Ismeretes az ének:

Az Úristent magasztalom,
jóvoltáról gondolkodom...

Nem emlékszem pontosan, de úgy vélem, hittanórán történhetett, hogy a második sor szövegét ismételten javítanom kellett. Ugyanis azt énekelték: „Jóvoltáról gondoskodom.” Valakinek jól-voltáról, jólétéről gondoskodni értelmes ötlet volt az éneklők számára, de hogy mit jelent Isten jó-volta és hogyan lehet arról gondolkodni, az teljességgel túlesett láthatárukon.

Pedig ez teszi az imádság lényegét. Érintkezésbe kerülni Isten végtelen jóságú lényével, figyelmünket feléje irányítani. Bensőnk ünneppé alakul ilyenkor. A napfáklyaként lobogó isteni jóság forradalmasítja értékrendünket, a lét gyönyörűségét szemléljük. Alig hihető, de még az embereket is szépnek látjuk.

A megbocsátás és ellenségszeretet parancsa súlyosan próbára teheti a keresztényt. Nehezen értjük meg, hogy a feltétel nélküli szeretet evangéliumi követelménye azokra is vonatkozik, akik nekünk fájdalmat okoztak – sőt még a történelem élvonalbeli szörnyetegeire is, Nerótól Robespierre-en át Oszama bin Ladenig (hogy aktuálisabb példákat ne mondjak, hiszen ez nem politikai cikk). Őket is saját képére alkotta Isten, őket is megváltotta Jézus a kereszten, őróluk is remélnünk kell, hogy Isten irgalmából egymásra nevethetünk a mennyben. Isten jósága képtelenséget súroló, vérlázítóan nagyvonalú, a földkerekség alapjait megrendítő irgalom. (Anélkül, hogy ez bármit is elvenne az ítélet komolyságából.)

Akik lehetetlennek találják a megbocsátást, Istennek ezt a jóságát nem ismerik. Sőt gyakran visszahárítják a teremtésben található bajokat a Teremtőre, és az isteni jóságban sem tudnak hinni. Vádolják Istent, zúgolódnak ellene. Nem veszik tudomásul a bibliai teremtéstörténet üzenetét, miszerint Isten mindent nagyon jónak alkotott, és csak a bűn választ el bennünket a gyönyörűség kertjétől, – sem pedig a Lukács haldokló gonosztevőjének szóló ígéretet (Lk 23,43), hogy amennyiben megtaláljuk a Királyt a Megfeszítettben, „ma” fölfedezhetjük a paradicsomot. Nem ismerik a jóban-rosszban Istent dicsőítő lelkületet. Istenben inast látnak, akinek az a dolga, hogy csöngetésre tálcán behozza a megoldást. Minden imádság meghallgatást nyer, de az ilyen „csöngető” ima egyáltalán nem imádság. Hiányzik belőle az imádás, a feltétlen meghódolás a Végtelenül Szent előtt.

Jézus, az egyetlen közvetítő, helyre tudja állítani bennünk az imádást. Az ő sebeibe helyezve éled valósággá a kereszténység, amely nem puszta tradíció, hanem virág és gyümölcs. Ha működésbe lép a Főparancs első része, abból levezetve működik a második rész is. Ha szívünk befogadja a Szeretet-Ősvalóság mérhetetlen, felfoghatatlan és személyes jóindulatát, ez tüzet lobbant bennünk, amely embertársainkra is átterjed, nagylelkűség, ajándékozás, irgalom formájában. Fordítva nem megy. A szeretet gravitációja felülről lefelé érvényesül. „Senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19). Ha szüntelenül „jóvoltáról gondolkodom”, mások mint tükörben fogják szemlélni bennem az ő jóságát.