Az Izraellel kötött szövetség csak előkészítése volt egy olyan új szö­vetségnek, amelyben Isten szeretete minden emberrel találkozni akar. Ez a názáreti Jézus személyében, tanításában, életében, halálában és föltámadásában valósult meg.

Jézus a vallástörténetben egyedülálló jelenség. A zsidó nép egyszerű fia, aki sem a papok, sem az írástudók osztályához nem tartozik, mégis hallatlan biztonsággal ad választ az emberi egzisztencia legmélyebb kérdéseire. Istenről úgy beszél, mint aki otthon van nála. A Bibliát új módon idézi, meghökkentve a szakembereket. Szava kiűzi a démonokat a megszállottakból, meggyógyítja a betegeket, parancsol a ter­mészet erőinek, életre kelti a halottakat. Hatalommal és tekintéllyel lép föl még a hivatalos vallási vezetőkkel szemben is. Annyira vonzó egyéniség, hogy tömegek rajonganak érte. Vitapartnereit briliáns előkelőséggel fegyverzi le. Mindez nem tűnik el az ellenőrizhetetlen múlt homályában, hanem rendelkezésünkre áll az evangéliumokban, ahogy az ősegyház katekézise a szem és fültanúk beszámolói alapján rögzítette. A katekézis (hittanítás) nem azonos a mai értelemben vett törté­netírással, de történeti tartalmú hitvallást őriz. Az újszövetségi írók valóságos eseményekről tudnak és akarnak beszélni. Az evangéliumok történeti értékét a nem hívő kutatók is elismerik. Akik visszautasítják azt, ami az evangéliumok mondanivalójában meghaladja az emberi értelmet és fantáziát, ezt nem történeti alapon teszik, hanem világnézeti előítéletből. Jézus alakja azonban nem marad meg a nemhívő történészek elméletein belül, hanem mindig kilép azokból, iga­zolva az angyali szót: “Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt.” (Lk 24,56) Történetileg biztos, hogy Poncius Pilátus római prokurátor 31. április 7én (esetleg 33. április 3án, de ez jóval kevésbé valószínű) keresztre feszítve kivégeztette a názáreti Jézust, mint “lázadót”. Történeti tény az is, hogy hamarosan ezután elterjedt Jézus föltámadásának híre. Tacitus beszámol arról, hogy Nero császár a 64es római tűzvész után nagy tömeg keresztényt végeztetett ki Rómában. Ez a keresztény hit fantasztikusan gyors terjedésére utal (az akkor hírközlési lehetőségek mellett!), pedig ez a hit Jézus föltámadásának emberileg hihetetlen állításán alapul. Valami tömegesen győzte meg az embereket arról, hogy ez az állítás nem kitalálás vagy fantáziálás, hanem valóság. Pál apostol az állítja, hogy ezt a meggyőzést maga Jézus Krisztus vitte végbe: “Nem merek ugyanis be­szélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére, jelek és csodák hatásával és a Szentlélek erejével.” (Róm 15,18) Ha ez így van, hinnünk kell a föltámadt Jézusban. Ha pedig nincs így, a föltámadás hitének elterjedésére valami más magyarázatot kell adnunk (hallucináció, csalás, tetszhalál, mítosz). Ezek a magyarázatok azonban túlzott naivságot tételeznek föl az ókori emberről, és egyáltalán nem magyarázzák meg, hogy miért vállalták Jézus hívei a vértanúhalált. Pál apostol elszánt üldözője volt a föltámadt Jézus követői­nek, s teljesen megmagyarázhatatlan, miért lett Krisztus föltámadásának hirdetője, ha nem igaz, amit róla ír: “Harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagy az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát.” (1Kor 15,49)

Jézus nem egyszerűen nagy ember, nem is csupán Istennek egyik küldötte, hanem sokkal több annál. Benne Isten véglegesen és vissza­vonhatatlanul közli magát az emberiséggel.

Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény el­sőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónuso­kat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van minden­nél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben (Kol 1,1520).

Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be (Jn 1,13.14).

A názáreti Jézus Isten abszolút önkinyilvánítása, örökkévaló Igéje, aki a Szentlélek erejéből Szűz Máriától születve emberré lett.

Már Jézus földi működése nyilvánvalóvá tette, hogy rendkívüli igényeket támaszt. Megtérést és hitet követelt; föllépésével “beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Feltétlen odaadást kívánt személye iránt: “Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37). A próféták kifejezésmódja helyett (“Így szól az Úr”) egyszerűen így beszélt: “Én pedig mondom nektek” (Mt 5), “Bizony mondom nektek” (csak Máténál 27, összesen 66 helyen). Puszta parancs­szóval csodákat művelt (Mk 2,9; 4,39). Az ember végső sorsát a vele szemben való viselkedéstől tette függővé (Mt 10,32; 25,40; Mk 8,3538). Jogot formált ahhoz, hogy bűnöket bocsásson meg (Mt 9,26). Olyan szerepeket tulajdonított magának, amelyeket az Ószövetség csak Istenről állított: ő Isten népének vőlegénye (Mk 2,20), ez a nép az ő gyülekezete (Mt 16,18), az angyalok az ő an­gyalai (Mt 13,41). A Főtanács előtt tett kijelentését káromkodásnak értelmezték: “Látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin” (Mt 26,64). “Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” (Jn 19,7) Föltámadása nyilvánvalóvá tette egyedülálló méltóságát: “A halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4). Pünkösdkor Péter állítása szerint maga Jézus küldte el Isten Lelkét (ApCsel 2,33). Ez pedig isteni rangot jelent. “Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,1011). Az Úr (Küriosz) szó a yhwh név görög egyenértéke. Egyedül yhwh mondta magáról az Ószövetségben: “Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv” (Iz 45,23).

Jézus nem mondta magát azonosnak YHWHval, hanem Atyjának nevezte őt, akivel Ő, mint Fiú, egyedülálló kapcsolatban áll.

Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem is­meri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja (Mt 11,27).

Aki engem látott, az Atyát is látta (Jn 14,9).

Én és az Atya egy vagyunk (Jn 10,30).

Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem (Mk 1,11).

A kereszténység kitartott az ószövetség szigorú egyistenhite mel­lett. Ugyanakkor fölismerte Jézusban Isten egyszülött Fiát, aki nem sorolható be a teremtmények közé, de nem is azonos az Atya sze­mé­lyével. Az I. egyetemes zsinat (Nikaia, 325) azt a megfogalmazást találta erre, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Az egylényegű (homousziosz) szó tartalma nem jelentéktelen mérték­ben különbözik a hasonló (homoiusziosz) szó tartalmától. (Madách szerint egy “i” betűről folyt a hitvita – de “gazság” és “igazság” között is csak egy “i” betű a különbség!). A kérdés az, hogy Isten­nek tartjuke Jézust, vagy csak a teremtmények legkiválóbbikának. A keresztény hitet Tamás vallomása fejezi ki: “Én Uram és én Is­tenem!” (Jn 20,28)

Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, valóságos Isten és valóságos ember egy személyben.

Mivel Jézus Krisztus egyetlen személy, ez az egyetlen személy pe­dig valóságos Isten, édesanyja, Szűz Mária, aki a Szentlélek erejéből szűzen foganta és hozta világra Jézust, joggal Istenszülő­nek, Isten Anyjának nevezhető (III. egyetemes zsinat, Efezus, 431). Az anyagyermek viszony ugyanis személyek közti reláció.

Istensége szerint Jézus egylényegű az Atyával, embersége szerint egylényegű velünk. A khalkédóni (IV. egyetemes) zsinat (451) Jé­zus istenségét és emberségét két természetnek nevezi. A kopt (egyiptomi), etiópiai, szíriai, örmény és szírmalabár (indiai) egy­házak tekintélyes része emiatt kiszakadt az Egyház egységéből, mert természeten ők azt értették, ami Jézus Krisztusban egyetlen (azt, amit mi személynek nevezünk). Ez a szakadás máig fönnáll, és mintegy húszmillió keresztényt érint. Ma már reménytkeltő teoló­giai párbeszéd folyik az ú.n. monofizita egyházakkal, amely számos félreértést tisztázott.

A Jézus istenségébe vetett hit az alapvető különbség a keresztény és nemkeresztény vallások között.

Nem vallják ezt a hitet a mai zsidók, mert ellentétesnek tartják a monoteizmussal (egyistenhit). A nikaiai zsinat tanítása éppen arra való, hogy ezt a nehézséget elhárítsa: a Fiú egylényegű, más fordí­tás szerint egyvalóságú az Atyával. Nem másik Isten, hanem ugyanaz az egyetlen Isten, mint az Atya. Csak “egymás felé” kü­lönböznek, az énte szembenállás alkotja különbözőségüket. Ez az emberi értelmet meghaladó misztérium. Nélküle azonban a zsidó szent könyvek tanítása Isten szeretetéről befejezetlen marad: nem látható, hogyan teheti meg az Abszolútum, hogy valóságos kap­csolatba lépjen teremtményével. A krisztusi hit szerint ezt a kapcsolatot a Fiú személyével tartja fenn az Atya, mi pedig a meg­testesült Ige emberi természetén keresztül kerülünk személyes kapcsolatba a Fiúval (és benne az Atyával).

Elutasítja Jézus istenségét az Iszlám is. Mohamed (570632), aki Gábriel angyal megjelenésére hivatkozva egyistenhitet hirdetett az araboknak és katonai eszközökkel juttatta érvényre vallását, Jézust csak prófétának fogadta el. “Allah nem nemzett fiat” – mondja a mohamedán szent könyv, a Korán (23,91). Az Iszlám ma világha­talom. Legszélsőségesebb képviselői nem csupán a szent háború, hanem a terrorizmus eszközétől sem riadnak vissza.

Jézus istenségének tagadása jellemzi a XVI. században keletkezett unitárius vallást is. Az erdélyi református püspök, Dávid Ferenc 1566tól nyilvánosan tagadta Jézus istenségét, emiatt börtönben kellett meghalnia (1579). Hitrendszerének lényege: az Atya egye­düli Isten; Jézus az egész emberiség megváltó példaképe, de nem Isten, és ezért imádni sem kell; a Szentlélek nem más, mint Isten jóra indító ereje bennünk. Az erdélyi unitarianizmus később Dávid Ferenc elveit fogadta el. A magyar nyelvterületen kívül az unitárius felekezetnek elsősorban Nagybritanniában és az Amerikai Egyesült Államokban vannak hívei. A liberális Jókai idealizált képet rajzol a torockói unitáriusokról Egy az Isten c. regényében.

A mormonok (“Jézus Krisztus Mai Szentjei”, Utah állam létreho­zói) alapítója, Joseph Smith (18051844) többek között azt prédikálta, hogy az ember halála után istenné lehet. A mormonizmus tanai szerint sok isten létezik, akik férfi és női szel­lemek szaporodásából származnak. A mormon istenkép antropomorf, ember formájú. Ilyen körülmények között a Jézus Krisztusról alkotott fogalmuk sem felelhet meg a keresztény istenképnek. Jézus az ő gondolatkörükben ember, aki “istenné lett”. 1843tól a mormonok többnejűséget gyakoroltak, amit 1890ben az USÁba való beilleszkedés érdekében föladtak. Közkeletűvé lett elnevezésüket a Smith által 1830ban publikált Mormon Könyvéről kapták, amely szerintük a Bibliával egyenrangú, és Smith állítólag egy Moroni nevű angyaltól kapta aranytáblákra írva. A könyv szerint egyes izraeli törzsek elvándoroltak és Amerikában telepedtek meg, ott Jézus megjelent nekik, és egyházalapításra szólította föl őket. A Mormonkönyv minden valószínűség szerint Salomon Spaulding 1812 és 1816 között írt, nem publikált regé­nyének plagizált kéziratából készült. A mormonok minden más vallást elutasítanak és pogányságnak tartanak.

Jehova Tanúi hevesen tagadják Jézus istenségét. A mozgalom 1881ben Tudományos Bibliakutatók Társasága néven alakult, az alapító Charles Taze Russel (†1916) előzőleg adventista volt. 1914re, majd 1918ra “számította ki” a világ végét, de hívei a be­következett csalódás után is tovább agitálnak. Utóda, Rutherford és követői 1931ben vették föl a Jehova Tanúi nevet. Jézus sze­rintük nem közönséges ember. “Emberré születése előtt Jézus neve Logosz, azaz Isten Igéje vagy Szava volt. Isten összes többi szel­lemi fia előtt teremtetett, ő az egyetlen, akit Isten közvetlenül hozott létre.” “Ha Jézus lenne a Mindenható Isten, bizonyára nem imádkozott volna önmagához.” A jehovisták mozgalma erős egy­házellenességet tanúsít. Tiltja a fegyveres szolgálatot, a vér evését és a vérátömlesztést. Több mint hárommillió követője van.

Jézus istensége természetfölötti misztérium, amely próbára teszi az értelmet, bátorságot és alázatot kíván a hívőtől. Az Egyház mégis vallja:

Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyá­val egylényegű, és minden általa lett. (Nikaiakons­tantinápolyi hitvallás, 325381.)