A részleges lelkiismeretvizsgálat (examen particulare) Loyolai Szent Ignác találmánya. Alapgondolata az, hogy mindazon hibáink közül, amelyektől meg akarunk szabadulni, válasszunk ki egyet, amelyik ellen különösképpen küzdünk. Így koncentráltabb az erőfeszítés, éberebb a kontroll, különösen ha napi lelkiismeretvizsgálatunk mellett délben még külön tartunk egy részleges lelkiismeretvizsgálatot is, amelynek csak ez az egy tárgya van. Nem kell félnünk attól, hogy a többi hibáink elleni harcot emiatt elhanyagoljuk. Ahogy a kéz öt ujja együtt nő, az erények is együtt fejlődnek ki bennünk. A részleges lelkiismeretvizsgálat nem akadályozza, hanem éppenséggel elősegíti egyéb gyarlóságaink leküzdését.

Nem mindenki Szent Ignác lelkiségének követője. Van azonban az examen particulare gondolatában valami, ami mindenkire vonatkozik. Mindnyájunknak van egy (vagy talán több) alapvető hibája, amelyből mint talajból nőnek ki a többi hibák. Emlékezzünk A zarándok elbeszélései papjára, aki azt mondja gyónójának: „Ugyan mit gyötröd magad ezekkel a dolgokkal. Nincs neked más bűnöd, mint hogy nem szereted Istent, nem szereted embertársaidat, és nem hiszel Isten igéjében.” A zarándok felháborodottan tiltakozik, míg végül belátja, hogy a bátyuskának tulajdonképpen igaza volt.

Más szóval: mindannyiunk belső világában vannak kritikus pontok, amelyeket a lelkiismeretvizsgálatnak elsősorban kell célbavennie. Ha valaki rendszeresen megszólja embertársait, hiába határozza el, hogy ezentúl mindennap öt tized rózsafüzért fog imádkozni. Isten nem törődik imateljesítményével, hiszen ítélet alatt áll, az Úr szava szerint: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Lelkiismeretvizsgálatában a mások hibáinak kitárgyalását kell célbavennie mint kritikus pontot. Amikor aztán látja, hogy bűne a fejére nőtt, menekülnie kell az irgalom Istenéhez, hogy irgalmas tudjon lenni mások gyarlóságaihoz. Ez az imája már kedves lesz Isten előtt, és – fokozatosan – meghallgatásra talál. Ítélkező gőgje gyógyulni kezd, és ahogy megtanul gyermekként odabújni a szeretet Istenéhez, lelke kivirul a megtalált új szabadságban, amelynek alázat a neve.

Jellegzetes hibáink általában egy-egy úgynevezett „főbűnben” gyökereznek. Ezek voltaképpen nem bűnök, hanem a mindnyájunk lelkében ott fészkelő rendetlen alaphajlamok. (Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség.) Előfordul, mint a fentebbi esetben, hogy először valamely külső hibát kell célbavennünk és később derül fény annak rejtett gyökerére. Mindenképpen szükséges azonban, hogy választásunkat a lelkivezető ítélete alá bocsássuk. Önismeretünknek ugyanis vakfoltjai vannak, külső szemlélő többet lát. Egy keresztény közösség véleménye is sokat segíthet, ehhez azonban nagyfokú tisztelet szükséges egymás belső világa és kényes pontjai iránt. Ha a közösségben nincs megfelelő légkör, nem szabad erőltetni. Részleges lelkiismeretvizsgálatunk tárgyát gyónásainkban is emeljük ki. Mindaddig maradjunk egy célpontnál, amíg eredményt nem érünk el, vagy ki nem derül, hogy a kritikus terület máshol fekszik.

Visszatérő problémája lehet például valakinek az önkielégítés bűne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy okvetlenül a bujaság (kéjvágy) rendetlen hajlamát kell célbavennie mint fő ellenséget. A lelkivezető hozzásegítheti, hogy fölismerje: a visszaesések alapja pszichológiai depresszió, ami a főbűnök között „jóra való restség” néven szerepel (latin neve acedia). Ennek gyógyszere pedig mozgás, aktivitás, társasélet, szabad levegő. Az illető kritikus hibája ebben az esetben a tétlen tespedés, ez ellen kell küzdenie elsősorban. Hosszú imák és nehéz önmegtagadások helyett, amiket előbb-utóbb úgyis abbahagy, sokkal bölcsebben jár el, ha azt teszi részleges lelkiismeretvizsgálat tárgyává, hogy rendszeresen járjon pingpongozni, sétálni, jó társaságba.

Mégse becsüljük le az imádság szerepét. A mondottak csak az imaélet részeként hatékonyak. Imádságban kapjuk meg a Szentlélek világosságát, hogy a kritikus területet meglássuk magunkban. Imádságban nyerjük el a Lélek indítását, hogy a célt ne csupán kitűzzük, hanem be is vessük ellene akaraterőnket. Imádságban hívjuk segítségül Jézus megváltó vérét a gonosz lelkek béklyói ellen. Imádságban találjuk meg a vigasztalást, hogy Isten – mindinkább felismert – bűnös voltunk ellenére is kimondhatatlanul szeret bennünket.

A bűnbánat az ajtó, de az imádság a kulcs.