Kivonat egykori Karizmatikus című weblapom anyagából. Úgy 2000 táján írtam le ezeket a gondolatokat, s bár némileg átdolgoztam a szöveget, adataikban aligha naprakészek. De az elvi megállapítások ma, 2007-ben is érvényesek.

Ha tetszőleges úton eljuthatsz hozzá, képzelt isten. A valóságos Isten szuverén.

„Kimegyek, s hazug lélek leszek valamennyi prófétája szájában” – így beszél egy „lélek” Áchábról, Izrael királyáról (1Kir 22,22), akit aztán a halálba prófétál.

Lehet egyáltalán rosszul imádkozni?

Igen. Lehet.

Rosszul imádkozik, aki azt gondolja, hogy imádságával szívességet tesz Istennek. Ez alapjaiban elhibázott attitüd. Az imádságra mi szorulunk rá, nem Isten.

Amikor a spanyol hódítók 1519-ben Mexikóba érkeztek, ott fejlett kultúrát, nagy városokat találtak, egyúttal azonban sötét pogányságot, amely emberáldozatokkal hódolt isteneinek. Quetzalcoatl, a tollas kígyó tiszteletére évente sok ezer embert öltek meg, Huitzilopochtli had- és napisten templomának felszentelésére a 15. század végén húszezer harcost áldoztak fel. Az áldozatok mellkasát felhasítva, eleven szívüket kitépték, máskor élve megnyúzták, vagy még ezeknél is borzalmasabb módon végezték ki őket. Az azték birodalom összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás kultuszhelyeit, és az országot misszionáriusok árasztották el. V. Károly király a buzgó ferences Juan Zumárraga személyében püspököt is nevezett ki Mexikóvárosba. Az indián őslakosság azonban bizalmatlan volt a gyarmatosítók vallásával szemben, és viszonylag kevesen keresztelkedtek meg. A démonok már nem ölhették meg áldozataikat testileg, ám lelküket változatlanul hatalmukban tartották. Nem csekély része lehetett az őslakosság ellenállásában a gyarmatosítók túlkapásainak sem, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.

– Isten megtapasztalása a keresztény hit szerint –

„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr” (Zsolt 34,9)

„Örvendezzetek, igazak, az Úrban” – biztat bennünket a zsoltáros (Zsolt 33,1). Számos helyen éreztetik velünk a zsoltárok, hogy Isten közelsége kellemes, örvendetes, hogy „édes az Úr” (Zsolt 34,9).

A második vatikáni zsinat már 1962-ben meghirdette, hogy a szentmisén aktívan kell résztvennünk. Ennek ellenére sokan még ma is „misehallgatásról” beszélnek, és akciót csak abban látnak, hogy elmennek a templomba. Ez engedetlenség (vagy inkább: közömbösség) az egyházi tekintéllyel szemben. A zsinatot komolyan kell(ene) venni.

De hát milyen egyéb akciót vár el az Egyház a szentmise résztvevőitől?

IV. Károly magyar király (osztrák császárként I. Károly) 2004. október 3-án történt boldoggáavatása többekből megütközést váltott ki. A „dicsőségesen uralkodó” Habsburg-ház legutolsó trónrakerült sarja bizony dicstelen szerepet kapott: amikor 1916. december 30-án fejére tették a magyar koronát, annak az első világháborúnak rettentő örökségét kellett vállalnia, amit ő mindig ellenzett, és ami, a még hátralevő átmeneti sikerek ellenére, a döntő erőviszonyok tekintetében már akkor el volt veszítve.

„Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21)

Az itt következő rövid írások eredetileg külön weboldalak voltak, jobbnak látom azonban egyetlen kisbetűs oldalon egybegyűjteni öket. Akkor írtam ezeket, amikor plébánosként fájdalmasan szembesültem az Egyházban grasszáló tradicionalizmussal és szekularizmussal. Nem részletesen dokumentált analízisekről van szó, hanem egyetlen panaszos kiáltásról. Kissé összecsapottak; de mondanivalójukat ma, két évvel később is vállalom.

A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult (DS 3421). „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak azt, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni.

- Hozzászólás egy interjúhoz -