Istenben a személyesség nem pontosan olyan, mint az emberben. Az emberi személy mindig a többi személyektől különböző külön ember. Isten azonban egyetlen, mégis három isteni személyt ismerünk föl benne: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Ez az emberi értelmet mér­hetetlenül meghaladó misztérium, aminek mikéntjét nem tudjuk fölfogadni, csak tényét hittel elismerni.

Isten Szentháromság, azaz három ténylegesen külön­böző személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége, amely egyetlen osztatlan isteni lényegben áll fönn.

Csak hosszú hitviták és gyötrelmes krízisjelenségek után sikerült az Egyháznak megtalálnia azokat a fogal­makat és kifejezéseket, amelyek segítségével a Szentháromságról ma, ha tökéletlenül is, gondolkodnii és beszél­ni képes. Így ami Istenben egyetlen, azt is­teni lényegnek vagy természetnek nevezzük, ami Istenben három, azt személynek vagy alanynak hívjuk. Isten tehát három személy egy lényegben, míg Jézus Krisztus egyetlen (isteni) személy két (isteni és emberi) természetben. Ez a szóhasználat nem a Szent­írásból származik, hanem a negyedik és ötödik században kristályosodott ki annak a Szentléleknek a közreműködésével, aki Jézus ígérete szerint megtanít bennünket mindenre (Jn 14,26). A konkrétdinamikus héber és arám nyelv nem is volt alkalmas ezek­nek a fogalmaknak a kidolgozására, csak az elvontabb, statikusabb görög, az európai filozófia ősnyelve. Fontos tudnunk, hogy az ilyen inkulturáció – vagyis az isteni igazság behatolása egy más kultúra világába és kifejezése az új kultúra nyelvén – nem ellentétes az evangéliummal. Jézus minden néphez küldte apostolait (Mt 28,19), és a Szentlélek minden nyelven tud szólni (ApCsel 2,11).

Lényeges elv a Szentháromság személyeivel kapcsolatban, hogy csakis egymáshoz való viszonyukban különböznek, minden másban egyek. Amikor tehát azt mondjuk, hogy az Atya szeret bennünket, bennfoglaltan a Fiú és a Szentlélek szeretetét is állítjuk. Amikor azt mondjuk, hogy a Fiú jelen van a benne hívők közösségében, bennfoglaltan az Atya és a Szentlélek jelenlétét is kifejezzük. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek erővel ruház föl minket, tudnunk kell, hogy ezt az Atyával és a Fiúval együtt cselekszi. Hogy a három isteni személy közös működését mégis valamelyik személynek tulajdonítjuk, az az illető személynek a Szentháromságon belüli szerepéből tükröz valamit.

Isten tehát nem magány, hanem örvendező szeretetközösség. Az Atya a forrásra nem szoruló ősforrás, aki mindöröktől közli boldog lényének végtelen gazdagságát a tőle születő Fiúval. A Fiú az Atya önátadására teljes odaadással válaszoló Másik. A Szentlélek a kö­zösséválás, az egyesülés Szentháromságon belüli képviselője, akinek közös forrása az Atya és a Fiú személye.

A nikaiakonstantinápolyi hitvallásnak a Szentlélekről szóló szaka­szát az ortodox (Rómától 1054ben elszakadt keleti) egyház így imádkozza: Aki az Atyától származik. Ez a hitvallás eredeti szö­vege. Csak nyugaton illesztették be az és a Fiútól szavakat (Filioque), és ezt csak a 9. századtól fogadták el a pápák. Mind­azonáltal ez a betoldás tartalmilag nem mond mást, mint az a fogalmazás, hogy a Szentlélek az Atyától származik a Fiú által (ezt az ortodoxok is elismerik). Az Atya ugyanis mindent átadott a Fi­únak (Mt 11,27; Lk 10,22), tehát azt is, hogy a Szentlélek tőle származik. Az Atya és Fiú közös forrása a Szentléleknek: éppen ez a közössétevés a Szentlélek személyi vonása. Ezért tulajdonítjuk neki Isten és az ember egyesítését, a megtestesülés végrehajtását, a hit és a szeretet ajándékát, a hívők közösségének összetartását. A megtestesülés alanya azonban egyedül a Fiú: ez nem tulajdonítás, hanem a Fiúisten sajátja.

A Fiú személyében úgy lett emberré az Isten, hogy egyúttal “Te” kapcsolatban van az Atyával. Így a Jézusba vetett hitünk, amely a Szentlélek ajándéka, belehelyez bennünket a Fiú kapcsolatába az Atyával, és Jézussal kiálthatjuk: Abba, Édesapa! (Róm 8,15; Gal 4,6).

Az ember Istennel való találkozása úgy lehetséges, hogy a Szentlélek megajándékozza a Jézusba vetett hittel, amelyben Isten gyermekévé lesz, és magának a Szentháromságnak boldog életében részesedik.

Ó, én lelkem, gondold csak meg, hogy mekkora gyönyörű­séget talál az Atyaisten a Fiúistennek és a Fiúisten az Atyaistennek megismerésében, és mennyire szeretik egy­mást; hogy mekkora lángoló szeretettel egyesül velük a Szentlélek; hogy közülük egy sem hagyhatja abba ezt a sze­retést és megismerést, mert hiszen egy a lényegük. Ezek a felséges személyek tehát ismerik egymást, szeretik egy­mást, és gyönyörűséget találnak egymás társaságában. Örülj annak, én lelkem, hogy van olyan, aki a te Istenedet úgy szereti, amint Ő megérdemli. Örülj, hogy van, aki is­meri jóságát és hatalmát. Adj neki hálát azért, hogy az Ő egyszülött Fiában olyan földi teremtményt adott nekünk, aki úgy ismeri Őt. Ennek az Istenembernek vezetése és vé­delme alatt te is előbbre jut­hatsz, és esdve kérheted, hogy mivel Ő Szent Felsége örömét találja benned, a föld összes kincsei ne legyenek többé képesek téged elvonni a benne való gyönyörködéstől. (Avilai Szent Teréz, XVI.sz.)

Az a hit, amely Isten gyermekévé tesz, nem az isteni igazságok puszta értelmi elfogadása, ami a Szentírás szerint a gonosz lelkek­nél sem hiányzik (Jak 2,19). Élő hitről van szó, amely nem passzív, hanem egész emberi lényünk cselekvő engedelmessége Isten sza­vának: Az igaz a hitből él (Róm 1,17)

A hívő engedelmességet Szűz Mária valósítja meg a legtö­kéletesebb módon. Ő hittel fogadta a Gábriel angyal közvetítette hírt és ígéretet, azzal a hittel, hogy “Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). A hitben mondta ki be­leegyező szavait: “Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid” (Lk 1,38). Erzsébet így üdvözölte őt: “Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mon­dott neki!” (Lk 1,45) E hite alapján hirdeti őt boldognak minden nemzedék (KEK 148).

A hit révén mintegy előre megízlelhetjük a boldogító színelátás fényét és örömét, ami földi zarándokutunk célja. Akkor majd Istent “színről színre” látjuk (1Kor 13,12), “amint van” (1Jn 3,2). A hit tehát már az örök élet kezdete (KEK 163).