Mint írtam, idegrendszerem határozottan kezd meglazulni.

Reggeli szentmisémen a káprázatos homiliát mondom éppen, amikor megszólal egy mobiltelefon.

Elhallgatok. A gazdája majd csak észreveszi magát és kikapcsolja.

A gazdája nem veszi észre magát és nem kapcsolja ki.

Tovább hallgatok. A tulajdonos most már biztosan fölfigyel és kikapcsolja.

Nem figyel föl és nem kapcsolja ki.

Kánikula. Vasárnap délelőtt nincs túl sok gyónóm. Fülem is jól szuperál. Bátorságot veszek megkérdezni több gyónótól is, vajon kellő hangerővel beszélek-e? Érthető? Nem hallatszik ki? Megerősítéseket kapok. Érthető és nem hallatszik ki. Sőt egyik gyónóm meg is dicséri tiszta artikulációmat. Majdnem sírok a megkönnyebbüléstől, olyan nehéz volt a "Tessék???" és "Kihallatszik!" Szküllája és Kharübdisze között navigálni. 

Füüüííííííí! Hijuuuuúúú-hijuuuuúúú! Füüüííííííí! Dobhártya-repesztő hangerővel. Éppen nyitva áll az ablakom.

Fölragadom hatlövetű konzervnyitómat és tódulok az ablakhoz, hogy ronccsá zúzzam a vétkes autót. De nincs autó az udvaron. Nem tudom, honnan szólt a a riasztás. 

Szeretem a nagyvárost. Vénségemre azonban mintha kezdene idegeimre menni a létszám. Gyönyörű az idő, idegenforgalmi szezon van, örvénylik az emberforgatag. Embersávok nyomulnak elő, emberpatakok csordulnak, embergombolyagok hömpölyögnek, emberzuhatagok zúdulnak alá. Nem vagyok képes úgy lépni, állni, megfordulni, irányt váltani, hátranézni, hogy valakit ki ne kellene kerülnöm, vagy valakinek ki ne kellene kerülnie engem. Ó gigászi vadon, engedj mozogni, megállni, lélegzeni, létezni.

Szárazbab főzelék két keménytojással. Az ám, nem úgy, mint szegény helyen. Ahogy elrendezkedem az asztal mellett, eszembe jut az inzulin. Ez most azonnali hatású, nem késtem el beadni. Hát veszem a táskámat, és némi kutatás után kiemelem belőle a tokot. Leteszem a táskát, kinyitom a tokot, kiveszem belőle a "tollat" (töltőtollra emlékeztető injekciós fecskendőt). Leteszem a tokot, és leveszem a toll kupakját. Leteszem a kupakot, az injekciós tűről leveszem a kis műanyag védőkupakot.

Nem volt teljes agyhalál, csak a nyúlványok bénultak le. Jobb fülemre már korábban is gyengén hallottam, csütörtök reggel a bal fülem mondta föl a szolgálatot, de igen radikálisan. Furcsa volt, hogy nem hallom mások beszédét. Különösen furcsa volt így gyóntatni. Első péntek, szombat este, vasárnap reggel, hétfő délután... Úgy bömböltem, hogy a hívek a gyóntatóteremben befogták a fülüket, nehogy a gyónási titok ördöge elvigye őket. De a gyónók sohasem tudtak elég hangosan bömbölni nekem. Tarthatatlan állapot volt.

Gargoyle = vízköpő szörny. Amilyen a gót templomok csatornáin van. Wodehouse kedvenc szavai közé tartozik, a magyar fordítók mindig kínlódnak visszaadásával. Egyszer komolyan is találkoztam vele, egy angol anyuka beszámolójában, akinek kromoszóma-rendellenség miatt torzszülött gyermeke jött világra. Betegsége az orvosok szerint gargoylism. Talán tudományosabb neve is van, de azt már elfelejtettem. Magyarra így lehetne fordítani: szörnypofaság. Ritka betegség.

 Ész! Ész! Ész!

Jövök visszefelé reggeli szentmisémről, a goareg-terelő útvonalon, ami három közlekedési jelzőlámpát is magában foglal. A harmadiknál, a Centrál kávéháznál, mellém sorakozik egy lány. Tömzsi, szabályos arcú, tisztességesen öltözött, barnabőrű, és egy dalt énekel félhangosan. Cigány?

Az eső es. Az már csak olyan. Ez a definíciója. De nekem fogytán a lepragyógyszerem, megkockáztatom hát az expedíciót. Kinyitom az esernyőt és járok a vízen. Sajnos, a rám annyira jellemző éleselméjűséggel összekeverem a Petőfi Sándor utcát a Városház utcával, így hát nem tudom, hol terül el az orvosi rendelő.  Túl vagyok rajta vagy még innen, átléptem már a Rubicont vagy még tovább kell mennem?