„Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21)

Az itt következő rövid írások eredetileg külön weboldalak voltak, jobbnak látom azonban egyetlen kisbetűs oldalon egybegyűjteni öket. Akkor írtam ezeket, amikor plébánosként fájdalmasan szembesültem az Egyházban grasszáló tradicionalizmussal és szekularizmussal. Nem részletesen dokumentált analízisekről van szó, hanem egyetlen panaszos kiáltásról. Kissé összecsapottak; de mondanivalójukat ma, két évvel később is vállalom.

A ZSINAT ELÁRULÁSA

Nem kedvelem a vészmadarakat. A reménykedő, biztató, pozitív hozzáállást szeretem, nem a denunciáló, inkvizitorkodó írásokat. Ha most mégis kiáltok, nem egyszerűen azért van, mert szenvedtem; hanem azért, mert rádöbbentem: most van időm és alkalmam szólni, és ha elmulasztom, bűnrészes leszek.

Folyamatban van a katolikus Egyházban a 2. vatikáni zsinat elárulása. Nem úgy értem, hogy megtámadása; a lefebvristák, jól tudjuk, támadják a zsinatot, de ők ezt skizmaként teszik, kívülről. Árulásról ott van szó, ahol valaki szájával felesküszik ugyan a zsinatra, magatartásával azonban akadályozza végrehajtását.

A 2. vatikáni zsinat az az esemény, amelyben az Egyház megszűnt konzerválni a középkort és elfogadta az újkort. De nem adta föl önazonosságát, nem változtatta meg hitét, nem vezetett be új evangéliumot. A zsinat óhaja szerint megújult Egyház: azonos tartalom, új megjelenési formában. A tartalom: Jézus Krisztus. A megjelenési forma: az újkor kommunikációs nyelve.

Kik árulják el a zsinatot? Azok, akik tudomásul veszik intézkedéseit, de igyekeznek minél kevesebbet végrehajtani belőlük; továbbá azok, akik a megújulás ürügyén kicserélik a mondanivalót. Az előbbiek a tradicionalisták, akik a régi formákhoz a lényeg árán is ragaszkodnak. Az utóbbiak pedig a szekularisták, akik nem a megjelenési formát, hanem a hirdetett hitet szabják a világhoz.

Vannak, akik konzervatívokról és progresszívekről beszélnek; de ez nem ugyanaz. Konzervatív, akinek a régi tetszik, progresszív, akinek az új tetszik. Az egyik gregoriánt kíván a liturgián, a másik gitáros dalokat, de hitében mindkettő teljesen ortodox lehet. A tradicionalisták viszont készek föláldozni a hit tartalmát a megszokott formákért, a szekularisták pedig az új tartalmakért. Ez az árulás.

Bűnös, gyönge ember vagyok, egész biztosan nem különb azoknál, akiket árulással vádolok. De az Egyház hitét vallom és hirdetem. S közben verejtékezve ébredek arra, hogy egy csatasorban állok olyanokkal (papokkal és világi katolikusokkal), akik mást hirdetnek. „Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21).

Senki jóhiszeműségét nincs jogom kétségbe vonni. De valami megérlelődött bennem, beszélnem kell. „Olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm” (Jer 20,9).

HOVA LETT A LÉNYEG?

Fiatal pap voltam, amikor kijött Rómából egy instrukció, amely szerint a személyes bűnbevallás igen fontos, és a pap ne hanyagolja el a gyóntatást, még akkor se, ha más teendőinek rovására megy. Az úgynevezett ájtatossági gyónások, amelyekben nem halálos bűnöktől akar valaki szabadulni, hanem gyarlóságaiból tökéletesedni vagy egy-egy szent alkalomra jól felkészülni, jelentősek, nem szabad elvenni tőlük a hívek kedvét.

Ez az állásfoglalás egyenes következménye a 2. vatikáni zsinat egyik legfontosabb tanításának, amely szerint az életszentségre minden keresztény hivatást kapott. Életszentségre viszont csak az juthat, aki becsületesen birkózik bűneivel. Aki megalkuszik a benne lévő rosszal, abból nem lesz szent. Márpedig Isten színről színre való látására csak a szentek jutnak el. Aki nem lett szent a földön, amennyiben nem halálos bűnben halt meg, a tisztítótűzben válik szentté, passzív módon, sok szenvedés árán.

A tényleges gyóntatási gyakorlat más. Jártam plébánián, ahol havonta egyszeri gyóntatás van kiírva. Hangadó, rendszeresen áldozó világi hívek nem egyszer alig gyónnak. Mások abban a hiszemben élnek, hogy a keresztény normális állapota a halálos bűn, és abból csak ünnepi alkalommal kell kilépni egy szentáldozás erejéig, aztán jöhet az eddigi életforma. Hogy az ilyen gyónások nélkülözik a változás akarását (erősfogadás) s emiatt nem érvényesek, azt Vianney Szent János világosan látta és erélyesen hirdette. Plébánosok mégis nem egyszer belekényszerítik a jegyeseket az ilyen hamis gyónásba esküvő előtt, és más híveknél is megelégszenek hatástalan, csak az alkalomra szóló karácsonyi, húsvéti gyónásokkal. Ez tradicionalizmus: forma lényeg nélkül. Ugyanakkor nyugaton már tombol a szekularizmus: a katolikusok nem gyónnak, csak általános feloldozásban vesznek részt. Ez viszont a lényeg megváltoztatása. A bűn személyes dolog, nem intézhető el egy szertartáson való részvétellel. Jézus megtérést hirdetett, az evangélium belső fordulat nélkül nem lép életbe.

Az a kereszténység, amelynek nem az életszentségre való törekvés a tartalma, csak nevében kereszténység, lényege hiányzik. A zsinat szelleme nem a bűnbánat mellőzésének szelleme. Éppen ellenkezőleg: az Egyház a zsinaton azt deklarálta, hogy kész változni, mert így jobban szolgálhatja az emberek üdvösségét. Hogyan hivatkozhatnak a zsinatra, akik nem készek változni – és változásra szólítani, még ha ez kevéssé népszerű is?

ELÁRULT ERKÖLCSTAN

A zsinat semmit nem változtatott a katolikus erkölcstanon. Amit kíván (Optatam totius 16), az erősebb biblikus megalapozás, a Krisztusban való hivatás magasztosságának és a világ életéért vállalt szolgálatnak hangsúlyozása. Végzetes félreértés, hogy

a) a biblikus megalapozás a józan ész megfontolásainak és a tanítóhivatal megnyilatkozásainak elhanyagolását jelentheti,

b) Krisztusban való hivatásunk mellőzheti az áldozatot, a kereszt nagylelkű vállalását,

c) a világ életéért vállalt szolgálat jegyében az Egyház célja megszűnik természetfölötti lenni.

Ez a félreértés pedig jelen van napjaink egyházi életében. A csodálatos Veritatis splendor enciklika ellenére sokan gyakorlatilag tagadják, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek önmagukban rosszak, körülményeiktől függetlenül, és ezért minden esetben tilosak: a cél nem szentesíti az eszközt. Jól szemlélhető ez a családtervezés ügyében. Sokan elfelejtik, hogy nem egyszerűen hasznosságról, eredmények eléréséről van szó, hanem az eszközök belső természetéről. A családtervezés megengedett eszközei (a szexuális érintkezésről való részleges vagy teljes lemondás) nem tartalmaznak semmit, ami önmagában rossz volna. A többi, sok katolikus által „lelkiismereti alapon” követelt eszköz viszont (a nemző aktus művi megfosztása nemzőképességétől) belső ellentmondást tartalmaz, a cselekedet természetes (tehát a Teremtő által meghatározott) céljának szándékos meghiúsítását.

A katolikus tanítás elfogadása természetesen áldozatot követel a hitvesektől. Ne kerteljünk: ez keresztrefeszítés. De, látva a házasélet súlyos feszültségeit, gyakori boldogtalanságát és a rengeteg válást, miért habozzunk kimondani, hogy éppen a keresztrefeszítés vállalása volna a boldog házasélet titka? Amíg azt keressük, hogyan élvezhetjük minél zavartalanabbul az életet, minden téren kudarcot vallunk. „Magasztos hivatásunk Krisztusban” az, hogy áldozattá legyünk. „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul ... Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata” (Róm 12,1-2). A kereszt vállalásából fakad a föltámadás öröme – a házaséletben is.

Az Egyháznak nem szabad a világ szolgálatát úgy értelmeznie, hogy átveszi a világ értékrendjét, és csupán annak szélsőségeit nyirbálja le. Alapvetően más, a húsvéti misztériumon alapuló értékrendet hirdetünk, ezzel szolgáljuk a „világ életét”, a megváltás művének terjedését. A tanítóhivatal megnyilatkozásai lelkiismeretben kötelezőek a 2. vatikáni zsinat szerint (Lumen Gentium 25). Mindazok a hívők, katekéták, teológusok, diakónusok, papok, püspökök és püspöki karok, akik lelkiismereti kibúvókat hirdetnek Péter utódának kötelező erkölcsi tanítása alól, akár a családtervezés kérdésében, akár más területen, nem követik, hanem elárulják a zsinatot. A lelkiismeretet kell a hithez igazítani, nem a hitet a lelkiismerethez.

ÁRULÁS A KATEDRÁN

Rendkívül nagy a hivatásos teológusok felelőssége. Ők alakítják a jövendő papi generációk gondolkodását. Konkrét kérdésekben a püspökök is hozzájuk fordulnak, hiszen nem lehetnek személyesen mindenben szakemberek.

A katolikus teológus feladata nem az, hogy az Egyház tanítását felülbírálja, hanem hogy ismertesse, bizonyítsa és értelmezze. Amelyik pillanatban személyes véleményét a tanítóhivatal álláspontja fölé helyezi, elárulta hivatását.

Ez az árulás jelenleg széles körben jelen van a teológiai katedrákon. A fogamzásgátlásról szóló katolikus tanítás „lelkiismereti” felülbírálása már közhelyszerű. Ugyanez érvényes sok más erkölcstani területen is. De a dogmatikában sem sokkal jobb a helyzet. Jól emlékszem az esetre, amikor egy nagynevű (már elhúnyt) magyar katolikus professzor egy interjúban nyíltan szabelliánus (azaz: eretnek) módon magyarázta a Szentháromság dogmáját. Mikor ez ellen valaki tiltakozott, azzal dorongolták le a sajtóban, hogy a saját véleményét helyezi minden más fölé. Pedig a tiltakozó dogmát védett.

A legkényesebb dogmatikai területek közé tartozik az angelológia. Nyugati (és nyugaton végzett) professzorok lesajnálják az angyalokban való naív hitet. Az angyalok mint személyes szellemi lények szerintük nem léteznek. Ezek szerint persze a démonok és a sátán sem valóságosak... A katolikus tanítás ezzel szemben az, hogy az angyalok teremtése és a rossz angyalok bukása a hit tartalmához tartozik. A sátán félelmetes valóság, s mint ordító oroszlán jár körül, keresve, akit elnyeljen.

De a lapos kúszást is ismeri. Ősi kép rá a kígyó képe is. Jézus megkísértésének jelenetében pedig teológusként mutatkozik be, s jelenleg figyelemreméltó teológiai asszisztenciával álcázza magát.

MIT CSINÁLUNK A LEGSZENTEBBEL?

„Ez az én testem...” „Ez az én vérem kelyhe...” A katolikus Egyház egyik fontos jellemzője az a hit, hogy az eucharisztikus kenyér valóbanvalóban az Úr vére van. Ez a hit hozta létre a szentségimádást, az Úrnap ünnepét, az Oltáriszentség előtti térdhajtást és sok más – liturgikus és liturgián kívüli – megnyilvánulást. az Úr teste, és az eucharisztikus kehelyben

Nekem úgy tűnik: ez a hit inog. Jellemző példa, hogy egyre inkább elhagyják a térdhajtást a liturgiából. A szentmise rubrikái ma is előírják, hogy ahányszor elhaladunk az Úr testét őrző tabernákulum előtt, térdet kell hajtanunk. De ezt nem tartják meg a püspöki székvárosokban sem. A papnövendékek úgy tanulnak segédkezni, hogy az Oltáriszentség előtt csak meghajlást végeznek, kivéve a szentmise elejét és végét. Ezt tanítják meg aztán a papok a ministránsoknak, és a térdhajtás kimegy a divatból. Önmagában ez csak egy liturgikus szabály megsértése, de a tendencia figyelemreméltó.

Ugyancsak ma is előírás, hogy a papnak az eucharisztikus kenyér morzsáit le kell tisztogatnia az áldoztató edényekről és magához vennie. Megint „csak” liturgikus szabálytalanság, hogy sokan ezt elmulasztják, sőt elterjedt a valótlan hír, hogy ma már ez nem kötelező. De a tendencia itt is ugyanaz: a valóságos jelenlétre fordított figyelem csökkenése.

Az Egyházi Törvénykönyv utasítása szerint az Oltáriszentséget senkinek sem szabad magával vinnie vagy magánál tartania, hacsak a főpásztor, szükség esetén, erre engedélyt nem ad. Ezzel szemben a papok sokszor felhatalmazva érzik magukat, hogy saját elhatározásukból odaadják a Legszentebbet házi őrzésre a világiaknak. Kórházi éjjeliszekrényekben is ott az Úr teste, a beteg érdekében bizonyára, de olyan helyen, ahol bárki hozzányúlhat, nincs része tiszteletadásban, és ki tudja mi történik vele a beteg halála esetén... Mintha elfelejtettük volna a lelki áldozást is, az engedelmességet is... Ez a beteg valódi érdeke? Inkább további lépés az Eucharisztia iránti tisztelet lerombolására.

Legsúlyosabb probléma azonban szentségkiszolgáltatási gyakorlatunk. Nyugaton évszámra nem gyónó „hívők” veszik rendszeresen az Eucharisztiát, s közben talán aláírásokat gyűjtenek az Egyház hite ellen, a női papságért vagy a homoszexuálisok jogaiért... Ausztráliában egy alkalommal egy homoszexuális szervezet jelvényét viselő hívők akartak áldozni, és föl voltak háborodva, amiért az érsek nem áldoztatta meg őket. Magyar egyházunk még nem tart itt, de úgy tűnik, errefelé halad. Kirívó esetei vannak a méltatlan áldozásnak és a meg nem engedett interkommúniónak. Legalapvetőbb problémánk a hit nélküli áldozás: elsőáldozók, akik szülői örökségként hitetlenséget hoznak magukkal, elsőáldozás előtt csak kényszerből járnak misére, utána pedig egyáltalán nem. Még botrányosabb a felnőtt elsőáldozók ügye, akik pusztán esküvőjük kedvéért, hit nélkül vannak a szentség vételére ráerőltetve, holott már előírás volna részükre a katekumenátus. Nem is beszélve arról az esetről, amikor a pap „megengedi”, hogy újraházasodott elváltak (azaz: házasságtörésben élők) vegyék az Oltáriszentséget. (Ehhez senkinek sincs joga, mert a házasságot nem teheti felbonthatóvá, a házasságtörést megengedetté.)

Csoda, ha sok templomban a szentmise előtt beszélgetés folyik imádság helyett? Ijedten tapasztalom: néha a szentmise közben is. Úgy érzem: eláruljuk az Eucharisztia misztériumát, ha ezen az úton haladunk tovább. Megszentségtelenítjük a Legszentebbet.

MI A MÉRCE?

Aki olvasta az Eucharisztiáról szóló cikkemet, talán könnyen besorol azok közé, akik a kézbeáldozás és az állva áldozás ellen tiltakoznak. Pedig nem tartozom közéjük. Miért? Mert az Egyház ezeket a dolgokat megengedte. És az Egyház oldó hatalmat is kapott Jézustól, nemcsak kötő hatalmat. Amit megenged, az biztosan meg van engedve a mennyben.

Tradicionalista kiadványok különböző híreket közölnek: hogy II. János Pál pápa nem áldoztat kézbe, nem szívesen áldoztat kézbe... Utóbbit elhiszem, a Szentatya ebben konzervatív érzelmű lehet, de a mi eljárásunk számára nem az ő érzelmei jelentik a mércét, hanem az érvényes egyházi törvények. (Különben II. János Pál korántsem minden téren konzervatív; figyeljük meg ökumenikus magatartását.)

Szívesen vagy nem, azokban az országokban, ahol a püspöki kar kérésére a Szentatya engedélyezte a kézbeáldozást, a papok kötelesektérdelve áldozók provokációjára mi a pap korrekt válasza, azt még nem sütöttem ki (talán be kellene hívni őket a sekrestyébe), de az övékhez hasonló kihívó viselkedést perverz dolog egyházhűségnek vélni. Nyilvánvaló lázadás az egyházi tekintély ellen, amely pedig Istentől való. [Azóta változott a helyzet. A Szentatya rendelkezése nyomán a Magyar Püspöki Kar megengedte a térdelve áldozást. Ez az intézkedés a feszültségek további élezésének elkerülésére történhetett. Természetesen engedelmesen fogadom és a jövőben megáldoztatom a térdelőket is, de továbbra is az a véleményem, hogy a térdelve áldozók provokálnak és a szektásodást mozdítják elő. (2005. február)] kézbe áldoztatni, ha ezt az áldozó megfelelő formában (helyes kéztartással) kéri. Hogy a

Az ilyen tradicionalisták gyakran hivatkoznak magánkinyilatkoztatásokra. Ez végzetes fölcserélése a normáknak. „Jézus mondta”, „a Szűzanya mondta”, ismétlik vak hittel. Pedig alapvető szabály, hogy ne higgyünk minden léleknek, hanem vizsgáljuk meg a lelkeket (discretio spirituum). Isten az Egyház fölött áll; de Isten szava az Egyházon keresztül jut el hozzánk. Igazság igazsággal nem lehet ellentmondásban, ezért kizárt eset, hogy az Egyház oldó és kötő hatalmával megengedett dolgot (ami meg van engedve a mennyben is!) Isten magánkinyilatkoztatásokkal megtiltson. Ez önellentmondás volna. Az Egyház intézkedéseivel ellentétes magánkinyilatkoztatások nyilvánvalóan hamisak.

Szomorú olvasni, hogy a fatimai harmadik titoknak a Hittani Kongregáció által kibocsátott – prófétai és meggyőző – értelmezését egyes tradicionalisták elutasítják, mert nem jövendő konkrét események forgatókönyve áll benne, ahogy az ő borzongó és szörnyülködő várakozásuknak megfelelne. Az ilyen „katolikusok” saját véleményüket a tanító Egyház szava fölé helyezik, s ebben teljesen egy húron pendülnek a szekularistákkal, akiket annyira kritizálnak.

PÁSZTORBOT ÉS VAKOLÓKANÁL

Tradicionalista források az Egyházba befurakodott szabadkőművesség ijesztő befolyásáról beszélnek. Vannak, akik elhiszik az – adatokkal megcáfolt – rémhírt, hogy I. János Pál pápa nem természetes halállal halt meg, hanem a szabadkőművesek tették el láb alól. Mások ijesztgetnek bennünket a következő konklávéval: ha, mondják, egy eretnek pápát találnának azon megválasztani, nekünk akkor is a mostani Szentatya tanításához kell hűségesnek maradnunk.

A pápai tévedhetetlenség dogmája természetesen kizárja, hogy törvényesen megválasztott pápa megváltoztassa az Egyház örökérvényű tanítását. Ettől nem kell tartanunk. Rémhír jellegű gyanúsításokban nem szabad hinnünk, mert ezek kimerítik a rágalmazás fogalmát. De valóban olyan erős-e a szabadkőműves aknamunka az Egyházon belül, ahogy számos forrás állítja?

A történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség próbálkozik behatolni az egyházi körökbe; ismert magyar szabadkőművesek voltak Horváth Mihály püspök, Hock János plébános, Nagy Töhötöm jezsuita. Semmi okunk nincs föltenni, hogy a szabadkőművesek a jelenben fölhagytak volna ezzel a taktikával, vagy hogy törekvéseik teljesen eredménytelenek lettek volna. A részletekről – ne szólj szám, nem fáj fejem. Bizonyítani bajos bármit is. De legalábbis megalapozott gyanúval kell élnünk, hogy nem csupán a múltbeli apostolok közt akadt Júdás.

Egészen más kérdés azonban, hogy a szabadkőműves befolyás olyan mértékű-e az Egyházban, mint egyes tradicionalista rémhírterjesztők állítják, vagy hogy a szabadkőműves klerikusok olyan tudatos összeesküvést szőnek-e, mint az Egyháznak ezek a kétes barátai igyekszenek elhitetni. Terjesztenek egy iratot, amely a szabadkőművesség állítólagos programját tartalmazza a katolikus Egyházra nézve. Erről az a véleményem, hogy maguk a tradicionalisták írták. Egy megfontoltan egyházellenes összeesküvés, még ha létezne is, nem szerkesztene ilyen naiv programokat.

Arról beszéltem, amit tudok, és nem beszéltem arról, amit nem tudok. Az Egyházat fenyegető szabadkőműves veszélyt véleményem szerint se túlbecsülni, se lebecsülni nem volna szabad. A többi nyilvánosságra fog kerülni az ítélet napján.