Mesteri, ahogy Jókai a kártyást ábrázolja, a Kárpáthy Zoltán egyik epizódszereplőjében.
«Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába (sic) brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam...»
A laikus áhítattal hallgathatja a terminus technicusokat. Nagy tudomány az a kártya.
Az előző, Bömbölő csövek c. naplóbejegyzésemben említett tigrishorkolást megbízható vélemény szerint bojlerem túlnyomása okozza. Gondoltam hát, jót fog tenni, ha kicsit kifolyatom a meleg vizet lefekvés előtt. Úgy is lett, éjjel nem zengtek a csövek. Elefántrikoltás és lajhársóhajtás volt, de a tigrisorgona csöndben maradt. Viszont megfeledkeztem arról, hogy a csapból forró víz folyik.
Tegnap este duhaj voltam. Miután elénekeltük a szent zsolozsmát, kiittam a világ minden light Coláját, egyúttal még két és fél pohár sört is, amivel a szívélyes házigazda megkísértett. A sör bűnös dolog egy cukroánnak, de előzőleg jó nagy adag inzulint nyomtam szerény személyembe, mert számítottam erre a fejleményre. Így hát sörbe fojtottam az előző hét minden bánatát.
A Mária Rádió igáját már leráztam, de az ott tartott előadások során kialakult az a rossz szokásom, hogy hetente megírok és diktafonra mondok egy-egy előadást. Ez egyre fárasztóbb. Ha a SirHasirim sorozat végetér és – mint remélem – könyvvé alakul, abba is hagyom. Most azonban még felénél se tartok. Közben könnyelmű ígéretet tettem a Keresztény Élet főszerkesztőjének, hogy az ő lapjába is írok. Hétfőn hajnali kettőig dolgoztam egy megígért cikken. Végül talán meg se jelenik.
Meghalt szüleimmel álmodtam.
Édesanyám betegségére panaszkodott. Megnyugtattam, hogy olyan nekem is van. Költözés előtt álltunk; gondot okozott neki, hogyan fogja elhozni munkahelyéről a csillárját. Nem értettem, hiszen nem munkahelyet változtat, csak lakást.
Amikor bemegyek a postára, már egy-két csepp eső esik. A postoán pénzoánt kapok a cikkeimért, a legsötétebb Miskolcról. Nem sokoán, egy heti ebéd ára sincs, de azért örüloán. Mire kimegyek az utcára, definitíven esik az eső, ha nem is túl erősen. Ingben-nyakkendőben vagyok. Reménykedem, hogy elérem a metrót, mielőtt sor kerülne az Endlösungra, amit esernyőnek hívnak. Nem szeretem, ha az ernyőmet víz éri, mert akkor nem szabad összecsukva eltenni, hogy meg ne penészedjék.
Ülőhelyhez jutok a metrón. Velem szemben egy fiú ül, elmélyülten sanyargatja mobiltelefonját. Mellette egy lány bámul a levegőbe. Nincsenek szexvonalon csatlakoztatva egymáshoz, nem is beszélgetnek. Két alkalmi padszomszéd, akiket a metróforgalom szeszélye sodort egymás mellé.
És mégis... Meg nem fogalmazott sejtés munkál bennem, hogy ez a kettő összetartozik.
Fiatalon láttam A bagdadi tolvaj című filmet. Hőse egy rokonszenves ifjú volt, aki szert tett egy szolgálatkész dzsinre meg egy repülőszőnyegre. Emlékszem, ezt énekelte:
Elmennék banditának,
értik ezt a vágyat?
Régóta bennem él ez az eset, élőszóban sokszor meséltem ennek-annak, de most Isten kegyelméből megörökítem.
Valamit szólj, valamit. Ne hagyj magamra. Elegem van magamból. Elegem van hűtlenségeimből, árulásaimból, tehetetlenségemből.
Csak éppen bekukkanok a Szervita téri templomba. Valamit szólj... Egy pillanatra elengedem magam a mélység fölött, amelyben a Szépséges lakik. Olyan szeretet szikrázik föl, olyan tajtékzása a gyönyörűségnek, olyan tengermély elfogadás, hogy úgy érzem, bűneim szappanbuborékként elpattannak.
Nem kell időznöm. Megnyugodtam.