújt, méltót a szerzőhöz. Tisztelet a lektoroknak is. Mondathibát mindössze hármat találtam (a számítógépes szövegszerkesztés átka, hogy elvetett szövegrészek könnyen bennmaradnak), szóhibát viszont egyetlen egyet sem (a számítógépes szövegszerkesztés áldása, hogy az elírásokat gépileg tudja korrigálni). Kevésbé jó a Glosszárium, szakszerű megvilágítások mellett meglepően durva tévedéseket is tartalmaz (a farizeus szó állítólagos görög eredete, a teofánia azonosítása a természetes kinyilatkoztatással) – ennek szerzője talán túlságosan is sietett...