– Vallási szokások és Isten ereje –

2003. április 10-én az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt... Összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált.» (2Kir 18,3-4)

A rézkígyó szerepe: pozitív vagy negatív?

A Számok könyvében (Móz 4) Isten «tüzes kígyók» marásával bünteti a zúgolódó Izraelt a pusztában (Szám 21,6). Mikor azonban a nép bűnbánatot tart, Isten egy rézkígyó készítésére utasítja Mózest.

Semmi kétség, a rézkígyó itt pozitív szerepet játszik: Isten eszköze a gyógyításra. Az Újszövetségben a rézkígyó a kereszten történő megváltás jelképe lesz:

Annál nagyobb meglepetéssel olvassuk a Királyok 2. könyvében Hiszkija júdai király (Kr.e. 728-699) érdemei között:

Ha Isten parancsolta a rézkígyó készítését, miért kellett megsemmisíteni?

Kétféle kontextus

Világosabbá válik a dolog, ha megnézzük a buzgó Hiszkija cselekvésének kontextusát. A rézkígyóról közvetlenül ezután azt olvassuk:

Vagyis a kígyó, amely Mózes kezében még Isten eszköze volt, más kontextusba került: a bálványimádás kontextusába. Ez a magyarázata a kétféle értelmezésnek. Ami jó volt mint kultikus eszköz, rosszá válik, mint abszolutizált kultusztárgy.

Ha az ószövetségi törvény betűjét tekintjük, a rézkígyó készítése törvényellenes, hiszen semmiféle élőlényről nem szabad képmást alkotni.

Kis gondolkodással belátható, hogy ez a törvény a bálványimádás elkerülésére szolgál, nem annak megakadályozására, hogy a művészet is szolgálja Isten imádását. Példa erre a szentélyben Isten utasítására helyet foglaló két kerub is (Kiv 25,18). Hamis kontextusban bármi bálvánnyá válhat, helyes kontextusban bármi szolgálhatja az igaz Isten imádását.

Képtisztelet

Az Egyházban is volt ikonoklaszta (képromboló) mozgalom, főképpen az Iszlám képtilalmának hatására. III. Leó bizánci császár 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ellenzék szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett. Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus «a láthatatlan Isten képmása» (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Mint a Katekizmus mondja: «Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)» (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a «képek új üdvrendjét» alapozza meg.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: «Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk» (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

A reformáció után ezen a téren különbség áll fönn a reformáció egyházai között egyfelől, az orthodox és katolikus egyházak között másfelől. A fenti gondolatmenet alapján visszautasítjuk a vádat (melyet hazánkban különös élességgel hangoztat a Hit Gyülekezete), hogy pusztán azért, mert szentképeket és szobrokat használunk hitélményünk esztétikai megfogalmazására, bálványimádók volnánk.

Ámde...

Háttal a Legszentebbnek

Tegyük föl becsületesen a kérdést: nem történhet meg a mi szentképeinkkel is, ami a rézkígyóval? Nem fenyeget a veszély, hogy abszolutizálódnak? Hogy átkerülnek az "Isten eszköze" kontextusból a bálványimádás kontextusába?

Mi, katolikusok, hiszünk abban, hogy a megtestesült Isten, Jézus Krisztus, testi valóságában jelen van az Eucharisztiában. Következésképpen indokolt, sőt kötelező, hogy imádással forduljunk a szentmisében átlényegült szent színek (kenyér és bor) felé. Ennek a következményeit is levonjuk: térdet hajtunk, letérdelünk. Aki nem veszi szószerint Jézus Eucharisztia-alapító szavait, természetesen ezt is bálványimádásnak tarthatja, de még akkor is be kell látnia, hogy aki szó szerint veszi, annak részéről ez a következetes magatartás. Amikor, hitünk szerint, az oltáron az átváltozás lejátszódik, minden katolikus hívő számára az Eucharisztia, a testi valóságában jelenlévő Jézus kell hogy legyen a középpont.

Csakhogy én láttam katolikusokat, akik szentmise közben, átváltozás után, a templom másik végén elhelyezett lourdes-i szobornál imádkoztak térdenállva, háttal a Legszentebbnek! Háttal egyúttal a miséző papnak, az oltárnak, a szentmise egész cselekményének!

Sohase mondtam, és nem is mondom, hogy a Szeplőtelen Szűz és Szent Bernadett lourdes-i szobra bálvány. Az se zavar, ha valaki e szobrok előtt térdenállva imádkozik, bár én magam nem igen érzem ennek szükségét. Kérem a Boldogságos Szűz és Lourdes-i Szent Bernadett közbenjárását, de ehhez nincs szükségem a szobrok elé térdelni, gyakori giccsességük inkább zavar, mint segít.

Hanem az már egészen más dolog, ha valaki, aki szentmisén vesz részt, elfordul a miséző paptól, el az oltártól, el a testi valóságában jelenlévő Jézus Krisztustól, hogy a szobrok előtt imádkozzék! Itt a kontextus megzavarodott. Ami eszköz volt, öncéllá lett. Itt baj van. Rézkígyót kiáltok!

Hit vagy babona?

Szeretnék nagyon egyértelmű lenni. Vallom a teljes katolikus hitet, benne a szentek, a szentképek és az ereklyék tiszteletét. Vallom a Boldogságos Szűzről szóló összes dogmákat. Vallom a szentségek és szentelmények tárgyi hatékonyságát.

Ámde...

A Katekizmust, ugye, lehet idézni az eretnekség vádja nélkül? A babonáról szóló pontban ezt olvassuk:

Mármost: megvan-e a «belső irányultság» (azaz: krisztusi hit) azokban, akik hátat fordítanak Jézus Krisztusnak, és úgy imádkoznak?

Megvan-e azokban, akik nagyobb ünnepek alkalmából elvégeznek egy szentgyónást és szentáldozást, anélkül, hogy eszükbe jutna bűneiket ténylegesen elhagyni?

Megvan-e azokban, akik betegükhöz csak akkor hívnak papot, amikor már elveszítette eszméletét, és ha magához ér, el akarják küldeni a papot, nehogy a beteget megijessze?

Megvan-e azokban, akik rózsafüzért érintenek a fatimai vándorszoborhoz, de az Oltáriszentség imádására nem jönnek el a templomba?

Megvan-e azokban, akik nagyon szeretnek közösségekbe járni és a hit dolgairól vitatkozni, de eszük ágában sincs, hogy az evangéliumi erkölcsöt kövessék?

Vallási szokások nem üdvözítenek. «Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz» (Csel 16,31). Isten ereje ott működik, ahol hit van.

Katolikus hitéletünket szemlélve, valóságos rézkígyó-tenyészetet látok magam előtt. Gyakorlatokat, amelyek jók és helyesek ugyan, de «belső irányultság» híján elégtelenek, sőt mágiává torzulnak. A mágia pedig, mint legutóbbi előadásomban kimutattam, mindig irreális numinizációt, vagyis bálványimádást hord méhében. Törjük össze (nem az ikonokat és a szent szobrokat, hanem) a rézkígyókat!

Radikális fordulat felé

A mondottakból két következtetést kívánok levonni.

Az első: íme, szemmel látjuk a magyarázatát, miért lesz sok katolikus olyan könnyűszerrel New Age hívő. Nem a hitből lépnek át a mágiába; eddig is mágikus gondolkodásban éltek.

A második: nem fokozati különbségről van szó. Nem egy «gyöngébb minőségű» keresztény hit áll szemben egy «jobb minőségűvel». Mágia áll szemben a hittel, ami kibékíthetetlen ellentét.

Ezen pedig csak radikális fordulat segíthet. «Térjetek meg és higgyetek», mondja Jézus (vö. Mk 1,15). A hittel jár Isten ereje.

Értsük meg jól: eszem ágában sincs bármit is kidobni az ablakon a katolikus hitélet kincsei közül. Radikális fordulaton nem ezt értem, hanem a hit és megtérés fordulatát. Zenekarok és rendezvények nem változtatnak a dolog lényegén. Szónoklatok és teóriák nem változtatnak a dolog lényegén. «Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből» (1Kor 4,20). A hit odaadására Isten ereje a válasz.

A válasz

A 2. vatikáni zsinat befejezése után fiatal világi katolikusok, a Szentlélek Atyák rendje által fönntartott pittsburghi (Pennsylvania, USA) Duquesne (ejtsd angolosan: duken) katolikus egyetem oktatói, azt keresték, hogyan válhatna az Egyházban vállalt tevékenységük jobban «felülről jövővé», Szentlélektől vezetetté. Így jutottak két könyvhöz: az egyik volt Wilkerson-Sherryll A kereszt és a rugóskés, a másik John Sherryll Más nyelveken szólnak c. könyve. Mindkettő a pünkösd-mozgalomra irányította figyelmüket. A pünkösdi felekezetektől kicsit tartottak, ezért egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak segítségért. Az ő parókiáján működött egy neopentekosztalista csoport, különböző felekezetekből. A katolikus tanárok 1967. januárjában elmentek oda, és ott őértük is imádkoztak, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélekben. Megkapták a nyelvek adományát, és az addiginál nagyobb erővel tapasztalták Isten jelenlétét. Úgy határoztak, hogy megváltoztatják a hallgatók számára tervezett hétvégi lelkigyakorlat témáját. A nyolc boldogság helyett a Csel 1-4 lett a téma, és ajánlották a készülethez A kereszt és a rugóskés elolvasását.

A másodéves francia szakos hallgató, Patti Gallagher elolvasta a könyvet, de nem a nyelveken szólás ragadta meg benne, hanem az, hogy a főszereplő, Dave Wilkerson milyen világos vezetést kap Istentől. Letérdelt a szobájában, és azért imádkozott, hogy ő is ilyen világosan ismerhesse Isten akaratát. Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta helyét a városon kívüli Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette kozmetikai szereit. «Aztán emlékeztettem magam, hogy Istent jöttem keresni, nem új fiút» – írja. A lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás. «Készen vagy-e mindarra, amit Isten adni akar neked?» – szegezte nekik egyik előadó a kérdést. «Isten meg tudja újítani bennünk a bérmálás kegyelmét» – gondolták egyesek. Patti Gallagher és a fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. Patti cédulát függesztett ki a hirdetőtáblára: «Csodát akarok!»

Ekkor elakadt a vízszolgáltatás. A szivattyú elromlott. Szombat délután szerelőt kapni nem könnyű dolog. Víz nélkül viszont nem maradhattak éjszakára – mintegy harminc fő volt kinn. «Imádkozzunk!» – mondta az egyik tanár. David Mangan azok közé tartozott, akik a kápolnába mentek imádkozni, hogy legyen vizük, és ne kelljen hazamenniük. Azt vette észre, hogy imádkozás közben mindjárt hálát is ad a kérés teljesüléséért; azelőtt soha nem imádkozott így. Meghallgatták a soronlevő előadást, utána David azt gondolta: lemegyek, megnézem, mi van a vízzel. Lement és megcsavarta a csapot. Vastag sugárban ömlött a víz!

Nem történt csoda; időközben a házat működtető nővérek mégis találtak szerelőt. De David úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába. Nem tudta, hogy két hallgató, egy jegyespár, időközben megkérte egyik tanárt, hogy imádkozzék velük a Szentlélek-keresztségért, és mindketten megkapták a Lélek örömét és a nyelvek adományát. Csak azt vette észre a kápolnába lépve, hogy Isten jelenlétének tömény atmoszférája fogadja. A következő pillanatban ismeretlen erő kerítette hatalmába, és csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: «Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.»

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. «Nem létezik» – gondolta ismét. – «Még egyszer ellenőrzöm.» Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

«Ez most már biztos» – gondolta magában. – «De miért csak velem történik ez?» Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. «Te is?» – kérdezte David. «Én is!» – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét.

Pattivel az történt, hogy az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, és azért ment a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... És a következő pillanatban elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. «Eleget imádkoztunk» – gondolta magában – , «Isten ott vár a többiekben, le kell menni»; de ugyanakkor egyáltalán nem akart lemenni, lényének minden sejtjével imádkozni vágyott. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... A következő pillanatban Patti arcraborulva feküdt a földön, és nem tudta, hogyan került ebbe a helyzetbe; a cipője lejött. Ekkor történt, ahogy Patti fenntartás nélkül átadta magát Istennek. «Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.» Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. «Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.» Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Most már a kápolnába igyekezett gyűjteni mindenkit. A fiatalok hajnalig imádkoztak Isten szeretetének boldog mámorában, hajnali kettőkor sikerült a nővéreknek ágyba könyörögniük őket.

Másnap telefonok küldték szerte a hírt, az élő Istennel való találkozás hírét... Isten ereje megjelent.

Megjegyzem még: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Négy szép gyermek édesanyja lett.