A második vatikáni zsinat már 1962-ben meghirdette, hogy a szentmisén aktívan kell résztvennünk. Ennek ellenére sokan még ma is „misehallgatásról” beszélnek, és akciót csak abban látnak, hogy elmennek a templomba. Ez engedetlenség (vagy inkább: közömbösség) az egyházi tekintéllyel szemben. A zsinatot komolyan kell(ene) venni.

De hát milyen egyéb akciót vár el az Egyház a szentmise résztvevőitől?

Mindenekelőtt természetesen azt, hogy kövessük a liturgikus cselekményt, folyamatosan reagáljunk rá testtartásunkkal, mozdulatainkkal, az imák mondásával és éneklésével. Hogy azonban ne csupán a jogi előírásnak tegyünk eleget, hanem annak is, amit Urunk az Eucharisztia alapításával szándékolt, több szükséges. Ki kell vennünk a magunk részét nemcsak a külső formákból, hanem az eucharisztikus cselekvés lényegéből is.

Az természetesen kizárólag a celebráns feladata, hogy Jézust az eucharisztikus cselekményben én-formájúan megjelenítse: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Ezt a megbízást a tizenkettő kapta, s akiknek ők vagy utódaik az ordinációban (az egyházi rend szentségében) ezt tovább nem adták, ebben a cselekvésben nem vehetnek aktív részt. A hívek egyetemes papsága és a fölszentelt áldozópap szolgálati papsága között nem fokozati, hanem lényegi különbség van. Az eucharisztikus imát, amely a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé való átváltoztatását tartalmazza, csak fölszentelt áldozópapok mondhatják (leszámítva persze a hívek hitvalló akklamációját: „Halálodat hirdetjük, Urunk...”). Ordináció nélkül senki sem konszekrálhatja érvényesen a kenyeret és a bort.

Ha ez így van, mi módon vegyenek aktív részt a világi hívek az eucharisztikus cselekmény lényegében? A válasz kulcsa az áldozati adományok előkészítésében, a kenyér és bor felajánlásában van. Adományaink szimbólumok. A vallástörténetben az áldozati adományok mindig az áldozat bemutatójának odaadását fejezik ki az istenség iránt, így az étel- és ital-áldozat is. A felajánlott kenyér és bor a szentmisében is bennünket képvisel: annak jeléül adjuk Istennek, hogy önmagunkat is neki adjuk. A kenyér szükségleteinket, a bor a fölösleget képviseli; a kenyér a hétköznapot, a bor az ünnepet; a kenyér a prózát, a bor a költészetet; a kenyér a józan logikát, a bor a lélek mámoros szárnyalását. Mindenünket odaadjuk.

Ez az odaadás akció, a szó legteljesebb értelmében. Ha a profán környezetből az áldozat bemutatásának helyére beléptél, még csak fizikailag vagy jelen a szakrális térben. Szükséges, hogy tudatilag is belépj Istent jelenlétének celebrációjába: ez történik meg a szentmisét bevezető keresztvetésre hittel adott „Amen” válaszban. Szükséges, hogy az áldozatbemutató közösség tudatos tagjává válj: ez valósul meg a hívek köszöntésére adott jól hallható válaszodban, mely után a melletted ülő vagy álló személy nem egy „másik templomlátogató” többé, hanem veled együtt meghívott társ egy közös feladatban. Szükséges, hogy elhatárold magad minden hűtlenségtől, amelyet Isten ellen valaha elkövettél: ez következik be a szentmise bűnbánati imájában és az „Uram, irgalmazz”-ban. (A gyónás helye nem itt van. Már a szentmise kezdetén a kegyelem állapotában kell lennünk. Másképp hogyan válhatnánk Istennek kedves áldozattá?) Látható, hogy aki a miseliturgia bevezető rítusait elmulasztja, ezzel saját aktív részvételét akadályozza. Nem mondom, hogy ezek tartalma nem pótolható; ám feltétlenül hiba és hátráltató körülmény, ha utólag kell felzárkóznunk.

Előkészületünket – mely ünnepi alkalmakkor még a Dicsőséggel is a Szentséges szférájába törekszik – a pap Könyörgése emeli „hivatalból” Istenhez. Az erre felelt „Amen” arra mond igent, hogy személyes áldozati készülődésünk az Egyház közös imájának részeként, hivatalos imaként, liturgiaként történik, az Egyház ünnepélyes Istenhez emelkedésének szerves eleme. A Könyörgés azonos a szentmisében és a zsolozsmában, mintegy összefogja a liturgiát. Amenünk azt jelenti: benne vagyunk.

Így, felkészülten, várjuk Isten üzenetét, amely a szentírási olvasmányokban és (ha van) a homiliában megszólít bennünket. Eddig is készülődtünk (Isten kegyelméből, persze), de most Isten maga veszi át a szót teremtő Igéjével. Szívünk válasza a hit, amely főünnepeken a Hitvallás szavaiban is kifejezésre jut. Ezzel már szakrális, Istennel kommunikáló, őhozzá emelkedő állapotba kerültünk. Ha van Egyetemes könyörgés, az ebben az állapotban hangzik föl, a biztos meghallgatás hívő tudatában: „Kérjetek és adnak nektek” (Mt 7,7). Ha nem felszított hittel imádkozzuk az Egyetemes könyörgést, nem lesz az a hatalmas fegyver, aminek szánva van. Különösen nem szerencsés ilyenkor a figyelmet visszairányítani saját szubjektumunkra, egymás közti megosztást csinálva az Istennel való kommunikációból. Istennél kell maradnunk, őeléje tennünk kívánságainkat. Ha levesszük róla tekintetünket, süllyedni kezdünk, mint a vízen járó Péter (Mt 14,28-31).

Az igeliturgia tehát, ha aktívak voltunk benne, szakrális közegbe és a várakozó hit állapotába helyezett bennünket. Ez a liturgia „első kozmikus sebessége”; már nem földi szinten mozgunk. Most, amikor a celebráns a papi széktől az oltárhoz megy, és Istenhez emeli az egész életünket jelképező kenyeret és bort, egy bátor és nagylelkű belső aktussal kiengedjük kezünkből saját életünket, és mindenestül átengedjük Teremtőnk bölcsességének és szeretetének. „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot...” Nem Jézus Krisztust protezsáljuk ebben az imában, hanem a magunk számára kérjük, hogy önmagunk odaadása sikerüljön. Szent Padre Pio mondta: „Fölajánláskor szakad el a lélek a világtól.” Ez nem negatívum, hanem fölemelkedés. A Felajánló könyörgés ismét hitelessé, az Egyház aktusává minősíti szubjektív lényünk emelkedését, ezt a „második kozmikus sebességet”, amellyel kilépünk földi vonzásközpontunk hatósugarából. Amenünk hívő beleegyezés abba, ami most fog történni.

A szentmise rubrikái lehetőséget adnak a celebránsnak, hogy ami most következik, azt saját szavaival röviden bevezesse. Kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, de maga a szabály jól mutatja, hogy itt valami új kezdődik. A Prefáció az Egyház imakincsének varázslatos szépségű eleme. Most kiderül, hogy eddigi emelkedésünk csupán bevezetés volt. „Emeljük föl szívünket!” Nemcsak szakrális közegbe lépünk, nem csupán elszakadunk a teremtményektől, hanem behatolunk a Megközelíthetetlen Világosságba. A Prefáció költői hálaadó ének hitünk legmélyebb titkairól. Az Egyház imáján keresztül a kinyilatkoztató Isten ragad meg bennünket és emel a mennybe. A Prefáció a „harmadik kozmikus sebesség”. Egyszercsak Isten trónjánál, az elragadtatott szeráfok társaságában találjuk magunkat, és velük énekeljük a Háromszorszent éneket.

Térdre borulunk, a teofánia fényes felhője ölel körül bennünket. A Triszágion után nincs már szavunk. A celebráns szól, az apostol-utód, előbb harmadik személyben idézve Jézust, majd áttér első személyre. „Ez az én testem”, „Ez az én vérem kelyhe”. A liturgia kedvelt szavával „csodálatos csere” történik: a kenyér és bor, amit önmagunk képviseletében az oltárra helyeztünk, a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé változik. Nem étel- és italáldozat már ez, hanem a golgotai áldozat, itt, közöttünk, hogy részesedjünk belőle. Jézus testének és vérének föláldozása, amely a Golgotán egyszersmindenkorra megtörtént, a második isteni személy időtlenségében állandóan az Atya előtt áll. Most, a szent test és vér szimbolikus szétválasztása (ténylegesen nem válnak szét többé, Jézus nem hal meg újból) valóságosan megjeleníti köztünk ezt a történelmileg egyszeri, de az istenség időtlenségében örökkévaló aktust. A mi aktusunk annyi volt, hogy a kenyér és bor odaadásában önmagunkat adtuk; most viszont térdenállva fogadjuk Isten cselekvését, a „csodálatos cserét”, amely saját odaadásunkat hirtelen az Egyszülött Fiú odaadásává változtatta. Ezt nem mi csináljuk: ingyen kapjuk, és hittel magunkévá tesszük. Hitünket aktívan ki is fejezzük egyetlen mondatban, az átváltoztatás utáni akklamációban: „Halálodat hirdetjük, Urunk...” (Más változatok is vannak, azonos tartalommal.) Aztán egyszerűen sodródunk a teofánia forgószelében, a pap imája mennyei keretet ad ahhoz, hogy „együtt lakjunk az emésztő tűzzel” (Iz 33,14). A forgószél elragad, a tűz áttüzesít anélkül, hogy erőlködnünk kellene. Fölragyog a fényen túli fény, a halálon diadalmas Jézus dicsősége: „Őáltala, ővele és őbenne...” Az erre adott válasszal, a hit újból megismételt „Amen” szavával megerősítjük pozíciónkat: az angyalok társaságában állunk Isten trónusa előtt.

Mivel ez megtörtént velünk, most már mennylakónak tekintjük magunkat, és a „Mindenható örök Isten” és hasonló megszólítások helyett Jézus tanítása nyomán merészeljük mondani Istennek: „Mi Atyánk!” Az Úr ünnepélyes imája a biztos meghallgatás tudatában hangzik föl: a Név megszenteltetik, az Ország eljön, a Gonosztól megszabadulunk. Ez a kirobbanó aktivitás már a szentáldozás előkészülete. Jézus valósággal jelen van az oltáron, de mi még csak szimbolikusan helyeztük oda magunkat. Az egyesülés, a communio, a megdicsőült Testtel és Vérrel való táplálkozás szükséges ahhoz, hogy ne csak szándékban, hanem fizikailag is egyesüljünk a Báránnyal, a végtelen értékű Áldozattal. Ősi szövegeket imádkozik a celebráns, és mi kinyúlunk a testvér keze után. Legyen békesség! És mindaz, amiért jöttünk, fizikailag is beteljesedik. „Íme az Isten Báránya...” Ő fehér korong, mi sötét foltokként nyüzsgünk előtte. „Krisztus teste!” A fényen-túli fény fehér nyalábja megközelítette a sötét foltot. „Amen.” „Úgy van.” A menny érvényes. Nyeljük, emésztjük Istent. Igazából ő asszimilál bennünket. „Amit veszel, azzá leszel” – mondja Szent Ágoston. „A kenyér esz meg minket” – írja Prohászka.

Most már visszatérhetsz önmagadba. Hálaadásod fáradt elpihenés Abban, aki sose fárad el. Az Áldozás utáni könyörgésre válaszolt „Amen” mindannak a megpecsételése, ami – az Egyház hivatalos aktusaként, de a te legszemélyesebb részvételeddel – végbement.

Jöhetnek a hirdetések. Jöhet már a világ. Jöhet a záróüdvözlés, a záróáldás, az elbocsátás. Missa est: küldve vagy. Magaddal viszed a mennyet. Ahova mégy, ott az evangéliumi forradalom, a mindent fölforgató isteni érintés tűzfészke lángol. Tagja vagy a kommandónak, amely parancsot kapott a világ lángbaborítására.