A metró épp bent áll a végállomáson, amikor odaérek. Bevágódom egy kocsiba, bőven akad ülőhely is. Csakhogy félhomály van. A lámpák fele fényerővel égnek. Én pedig zsolozsmázni szeretnék.

Még van időm, hogy emigráljak a következő kocsiba, ahol teljes világítás uralkodik, nem kell rontanom a szememet. De elgondolkodom, miért ez a hátrányos megkülönböztetés a kocsik között. Nyilván műszaki oka van. Ám aminek műszaki oka van, annak műszaki megoldása is van. S ha van, miért nincs?

Ülőhelyhez jutok a metrón, mindjárt fölszálláskor. Hiába, sokan nyaralnak. Előveszem a zsolozsmáskönyvet. Zsoltár, Bonifác, zsoltár... (Világosabban: ma Szent Bonifácnak, Németország apostolának emléknapja van, tőle származik a második olvasmány.) Imádkozás közben feltűnik, hogy a megafon a végállomás közeledését jelzi. Nem kezdek újabb zsoltárt, becsukom a könyvet, elteszem a táskámba. Leveszem a szemüvegemet, összehajtom, és keresem a szemüvegtokot. Nincs a táskán, nincs a táskában.

Korábban, az ősidőkben, említettem Antony Beevor A spanyol polgárháború története c. könyvét. Beevor azt írja, hogy papot öltek ugyan a baloldali zavargók, de az apácákat nem bántották.

Most olvasom a vatikáni hírek között, hogy a Szenttéavatási Kongregáció megállapította a Jézus Szívéről nevezett Manuela nővér (Manuela Arriola Uranga) és huszonkét társa vértanúságát, akiket 1936-ban öltek meg a spanyol polgárháborúban.

Át kellett élnem édesanyám aggkori dementiáját. A bennem élő kisgyerek rémületét, ahogy eltűnt az anyai ölelés biztonsága és helyét a tompa közöny maszkja foglalta el. Máig se dolgoztam föl egészen. Részemről még nem tartok a dementiánál, de hogyha akadozó memóriámmal kihagyok egy mozzanatot a szentmiséből vagy nem jut eszembe egy jól ismert név, elgondolkodom, milyen lehet, amikor a belül nyüszítő, riadt én már nem tud kontrollálható kapcsolatot teremteni a valósággal.

Elsőpéntek. Gyóntattam utolsó vérig, aztán letisztáztam egy tervezett cikket, bekaptam valamit és egyszercsak azt vettem észre, hogy fölébredek. Ébredés előtti álmomra is világosan emlékszem. Valami átlátszó műanyag fedelet kellett fölszednem a fürdőkádból, hogy le ne menjem a lefolyón, és erre a célra egy partvisnyelet használtam. Mellettem női hangok biztattak, köztük (meghalt) édesanyám és (élő) nővérem hangja, hogy csináljam.

Gyerekkoromban én is átestem a bárányhimlőn és a Winnetoun. Néhány éve viszontláttam a kirakatokban Karl May regényét. Címlapján egy toronymagas medve bömböl keservesen, két lábra állva és égnek emelve mancsait, miközben Old Shatterhand egy óriási vadászkéssel nyomul a fegyvertelen állat felé. Mélyen együttéreztem a balsejtelmektől gyötört medvével. Most az Interneten kalandozva rátaláltam a könyv (persze kasztrált) szövegére, és újraolvastam a grizzly-epizódot.

Engedtük beporosodni! A Halld Izrael listán főképpen a csíksomlyói búcsúról esett szó, az emberi keretekről a metafizikai robbanás helyett. Pünkösdváró c. bejegyzésemet kevesen olvassák, a Szentlélek nem olyan érdekes. Tudom, hogy sokan kitűnő extra programmal készültek pünkösdre, de számomra a pünkösd nem extra program, hanem az Egyház élete.

Már napok óta föltűnt, hogy gyónóim túl halkan beszélnek. Gyanakodni kezdtem, hogy a hallásommal van baj. Ma reggel már a rádió is furcsán szólt.

El kell, hogy mondjam, mielőtt meghalok: a mindig tragikus pátosszal beszélő Pilinszky s a tragikus pátoszt oly mélyen megvető Kosztolányi – rokonok. Nehéz volna két jobban különböző egyéniséget elképzelni, mégis van bennük valami közös. A felszínen száz mérföldre vannak egymástól, de egy titkos búvópatak összeköti őket.

Szegény embert még a zágis húzza, a gazdagot már az ördög, egyenest a pokolba. Utóbbi gentlemannek én fölmondtam, de a zágis munkálkodik, mint a kurta kocsma cimbalmosa. Persze, hiszen szegény ember vagyok; ma reggel végignéztem szobám bútorain, mindegyik uraságtól levetett holmi, kivéve egy fiókos szekrénykét, amit magam vettem. Kiszállítás közben lelopták egyik gombját, kaptam helyette másikat, de az színben nem egyezik. Úgy teszek, mintha egyezne, ettől vagyok szegény ember.