Jövök haza esti szentmisémről. A járdának egy kivilágítatlan részén egy kivilágított férfiú áll, közel jön hozzám, már azt gondolom, kérdezni akar valamit. És meg is szólal:

– Zsidóbérenc, aljas liberális kutya, nemzetáruló féreg.

Menekülj, TALAKE!

Uff, én figyelmeztettelek.

Állandóan verssorok járnak a fejemben. Irodalom, reklám, dalszöveg, akármi. Variálom és permutálom őket. Ha mást nem, azt, hogy „Elnyomás, szolgasors” vagy „A rablánc a lábon nehéz volt...” Hű, de irigylem azokat, akiknek már nem mérgezték ilyesmivel az agysejtállományát. Én még úgyszólván az anyatejjel szívtam magamba ezeket. Bolsevizmussal fertőzött anyatej.

Halálos kimerültségben vonul a légió, reménytelennek látsztik, hogy útjuk célját elérjék. Ekkor az Előretolt helyőrség főhőse szájharmonikázni kezd, mire Kréta, a hülye közlegény, nagyot rikkant, és a maga idióta módján énekelni kezdi a légió tréfás dalát: „Le sac, ma foi, toujours au dos...” A század lassan bekapcsolódik a dalba, végső erejével énekel és menetel... Célba érnek.

Érdekes, hogy...

Nem is érdekes. El ne olvasd, TALAKE. 

De mivel a Zsebpagoda az én naplóm, arról írok benne, ami számomra érdekes, punktum.

Érdekes, hogy késő hajnali álmomban Oroszországban voltunk.  Tulajdonképpen Ukrajnában, mert éppen hogy túl voltunk a magyar határon, de az „Ukrajna” szó nem merült föl az álomban. Úgylátszik, tudatalattim még a nagyorosz birodalomban gondolkodik. Mint Putyin. 

Van két angol szó, amely csak a kezdő mássalhangzóban különbözik: trash = szemét és thrash = csépel. Mindig összekeverem őket, sose jut eszembe, melyikben van a h betű. Most túljártam az eszemen egy mnemotechnikai trükkel. A következő rövid mondatot kell megjegyeznem: „Szemetet csépel.” A szemét csépelése fárasztó, a csépelő a végére már liheg: h, h, h, h...Tehát a végén van a h. A mondat végén pedig a „csépel” szó áll. Abban van a h.

A napokban közzétettem a Hagiosz weblapon a Zita királyné boldoggá avatásáért szóló imát, amelynek szövegét egy külföldön élő kedves ismerősömtől kaptam. Kiegészítettem Zita rövid életrajzával és a szép magyar királyné fotóival. Az egész könnyen azt a benyomást keltheti, hogy királypárti vagyok, ú.n. legitimista, a Habsburg-trón híve. Ezért tartok szükségesnek néhány sort, hogy tisztázzam álláspontomat.

A sarki Match-bolt egyik polcánál megállít egy hölgy, franciául kérdezi, hogy vaj-e az a két kis csomag, amit a kezében tart. Persze nem törődöm azzal, hogy az imént még Zita királyné francia életrajzát böngésztük, a  hengeres csomagra határozottan az van írva, hogy BUTTER, tehát angolul nyilatkozom, hogy yes, butter. Nézem a szögletes csomagot is, azon magyarul áll, hogy ÍR VAJ. Mondom, hogy ájeris batter. Ájeris batter in Hangeri? Jesz, áj széj, ájeris, és mutatom neki az ÍR szót, ami leírva tényleg emlékeztet az Irishre.

Imádkoznám a zsolozsmát, s közben minduntalan arra ébredek, hogy már megint elaludtam. Pedig ittam egy emberes adag kávét. Azelőtt csakúgy táncoltak a szürke sejtjeim ennyi kávétól, most pedig tompán zúgnak a ... kaszárnyáink? Nem. Szegény Ady. Az asszociációim zúgnak tompán. Félálomképek jelentkeznek, az alvás és az ébrenlét határán. De ezekből nem lesz vers. Korábban versenyre hívtam magukat a múzsákat, s most már rozzant, kopogó eszköz a tamburám.

Amikor a szemináriumba kerültem, az akkori liturgikus naptár szerint gyakran imádkoztuk a 91. zsoltárt a kompletóriumban, a Psalterium Pianum tündöklően egyszerű fordításában, amit azóta kiirtottak a liturgiából a felbőszült latinisták. Megkapott ez a két sor:

Non timebis a terrore nocturno,
a sagitta volante in die. 

Akit valamilyen önpusztító szenvedély arra visz, hogy olvassa a Zsebpagodát, már tapasztalhatta, hogy folyton költők járnak a fejemben. Valamilyen rejtélyes okból Kassák Lajosra gondoltam tegnap, minden apropó nélkül. Hajnalban aztán A ló meghal a madarak kirepülnek verscímmel álmodtam. Ott volt előttem a verscím. De aztán egyszerre ott volt előttem sok példányban, megsokszorozva, kis téglalapokba behelyezve, mint a Safari böngészőben a leggyakoribb oldalak.