Az ember társas lény, és a Szentlélek működése mindig közösséget teremt. Az ember ezért nem egyedül hisz, hanem közösségben: az Egyházban.

Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhat­ják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek ab­ban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? (Róm 10,1314)

Senki nem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem. Senki nem adja a hitet önmagának, mint ahogy életét sem magának köszön­heti. A hívő mástól kapta a hitet és át kell adnia másoknak (KEK 166).

A krisztusi hit mindig az Egyház hite, azé az Egyházé, amelyet Jézus Krisztus Péterre mint sziklára alapozott (Mt 16,18), s amelyekben az apostolok, élükön Péterrel, oldó és kötő hatalmat kaptak (Mt 18,18; vö. 16,19). Ennek az Egyháznak joga van Jézus nevében tanítani (Jn 20,21; Lk 10,16), és az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta (Mt 16,18). Erre nézve nem tagjainak vagy vezetőinek bölcsessége vagy szentsége jelenti a biztosítékot, hanem kizárólag az Egyháznak aján­dékozott Szentlélek, az Igazság Lelke (Jn 14,26; 1Jn 2,27). Az Egyház vezetőivel, az apostolok utódaival egységben maradva nem veszítjük el a Szentlélek vezetését sem. Az apostolutódok között kiemelt helyet foglal el Péter utóda, Róma püspöke (a pápa).

Mi az Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az Igazság Lelkét és a tévedés lelkét (1Jn 4,6).

Nem lehet Isten Atyja annak, akinek az Egyház nem anyja. (Szent Ciprián, III. sz.)

Mindazok, akik Istenéi és Jézus Krisztuséi, a püspökkel tartanak (Antiochiai Szent Ignác, II. sz. eleje).

A római püspök nemcsak felügyeleti vagy irányító, ha­nem teljes és legfőbb joghatósággal rendelkezik az egész Egyház fölött, éspedig rendes és közvetlen jog­hatósággal minden egyes egyházra, vala­mint minden egyes lelkipásztorra és hívőre nézve (1. vatikáni zsinat, DS 3064).

A hit mindig az Egyház hitében való osztozás, ami egyúttal engedelmességet jelent a Jézustól származó apostoli hatalomnak.

Isten szavát a Szentírás és a Szenthagyomány őrzi számunkra. Mind­kettőt a pápával egyesült püspökökből (apostolutódokból) álló Tanítóhivatal értelmezi hitelesen.

Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való ne­velésre (2Tim 3,16).

Ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élő­szóban vagy levélben kaptatok (2Tessz 2,15).

Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos (Mt 18,17).

Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallot­tatok, átkozott legyen! (Gal 1,9)

A Gal 1,9ben használt átkozott legyen kifejezés nem a gyűlölet, hanem a kiközösítés szava. Aki eltér az apostoli tanítástól, annak nincs mit keresnie a krisztusi közösségben. Ezt a formulát (“anathema sit”) alkalmazta az Egyház igen gyakran, amikor dog­mát, végleges, kötelező, ünnepélyes tanítást hirdetett ki. Ez többnyire valamilyen tévtan elutasításának formájában történt. Természetesen el kell ismernünk annak lehetőségét is, hogy valaki jóhiszeműen téved a hit dolgában; ebben az esetben a kiközösítés belsőleg nem érinti. A mai pluralisztikus (sokféle meggyőződésű) világban az Egyház általában föltételezi a jóhiszeműséget a más úton járóknál, és igyekszik párbeszédet folytatni velük.