Lehet egyáltalán rosszul imádkozni?

Igen. Lehet.

Rosszul imádkozik, aki azt gondolja, hogy imádságával szívességet tesz Istennek. Ez alapjaiban elhibázott attitüd. Az imádságra mi szorulunk rá, nem Isten.

Rosszul imádkozik, aki az imádságot kínzásnak érzi. Különösen a gyónási elégtételül kapott imákban forog fönn ez a veszély. Az elégtétel nem büntetés, hanem jóvátétel, megajándékozása az Egyháznak valamivel, annak fejében, amit bűneinkkel ártottunk. Az imádság ünnepi állapota a léleknek. Azt jelenti, hogy bensőnkben égnek a lámpák.

Rosszul imádkozik, aki csak egy szöveget reprodukál. A szöveg segítség az imádságban, de önmagában nem imádság. Nem kommunikáció. Szöveget reprodukálni olyan telefonba is lehet, ahol senki nincs a vonal túlsó végén. Ha a hittanos diák leckeszerűen felmondja a Miatyánkot, azzal még nem imádkozik.

Az imádság kommunikáció. A latin communis szó azt jelenti: „közös”. (Innen „kommunista” = a közös tulajdon híve.) Kommunikáció = közössé tétel, közössé válás. Isten önmagát kommunikálja a kinyilatkoztatásban. Az imádkozó ember erre válaszol önmaga kommunikálásával. Ha ő maga nincs benne a szövegben, amit felmond, nem imádkozik. Ha viszont, akár csöndben is, jelen van Isten számára, akkor az imádság állapotában van.

Az „Isten jelenlétébe helyezkedés”, amit az imádság tanításánál említeni szoktak, nem előkészületi gyakorlat, hanem az imádság lényege. Két szerelmes, aki csöndben nézi egymást, vagy egy gyermekét karjában tartó édesanya, vagy egy barátjával kezet szorító férfi szavak nélkül is jelen van a másik számára. Kölcsönösen egymás személyes erőterében vannak, pontosabban: egyetlen közös erőtérben egyesülnek. Ez az erőtér nem teremthető meg semmiféle technikával. A tudatmanipulációkhoz semmi köze. Személyes szólításra adott személyes válaszból születik. Két szabadság találkozása: a határtalan isteni szabadság megtalálja az ember határolt szabadságát, és az emberi szabadság válaszol, odaadással az odaadásra, szeretettel a szeretetre. Ez a szeretet ajándék. Isten műve, nem a mienk.

A személyes szólítás: Jézus, az Ige. Az örök Ige jelen van az univerzumban, őbenne teremtetett minden. Jelen van embertársunkban, aki az ő képmása. Jelen van a Szentírásban, egy-egy zsoltársorból szívet rendítően meg tud szólalni. Jelen van a liturgiában, mint cselekvő, újjáteremtő Ige. Aki „misét hallgat”, nem jól imádkozik. Az Eucharisztiában az Ige cselekszik köztünk: bevon bennünket egyszeri golgotai áldozatának sodrásába, hogy mi is belekerüljünk az Atyának való határtalan önátadásába, és ezzel föltámadásának dicsőségébe is. Aki „hallgatja” ezt, mint egy műsort, ásíthat, bámészkodhat. Aki benne van, izgul, hogy neki is sikerüljön. Aki „hallgatja”, rosszul imádkozik, aki benne van, jól.

Ez nem attól függ, hogy mennyire tudunk koncentrálni. Egy édesanya, aki síró kisgyermekét csitítva ki-be sasszézik a templom küszöbén, hogy ne zavarja a szentmise résztvevőit, de ő maga valahogy mégis részt tudjon venni a szent cselekményben, anyaságának vállalásával sokkal jobban „benne lehet” a köztünk megjelenő húsvéti misztériumban, mint aki a padban követi az Adoremusból a miseszöveget. Egyéni imánkban is hasonló a helyzet. Avilai Szent Teréz, aki pedig az elragadtatásig „benne volt” az isteni jelenlétben, egy levelében azt a tanácsot adja az imádkozónak: „Az értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő.” Amit ő itt értelemnek nevez, az inkább a fantázia. A fantázia kalandozása elkerülhetetlen kísérőjelensége az imádságnak, csak a rendkívüli kegyelmek magasabb fokozatain küszöbölődik ki. Alázattal és minden lelkifurdalás nélkül tudomásul kell vennünk, hogy ezt mi se kerülhetjük el. Mihelyt észrevesszük, hogy elszórakoztunk, segítségünkre jön a nyelvünk: az Üdvözlégyek ismételgetése a rózsafüzérben ezt a célt szolgálja, hirtelen fölfigyelünk arra, hogy mit is mondunk, és ezzel tudatunk felszíne is visszatalál az isteni jelenlétbe. Ha csöndben imádkozunk, elszórakozás esetén újból beszélni kezdhetünk Urunkhoz, legalábbis kimondjuk Jézus nevét. De a nem-akaratlagos elszórakozás nem akadálya annak, hogy lelkünk mélye Isten felé forduljon. Ez nem koncentrálóképesség, hanem életirányultság kérdése. Legyen ez vigasztalás a munkában hajszoltaknak, az álmatlanságban szenvedőknek, a súlyos beteget ápolóknak, a kisgyermekes anyáknak. Ők is tudnak jól imádkozni, hozzák meg bátran az áldozatot.

Érdemes vállalni a fáradságot, vállalni a száraz periódusokat. Akár érezzük, akár nem, az isteni jelenlét magába öleli az imádkozót. „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem” – mondja az Énekek énekének jegyese (Én 2,5). Nem egy telefonvonal két távoli végéről érintkezünk, az isteni transzcendencia a hiteles imádságban saját közegünkké válik. Az imádság egyesülés és beteljesülés. Istenben vagyunk otthon.