2002. november 26-án, a Magyar Szentek templomában tartott előadás

Egy szellemi lelemény bemutatása

A 18. század második felében az orvostudomány még nem sokat tudott a betegségek okairól. Amikor Samuel Hahnemann (1755-1843) a lipcsei, majd bécsi egyetemen az orvosi kart látogatta, világossá vált előtte, hogy a gyógyítás a tapogatózás állapotában van. 1799-ben tette le doktori vizsgáját Erlangenben, de már 1796-ban közzétett egy új elméletet a gyógyító anyagok hatásáról, amelynek lényege: similia similibus curantur, hasonló a hasonló által gyógyul. Ebből az alapgondolatból fejlődött ki a homeopátia, amelyet a hivatalos orvostudomány ugyan elutasított, mégis napjaink egyik divatos módszerévé lett, és számos támogatóra talál az orvosok körében is (RAU, Josef: A homeopátia alapjai. Édesvíz, Bp. 2000. 17-25.o.).

Hahnemann azt figyelte meg, hogy a malária gyógyszere, a kinin, ha egészséges ember veszi be, a maláriához hasonló tüneteket idéz elő. Ezt a megfigyelést általánosította azzal, hogy nem a betegség tüneteit enyhítő, hanem a betegség tüneteit előidéző anyagot kell használni a gyógyításhoz „Mivel a tünetek nem mások, mint a szervezet erőfeszítései a homeosztázis vagy egyensúly helyreállítására, logikus olyan anyagot keresni, amely túladagolás esetén a páciens által tapasztaltakhoz hasonló tüneteket okozna” – írja a homeopátia egy mai teoretikusa. (ULLMANN, Dana: Ten Most Frequently Asked Questions on Homeopathic Medicine. 1999. Hogy aztán valóban logikus-e mondjuk a hasmenést hashajtóval kezelni, annak megítélését az olvasó józan eszére bízom.)

Hahnemannak – amint az várható volt – nehézséget okozott, hogy gyógyszereitől a tünetek fölerősödtek, ami veszélyessé is válhatott. Megoldásként az erősen felhígított oldatok adagolását találta ki. A hígítás a homeopátiában fantasztikus méreteket ölt, olyanokat, amelyekben a hígított anyag gyakorlatilag elvész az oldószerben.

Nem szükséges tudományos képzettség, hogy világosan lássuk: az az anyag, amely gyakorlatilag nincs jelen az oldatban, nem hathat. Ezen a ponton a homeopatikus gondolkodás elszakad a tudományos gondolkodástól. Áltudományos magyarázatot bőven kapunk, az oldat „emlékezéséről”, az anyag struktúrájának, „mintájának” visszamaradásáról, a szervezet rezonanciaképességéről, elektromágneses rezgésekről, szubatomikus erőterekről, életerőről, test-lélek személyiségről stb., de ezek a magyarázatok, amellett, hogy érvelésükben a sarlatánság minden jegyét felmutatják, nem tudnak változtatni az alapvető tényen, hogy t.i. az állítólagos gyógyszerek ténylegesen nem vesznek részt a gyógyításban.

Másfajta gondolkodásmód

Hogyan született ez az elrugaszkodás a fizikai valóságtól? Olvassuk egy homeopata sorait:

Miközben ez az eljárás világossá teheti az olvasó számára, hogy homeopátiás oldat címén valószínűleg tiszta desztillált vizet kap a patikában, valami mást is megvilágít: a zseniális Hahnemann rejtett forrásból merítette a „potenciálás” ötletét. Itt érhetjük tetten azt a pillanatot, amikor a gondolkodás elhagyja a tudományosság talaját, és egy más gondolkodásforma jelenik meg. 100-szor hozzáütögetni a kémcsövet egy kemény, de elasztikus tárgyhoz... nem tudjuk, miért, de elfogadjuk... Az eljárást ezzel fölruháztuk a mágikus rituálé jellegével. Rejtett (latinul: okkult) forrásból származó információ szerint, az odaütögetés potenciálja az oldatot. Itt egy szimpla mechanikai műveletről tételezünk föl olyan tulajdonságokat, amelyek fizikailag nincsenek meg benne: hogy t.i. gyógyító erőt képes ajándékozni. Egy fizikai tényt, kvázi-vallásos módon, úgy kezelünk, mintha természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezne. Ez a numinizáció (numen = istenség, numinózum = az istenséggel kapcsolatos). Mihelyt egy jelenséget numinizálunk, átléptünk a tudomány területéről a vallásos vagy kvázi-vallásos (okkult-mágikus) gondolkodás területére. A „similia similibus curantur” elve az okkultista Paracelsustól* (1493-1541) származik. (VEUM, Swen: Homeopathy and Spiritual Power. 2002.)

Vannak homeopaták, akik ezt nyíltan meg is vallják:

Hahnemann szabadkőműves volt, a kereszténységet elvetette, keleti vallások bölcsességeit tanulmányozta. „Ellenállt Jézusnak, a názáreti álmodozónak, aki nem vezette a választottakat a bölcsesség igaz útján. Ki is jelentette Jézusról, hogy «e világ sötétségét hordozta és botránkoztatta az éteri bölcsesség barátait»” (VEUM i.m.)

Ha valaki még kételkedik a homeopátia okkult-mágikus mivoltában, álljon itt egy levelezőtársam leírása egy filmről, amit a Pax-tévében látott nem olyan régen:

A homeopátia itt úgy mutatkozik be, mint titokzatos energiákkal való manipulálás, akár a reiki. Csak a technikája más, de ugyanazon a szellemi síkon fekszik.

„De a homeopátia valóban gyógyít!” – fogják mondani sokan. Nos, ennek klinikai bizonyítékai vajmi kétségesek. Két orvosi véleményt idézek:

Szemközt a mágiával

Hagyjuk azonban ezt a vitát az orvosokra, és tételezzük föl, hogy a homeopátia valóban képes gyógyítani. Ez semmit nem változtat azon, hogy a homeopátia lényegileg mágikus eljárás. A mágia kritériuma nem a hatástalanság, hanem a numinizáció. Igen, a mágia hatékony is lehet. A Szentírás nem azt mondja, hogy a mágia nem eredményes, hanem azt, hogy tilos:

Ne képzeljük, hogy ez csak valami ószövetségi rituális törvény, amely az újszövetségben érvényét veszítette. Olvassuk el Csel 19,18-19-et, amely szerint Efezusban, a mágia ókori fővárosában ötvenezer ezüst értékű mágikus irodalmat égetnek el a keresztény hívők. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ez csupán a „fekete” mágiára vonatkozik, keresse ki Csel 16,16-19-et, ahol egy rabszolganőből azért űzi ki Pál apostol a jós lelket, mert azt kiabálja utánuk: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16,17). Ez már csak nem „fekete” kijelentés; de a szellemnek távoznia kell, mert Pál tudja, hogy minden jóslás Isten tetszése ellen van. A mágia általános tilalmáról a katolikus Egyházban lásd: KEK 2111. 2115-2117.

A mágia hatékonyságára Emilien Tardif beszélt el egy példát. Egy szerzetes elöljáró mesélte, hogy tud egy formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani. Tardif kérte, hogy mondja el, de az illető vonakodott, mert a formula titkos, senkinek nem árulható el. Unszolásra mégis előadta. Francia szójáték volt, ezzel a szöveggel: „Júdás, Júdás, Júdás, fogd meg ezt a vérzést, ahogy Jézust megfogtad.” „Miért nem Jézushoz imádkozol inkább?” – kérdezte Tardif megdöbbenve. „Úgy nem működik!” – felelte a másik. A mágia bezzeg működött. (TARDIF, Emiliano: In Jesus ist Heil. Veritas, Linz, 1990. 59-60. o.)

Azt már láttuk, mi a különbség a mágikus és a természettudományos gondolkozás között: a mágikus gondolkodás nem a fizikai objektumokra, hanem valamilyen (rejtett vagy kevésbé rejtett) numinózumra irányul, eszköze nem a logika, hanem valamilyen irracionálisan hitelesnek minősített forrásból merített technika, eljárás, rituálé. Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol világossá tehető, mi a különbség a mágikus gondolkodás és a keresztény hit között. A mágus kézben tart vagy kézben próbál tartani egy numinózus erőt, szellemi hatalmat, abból a célból, hogy tudást vagy uralmat gyakorolhasson. A keresztény hit viszont nem működik olyan módon, hogy Jézus Krisztust „kézben próbáljuk tartani”. Nem elég a nevét mondogatni, mint Júdásét a vérzéscsillapító formulában. Ő szuverén módon cselekszik; a hit, amellyel kiszolgáltatjuk magunkat neki, szuverén beavatkozására ad módot életünkben. Nem mi tartjuk kézben őt, ő tart kézben minket.

Példa lehet egy nyomorék gyógyulása Oriol Szent József (1650-1702) imájára. Ez a barcelonai spanyol világi pap rendszeresen gyakorolta a gyógyítás adományát. Sok beteg jött hozzá, köztük nyomorékok, vakok, némák, akik gyógyultan távoztak, miután megáldotta őket. A templom közelében, ahol szolgált, gyakran kéregetett egy városszerte jól ismert nyomorék koldus. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb három arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni. Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: „Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.” Mire a béna nevetve így felelt: „Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?” A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon. Lement a kápolnába, bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz. A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: „Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!” Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: „Super ægros manus imponent...” („A betegekre teszik kezüket... ” Folytatása: „... és azok meggyógyulnak” – Mk 16,18), majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: „Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.” Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta. A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. Az esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a „Positio super introductione causæ (Romæ 1767, p.114-118)” c. iratban. Lásd: SCHAMONI, Wilhelm: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.

Itt látjuk a keresztény hit hatékonyságának igazi struktúráját. José Oriol nap mint nap látta ezt a nyomorékot koldulni, de csak ezen a napon kapott határozott indítást arra, hogy gyógyulásáért imádkozzék. Nem ő indította Istent, Isten indította őt. Ugyanakkor az egyiptomi varázsformulák még az istenek ellenére is hatalmat adnak a varázslónak, aki „rituális cselekmények segítségével – a mágia világképe szerint – az egész mindenség urává válhat, az isteneket is szolgálatába kényszerítheti” (KÁKOSY László: Varázslás az ókori Egyiptomban. Akadémiai Kiadó, Bp. 1978. 32. o.). Jézus Krisztus természetfölötti hatalma puszta formulákkal nem érhető el (lásd Csel 19,13-16). Ő egész életünk odaadását követeli: „Aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). E radikális követeléshez Istennek és egyedül Istennek van joga.

Egyedül Istennek! Most helyeztük ujjunkat a döntő különbségre. Numinózumra irányul a mágikus gondolkodás és numinózumra irányul a keresztény hit is. Csakhogy más és más numinózum, más és más szellemi valóság szerepel a mágiában és a keresztény hitben. A keresztény hit Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére irányul, arra az Istenre, aki az eget és a földet teremtette, az egyetlen, személyes és transzcendens Abszolútumra. A mágikus gondolkodás korlátozott és befolyásolható numinózumra irányul, amely nem felel meg a bibliai istenfogalomnak, megfelel azonban a pogány mítoszok korlátozott és befolyásolható istenfogalmának. Igaz, a pogány istenek nem léteznek; „tudjuk, hogy nincs bálvány a világon” (1Kor 8,4). Csakhogy aki, tudatosan vagy öntudatlanul, egy ismeretlen szellemi tényező felé fordul, megnyitja tudatát a leselkedő démoni hatalmak előtt; ezért mondja a Szentírás, hogy „amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10,20). Semmit se javít a dolgon, ha ezt a szellemi tényezőt életerőnek nevezzük, mint Hahnemann, energiának, mint a reiki, vagy megvilágosodásnak, mint a zen-mesterek. Nem ártatlan világban élünk, ahol nyugodtan bolyonghatunk az ismeretlenben, hanem, ahogy a Szentírás mondja, „fejedelemségek, hatalmasságok, a sötétség világának kormányzói, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei” (Ef 6,12) közepette. „A világ fejedelme” (Jn 14,30), „a levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2), „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4) a sátán. Amikor az ember elbukott, magáévá téve a Kísértő alapeszméjét, hogy önnön istenévé legyen (Ter 3,5), nemcsak ő maga került a démonok fejedelmének hatalmába, hanem az univerzum is, amely az emberért van teremtve:

Igen, kiűzettünk a paradicsomból! Végzetes tévedésben van, aki azt gondolja, hogy a természet ártatlan (mint Rousseau, vagy mint Thor Heyerdahl, aki fiatalon megkísértette, hogy feleségével vademberként éljen egy óceáni sziget paradicsomában – de egy életveszélyes fertőzés gyógykezelésére, amely az asszony lábát érte, kénytelen volt visszatérni az ártatlan természetből a romlott civilizációba). A természet, jelen állapotában, tud ártani, és árt is; diszharmóniát és halált hord a méhében. A természetgyógyászat kísérlete, hogy mesterséges készítmények helyett a természetben rejlő kiaknázatlan gyógyító erők segítségével mentse meg az embert a betegségtől, ezért elhibázott. Egy keresztény természetgyógyász nagy lelkesedéssel hirdette tanait, és nem akart hitelt adni a figyelmeztetésnek, hogy mágiába tévedt. Egy szép napon aztán kénköves bűzt kezdett érezni saját leheletében. Isten sietett segítségére a lelkek megkülönböztetésének adományával, amely – ebben az esetben – érzékszervi formában jelentkezett. Igen, ha rejtett (okkult) gyógyító erőket keresünk a természetben, a sátán angyalainak, a démonoknak befolyása alá kerülünk. A természetben rejlő gyógyító erők fölfedezése és használata a természettudományos gondolkodáson alapuló, racionálisan kontrollált gyógyászat feladata.

Hit és tudomány

A keresztény hit nem ellenkezik a természettudományos gondolkodással. Ellenkezőleg, a modern természettudomány a keresztény világkép alapján született meg. A pogány politeizmus (a mágikus-okkult gondolkodás szellemi talaja) az univerzumot irracionális erők veszedelmes dzsungelének érzékeli, amelyben okkult tudás és mágikus rituálék segítségével boldogulhatunk. A zsidó-keresztény monoteizmus szerint az univerzum a végtelenül bölcs Isten alkotása, következésképpen racionális. A krisztusi hit szerint az isteni Bölcsesség, az Ige, a Logosz működik a teremtésben: ezért a teremtében logosz, értelmes rend van; a teremtés logikus. A természettudományos gondolkodás ebből a szellemi talajból nőtt ki. A középkor a szerzetesi, plébániai, káptalani iskolák után, virágkorába jutva, létrehozta a tudományegyetemet (universitas scientiarum), amely a logikus gondolkodás iskolája volt. Ezeken az egyetemeken az ismereteket racionálisan feldolgozó, újabb és újabb kérdéseket feltevő gondolkodásmód alakult ki; tipikus példája ennek Albertus Magnus a 13. században, aki nemcsak filozófiát és teológiát művelt, hanem a természeti jelenségek megértésének igényével is fellépett, enciklopedikus ismeretei miatt elnyerve az utókortól a doctor universalis címet. Az ő vizsgálódó szellemében folytatták a természet megismerését azok a gondolkodók, akik fölfedezték a kísérleti kutatás lehetőségét. A kísérlet nyelvén a természethez kérdés intézhető, amelyre logikus választ várhatunk, hiszen a természet logikus (a teremtő Logosz műve). Ezért született meg a kísérleti tudomány éppen a keresztény kultúra területén és nem a pogány világban. A kísérleti tudomány racionális alapokon nyugvó eredményeit bizalommal alkalmazhatja a hívő is: ami logikus, az a Logosztól való. Igaz, történtek kísérletek a természettudomány kijátszására a hit ellen, valamint a hit kijátszására is a természettudomány ellen, ezek azonban az illetékességi területek összekeveréséből fakadtak, és nem képviseltek valódi ellentmondást. Igazság igazságnak nem mondhat ellen. A racionalizmust, amely az emberi értelmet numinizálja, mi, keresztény hívők, elutasítjuk; a rációt, amely a természetes értelem természetes logikáját alkalmazza a jelenségekre, értékeljük és fölhasználjuk, mint Isten ajándékát.

A 19. század után, mely a racionalizmus virágkora volt, a 20. század második felében az irracionalizmus áramlata öntötte el az euro-amerikai kultúrát. Új asztrológiai korszakot hirdető jövendölések, „ősi bölcsességek”, keverékvallások, panteista elméletek, kísérleti tudományos alapokat nélkülöző terápiák, keleti meditációk, ezoterikus tanok, űrlényekről, ufókról szóló képzelgések, reinkarnációs teóriák, túlvilági kapcsolatteremtések, ősmagyar táltosgyakorlatok, mágikus praktikák zúdultak ránk, nem egyszer nagy írói tehetséggel bemutatva, gyakran áltudományos mezbe öltöztetve, és ugyancsak gyakran azzal a jelszóval, hogy mindez összefér a kereszténységgel, sőt, hogy ez az igazi kereszténység. Ezt a szellemi légkört egyes történettudományi sarlatánok, nacionalista-antiszemita motivációtól hajtva, arra használják fel, hogy még Jézus Krisztus zsidó származását is kétségbevonják, és a zsidó nép helyett a magyart jelöljék meg Isten választott népének – ami a náció, a nemzet numinizációja. (Ez egyszer már megtörtént Németországban, és gyilkos ideológiának bizonyult.) Lásd Jelenits István kritikáját Badiny Jós Ferenc „Jézus király – a pártus herceg” c. könyvéről az Új Ember 2000. augusztus 20-27-i, szeptember 3-i és szeptember 10-i számaiban.

A kereszténység ilyen meghamisítására a Biblia szava érvényes: „Ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek” (2Kor 11,4).

Én nem szándékozom tűrni. Isten nevében vészt kiáltok.

Riadó! Gyilkosok!

Ül a diák a padban, és a fekete mágiáról szóló könyvet tanulmányozza. Elkezdi alkalmazni a fojtogatás varázslatát tanárnőjére, akinél nem kíván felelni. A tanárnő rosszul lesz.

Valaki agykontrollozni kezd. Egyszercsak otthon, szobájában, azt tapasztalja, hogy láthatatlan kezek fojtogatják.

Vigyázat, a mágikus-okkult tereken szereplő szellemi hatalmak nemcsak hamis istenek, hanem gyilkos istenek is! A sátán nemcsak a hazugság atyja (Jn 8,44), hanem gyilkos is, kezdettől fogva (uo.). Az euro-amerikai kultúrát tisztátalan szellemek, gyilkos istenek inváziója fenyegeti.

Vigyázat, értelmiségiek! Mentsétek meg az emberi szellem tisztaságát az irracionalizmussal való bemocskolástól!

Vigyázat, orvosok! Oltalmazzátok meg a gyógyítás tiszteletreméltó tudományát a prostitúciótól, a sarlatánsággal és mágikus technikákkal való megfertőztetéstől!

Vigyázat, keresztény hívők! Tanuljátok megkülönböztetni a tiszta evangéliumot a gnosztikus agyrémektől! „Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen!” (Gal 1,8)

Az evangéliumi hit egyszerű. Hiszünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a zsidó Messiásban, az egész emberiség Megváltójában, aki kereszthalálával és föltámadásával örök üdvösséget szerzett a benne hívőknek. Őbenne az egyetlen Isten nyilatkoztatja ki önmagát nekünk, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, akin kívül más isten nincsen. Az Ő Lelkét vettük, az Atya és a Fiú Szentlelkét, az Igazság Lelkét. Nincs több megváltó, nincs több isten, nincs szükségünk további lelkekre. Az evangélium nem változik és nem szorul kiegészítésre. Ez a hit elegendő minden démoni támadás visszaveréséhez, minden sátáni megtévesztés visszautasításához. Ez a hit az isteni természet részeseivé tesz bennünket (2Pt 1,4), örök életet ad (Jn 6,47), biztos menedékünk lesz halálunk óráján, amikor a varázslat és az okkult ismeretek bizonyosan cserbenhagyják az embert. Jézus neve áll minden név fölött, és erre a névre meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,10).

Jézus nevében ellene tudunk állni a mágikus-okkult világkép gyilkos isteneinek.

* Paracelsust az előadásban, megjelölt forrásomat követve, mágusnak neveztem; ez ellen a minősítés ellen egy kritikusom tiltakozott. Álljon itt a tárgyilagos információ. A Paracelsus nevet Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493-1541) svájci orvos használta. Fontos felfedezéseket tett a gyógyászat és a kémia terén. Amellett kidolgozott egy neoplatonikus alapú misztikus teozófiát; szerinte éppúgy, ahogy a természetet csak annyiban ismerjük, amennyiben magunk is természet vagyunk, Istent is csak annyiban ismerjük, amennyiben Isten vagyunk. (The Concise Oxford Dictionary of the Christian Church, Oxford University Press, 1987. p. 379.) Ez okkult tan, amint az akkori alkimiában is keveredett az okkultizmus a később elkülönült természettudománnyal. Úgy gondolom tehát, az óvatosabb „okkultista” kifejezést joggal használhatom.