Kungl György: Képregény – Comics. Pauker, Budapest, 2011. 63 oldal

 Kungl György szobrász, kerámikus (és tegyük hozzá, grafikus) művészetének friss keresztmetszetét nyújtja kiállítása, amelyről laikusként szerencsés lehettem írni. A hosszmetszet a Képregény c. könyvben jelent meg, ez időrendben mutatja alkotói pályáját. Tegnap ennek könyvbemutatóján vehettem részt.

Kungl mindig ugyanaz. Kezdettől jellemzi az a sajátos plasztikai látás, amelyről kiállításával kapcsolatosan írtam: a lelki valóságok térbeli formát kapnak, a ritka eredetiségű forma nélkül nem volnának jelen, viszont a forma is üres volna nélkülük. Ha a halak énekelnek, valami feltör a mélyből, és a fantázia csak tétován képes körültapogatni, mi. Ám ha ez nem volna több egy groteszk ötletnél, nem lenne súlya. Az alkotás azért fontos, mert súlypontja az a láthatatlan valami, ami a halak torkából előtör. Ha nem hallod a halak dalát, Kungl művészete zárva marad előtted.

A szakadék megközelítését az állatfigurák megjelenése jelzi. Most már nem arról van szó, hogy a művész feldolgozza a látványt, ami éri. A belülről hangzó dal, az ember mélyvilága teremti meg a látványt. Mókusok, madarak, nyulak után megjelennek a szurikáták, Kungl legfrissebb formanyelvének figurái. Emberi problémák, groteszk erőlködéseink és konfliktusaink, s fölöttük a művész vallomása: a szeretet mindent elfedez. A könyv utolsó képe a kidöntött kehely, amiből „valami piros” folyik.

Az ember metafizikai szomjúságát képviselő szurikáta-figurák Krisztus megváltó vérét isszák.