Antalóczi Lajos atya válasza a Vassula Ryden kritikus szemmel c. cikkére érkezett hozzászólásokra
(A két írás között jelent meg a Hittani Kongregáció Közleménye Vassuláról)

Roma locuta, causa finita – Róma szólt, az ügy elintézést nyert – tartja a régi mondás. A legmagasabb fórumon zárták le Vassula ügyét. A L'Osservatore Romano október 23-24-i száma közölte a Hittani Kongregációnak 1995. október 6-i nyilatkozatát, miszerint „Vassula Ryden tevékenysége hatásában negatív, a Kongregáció felhívja a püspököket, hogy tájékoztassák híveiket, és ne engedjenek teret egyházmegyéjükben eszméi terjedésének.” (Fordítás: IGEN, VII/21-22. 35. o.)

Fellebbezésnek és további vitának helye nincs. Mi, katolikusok egyet tehetünk: „felejtsük el szép csendben, könyveit rejtsük el mélyen, ne terjesszük, más kezébe ne adjuk, ne beszéljünk és ne írjunk róla” – amint ajánlottam azt az IGEN 1995 szeptember 15-i számában (27. o.). Katolikus ember számára a Hittani Kongregáció nyilatkozata mérvadó, s tudni kell, hogy az elítélő nyilatkozat után az eretnekséggel terhes kiadvány a lelkek üdvössége és a hit tisztasága szempontjából káros, zűrzavart okoz, terjesztése Isten akaratával ellentétes. Ha a vita lezárása ellenére mégis élek a megadott szó lehetőségével, azt csupán praktikus megfontolásból teszem.

A tanulmány megjelenése után meglepően sok olvasó mondott köszönetet, tisztelt meg válaszával szinte az ország egész területéről személyesen, írásban vagy telefonon; a szerkesztőség is megküldött minden eredeti levelet és dolgozatot, ami a cikkre érkezett. Paptestvérek, hívek, imaközösségek fogalmazták meg észrevételeiket. Itt mondok köszönetet az IGEN szerkesztőségének, és mindenkinek, aki valamilyen módon reagált írásomra; az egyetértőknek és bírálóknak egyaránt.

A Vassula-ügy magyarországi helyzetének alakulása, és a dolgozatra érkezett reakciók tanulmányozása több tanulsággal szolgált. Ezek közül szeretnék néhányat megosztani, és az elburjánzott misztikus-szerű eseményekről egy-két szót ejteni.

1. A Vassula-ügy kapcsán mindenki jó szándékáról tett tanúságot és jót akart. A magam részéről Vassula Rydenről is a jó szándékot tételezem fel. Jószándékú áldozatnak neveztem őt. Magam is ilyen szándékkal vállaltam a nyilvánosság kockázatát. Még DEME TAMÁS testvérem is jó szándékkal fogott tollat, bár szerény írása a kozmetikázás ellenére is sokakat sértő jelzőkkel tarkított. (A megszólalók közül ez az egyetlen ilyen szomorú példa, amihez foghatót katolikus lapban még nem olvastam. Gorombaságaira csupán azt válaszolhatom, hogy szavaiban az ember önmagát mondja ki. Aki azonban tollát indulatba mártotta, az ne írjon Isten ügyében, mert Isten ügyét is lejáratja!)

2. Napjainkban egyre többen tanítanak szóban vagy írásban hitbeli dolgokról, egyházi megbízatás nélkül. Ez azonban ellene mond Isten akaratának, az egyházi gyakorlatnak pedig zűrzavart okoz a felkészületlenség. Akinek nincs diszpozíciója tanításra, akit nem küldtek, az ne tanítson nyilvánosan Isten dolgaiban, mert óhatatlanul a szekták és tévtanítók útjára sodródik! Hogyan tanítson az, akit nem küldtek? (Róm 10,15).

Sajnos, a beérkezett bírálatok a fenti okok miatt nem értékelhetők. Érdemben nem válaszolnak a felvetett problémákra. A kellő ismeretek hiánya, a fogalmak összekeverése, a szentírási idézetek helytelen használata kezelhetetlenné teszi a cikkeket. Mit lehet kezdeni olyan írásokkal, amelyekben Vassula kiadványa védelmében Énekek Énekéről, KERESZTES SZENT JÁNOSRÓL, ASSISI SZENT FERENCRŐL, SIENAI SZENT KATALINRÓL (akinek mellesleg nem diktáltak, hanem elragadtatásában ő maga diktálta a Dialógust írnokainak), vagy „dogmaerejű kijelentésről” beszélnek? S mit lehet szólni ahhoz, ha az íráskényszert mint megengedhető, égiektől származó, misztikus élményt védelmezik?

A hit tisztaságának őrzése alapvetően fontos! Szomorú, hogy a misztikus, vagy annak mondott események kapcsán szánalmas nyilatkozatokra, cselekedetekre és következményekre kerül sor napjainkban, és esetenként a helytelen felfogás elhatalmasodni látszik. Ez pedig nevetségessé teszi hitünket, aláássa az igaz dolgok hitelét. Milyen fontos lenne, hogy azok a testvérek, akik zavaros tartalmú írásokat sokszorosítanak, felhagyjanak tevékenységükkel! Az Istennek nincs erre szüksége. Mennyire fontos volna, hogy az önjelölt látnokok, az álpróféták, a világvége-jövendölők, az álmisztikusok és álkarizmatikusok ne ártsanak tovább Isten egyházának, s benne szegény népünknek! Igenis, léteznek látnokok, létezik és működik a prófétálás adománya, vannak misztikusok és karizmával megáldott emberek ma is, de ezeket mindig Isten igazolja. Ha egy misztikus eseményből Isten igazoló, másoknak is hozzáférhető jelei hiányoznak, az eleve gyanús! Nagyon fontos ügyelni a féligazságokra. A teljes egyházi tanítás legyen útmutatónk! Még a „meglepetések Istene” sem ad új kinyilatkoztatást. A megtévesztő, zavart keltő szellem, aki a világosság angyalának akar látszani, mondandóját a féligazságok tetszetős csomagolásában tálalja.

Nem kevésbé lényeges az egyház által elfogadott események egységes megvallása, s az egyház által elutasított dolgok egységes tagadása. Zavart kelt, s nem is keveset, ha valaki fennhangon hirdeti, hogy nem hisz a Lourdes-i, a fatimai eseményekben, vagy csupán legendának tartja azokat a csodákat, amiket a szentek műveltek. Bár ezek nem képeznek hitkötelezettséget, de huszonhárom éves lelkipásztori munkám során igen sokszor tapasztaltam, hogy az egyszerű lelkeket súlyosan befolyásolja egy egy ilyen kijelentés, különösen, ha az egyik írás mellette szól, a másik pedig ellene. Az pedig különösen káros, ha az egyház által elítélt dolgokat továbbra is védjük. (PEEBLE esetében tapasztaltam ezt.) De az sem szerencsés, ha pl. Vassula-ügyben azt mondjuk, hogy „a zsinat utáni felnőtt keresztény... szabadon válogathatja meg, mit olvas.” Ez igaz, de mégis okosabb és célravezetőbb lenne másként fogalmazni: „Tévedtünk. Tegyük le ezt a könyvet!” Itt nem kudarcélményről, hanem az Istenért fáradó emberek jó szándékú tévedéséről van szó. Ennyi az egész.

3. Meglepően ritka a lelkek megkülönböztetésének adománya. Sokan nem is tudnak róla. Ezért nem ismerik fel a világosság angyalának álcázott megtévesztő szellemet. Áldozatai ezért kapnak (nem egyszer nagy) publicitást, ezért szólalhatnak fel - figyelmeztetés ellenére is - templomban, és híveik ezért kardoskodnak mellettük. (Az pedig döbbenetes, hogy ez a nyilvánvalóan megosztást és zavart keltő írás huszonnyolc országban terjedt el. Tudomásom szerint Vassula egyedül Lengyelországban nem kapott szereplési lehetőséget.) A misztikus színezetű eseményekben fontos ügyelni az ellenérvekre, jobban kell figyelni egymásra, s élni a gyanúperrel, ha jó szándékú embereket taszít valamely esemény!

4. A megnyilatkozásokban nevek hangzottak el. Elsősorban Vassula Rydené és RENÉ LAURENTIN atyáé. Újra leszögezem: Vassula Rydent nem minősítettem, csupán jó szándékú áldozatnak neveztem, s ezt ma is fenntartom. Amennyiben igaz Vassula Ryden és híveinek állítása, hogy az íráskényszer, a grafológiailag megváltozott írás, és a kiadvány tartalma nem emberi praktika műve, hanem túlvilági forrásból származik, akkor teljes bizonyossággal állítható, hogy az nem égiektől való, hanem a világosság angyalának álcázott megtévesztő szellem aknamunkája. Írásomban ennyit, és nem többet kívántam elmondani. A néhány levélíró által kifogásolt, a Szentírásból származó minősítés mindig a Vassula által tevékenykedő szellemre vonatkozott. Az íráskényszerről és a megváltozott írásról a hittani kérdésekben illetékes Kongregáció nem szól. Bizonyos jelek alapján csupán „magánmeditáció gyümölcseinek” tartja Vassula írását. Ha a kiadványban is ez ál1na, akkor az eszme soha nem terjedt volna el. Éppen a természetfölötti eredet hangoztatása volt az „aduász”, s elsősorban ezért vonzotta az embereket.

A cikk bírálói nyomatékosan hivatkoznak René Laurentin atya szavaira, aki amikor Vassula írásáról szól - s magam is ezt próbáltam érzékeltetni -, mindig bölcsen hangsúlyozza: ő maga nem kíván döntőbíró lenni Vassula ügyében. Minden nyilatkozata alkalmával figyelmeztet: nem biztos az álláspontjában. A bírálók sajnos megfeledkeznek erről, amikor idézik őt. Ezt a hibát követi el HARMAT PÉTER úr is, amikor a Maria Heute c. svájci havilapból idézi az atyát (IGEN 1995. október 6.). A szerző leírja Laurentin professzor nyilatkozatának utolsó mondatát, de elhallgatja a bevezető szavakat, amelyekkel az atya előre figyelmeztet: ne vegyék szavait végleges álláspontnak, garanciának. A dolgok optikája így egészen más. Nem tisztem megvédeni Laurentin atyát, de ha mégis igaza volna Harmat Péter úrnak, miszerint „ő nagyon mást állít”, akkor az is bizonyos, hogy Laurentin atya tudni fogja, hogyan tovább.

5. A Vassula-kérdés megosztotta az engesztelők táborát, azt a maréknyi embert, akik hősiesen akarnak működni Isten és a lelkek ügyében. Néhány testvérnek nyilván le kell vonnia a konzekvenciát az esetből, de nem szabad engedni, hogy a vatikáni döntés tovább mélyítse a szakadékot! Felejtsük el szép csendben!

A Sátán mindig korszerű, és azt támadja, ami ránézve elsősorban veszélyes. Ezért osztotta meg az egyházat, ezért ellenzik oly sokan a Mária-jelenéseket és üzeneteket, s ezért akarja megosztani az engesztelők táborát is. (Ez a jel arra is következtetni enged, hogy a hatékony újraevangelizálás eszköze az engesztelés.) Nekünk azonban, akik a lelkek épülésén fáradozunk, feladatunk ügyelni az egységre, fel kell ismerni minden hitelrontó, vagy bomlasztó veszélyt, és a szeretet közös nyelvét kell beszélnünk. Az imádság, a szeretet, és a tiszta hit erejével szálljunk szembe a hazugság atyjával, s az megfutamodik tőlünk.

6. Fordítsuk végre figyelmünket a Szent Szűz által oly sokszor kért engesztelésre! A Vassula-kérdés arra is rámutatott, hogy az a sok jószándék, tenni akarás, elkötelezettség, ami tapasztalható volt az ügyben, csodákra lenne képes, ha közös nyelvet beszélnénk. Beszéljük tehát az alázatos és szolgáló szeretet nyelvét! Halljuk meg végre szent Édesanyánk könnyes felhívásait, fogjuk meg egymás kezét, s egy szívvel és egy lélekkel vállaljuk az engesztelés művének szolgálatát! Alakuljanak engesztelő közösségek szerte az országban! Csodálatos volna, ha a lelkiségi mozgalmak az engesztelésben találnák meg a közös nevezőt.

Felelősséggel állítom: vagy megszerveződik hazánkban az engesztelés, vagy nem tudjuk felépíteni magyar földön a szeretet civilizációját, és nemzetünk nem fog lelkileg talpra állni. A MINDSZENTY bíboros úr által szorgalmazott magyar engesztelés művének megnyesett ága itt-ott már mutatja új hajtásait, s ha megerősödik, nemzetünk lelkében és génjeiben újra a jövő reménységét fogja hordozni. De őrizni és védeni kell ezeket a hajtásokat! Tápláljon bennünket a remény: SZENT ISTVÁN népe visszatalál Istenéhez, mert a növekedést Isten garantálja. Szervezetten és odaadással kell szolgálni ezt a szent ügyet (reméljük, mielőbb megadatik a lehetőség, hogy valaki országosan is összefogja a magyar engesztelés művét). Végezzük ezt a nemzetmentő munkát úgy, ahogyan az ének mondja (Áldjad én lelkem az Urat!): „Krisztus köré gyűlve harcoljunk Vele, míg tart a küzdés ideje!” De ügyeljünk Jézus figyelmeztetésére is: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő. Ne kövessétek őket” (Lk 21,8).

dr. Antalóczi Lajos
pápai prelátus, érseki könyvtárigazgató

Forrás:
http://katakomba.uw.hu/cdf/igen_b-2.htm