Joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben a Vassula-üzenetekben nem az igazi Jézus szól, miért fogadják el őket komoly keresztények is, köztük számos pap és püspök, miért mennek az „idegen hangja” után? Miért születnek az üzenetek nyomán pozitív gyümölcsök, megtérések?

Nos, meg kell fontolnunk, hogy az üzenetek túlnyomó része tartalmilag kifogástalan. Ezt távolról sem kívánom tagadni. Olvassunk el egy részletet a 2001. május 5-i üzenetből:

- Boldogok, akiknek szíve nyitva áll a megtisztulásra és akik felkészültek a Szentlélek fogadására, hogy átalakuljanak. Át lesznek isteniesítve. A Magasságbeli fiainak és leányainak, a részesedés által isteneknek fogják hívni őket.

- Boldogok, akikbõl a kegyelem illata árad, miként a kevert tömjénbõl, jelenlétükkel megillatosítják képmásaimat. Ők fogják örökölni országomat.

- Boldogok, akik megkapták Szentlelkemet és országom társörököseivé váltak. Szavammal és tudásommal megvilágosítanak másokat és lehetõséget nyújtanak a világ maradékának arra, hogy megértsék az Egyház dogmáit. Országom munkatársainak fogják nevezni őket, mert velem fognak uralkodni.

- Boldogok, akiknek hite a felebaráti szeretet cselekedeteiben és a Magasságbelinek nyújtott szolgálatban nyilvánul meg. Házamat dicsérő dallamként csendül a hangjuk. El fognak telni énvelem, és beborítja őket a Szentlélek kegyelme.

Ez a szöveg szép, összhangban áll a Szentírással, alkalmas arra, hogy lelkesítsen. Hasonló üzeneteket olvasva, érthetőek a pozitív nyilatkozatok. A megkülönböztetés adománya nem mindenkiben egyformán erős. Még a megtérések is érthetőek, ha valaki Vassula üzeneteiben találkozott először Isten feltétel nélküli szeretetének meghirdetésével.

Ha azonban valaki beleesik abba az illúzióba, hogy az igazi Jézust hallja, magába szívja a „tányér levesben feloldott egy csepp mérget” is. Mint Michael Prabhu írja Vassuláról: «Semmit sem számít, hogy tanításának 99.99999 %-a jó, segítő, sőt „hitépítő”. Az a 0.00001 % tévedés az, ami számít.»

Az idézet harmadik bekezdésében szerepel az „Egyház dogmái” kifejezés. Ha az itt említett „Egyház” a Katolikus Egyház, akkor nem áll, amit Vassula a Megvilágításokban hangoztat, hogy t.i. hűséges az Orthodox Egyházhoz. (Ezt vonja kétségbe Abba Seraphim Glastonbury orthodox metropolita is Vassuláról szóló memorandumában.) Ha a szóbanforgó „Egyház” az Orthodox Egyház, akkor a katolikus hívő nem azonosulhat az üzenettel. Ha pedig egy „felekezetek fölötti” Egyházról van szó, akkor Vassula nem mond igazat, amikor a Megvilágításokban elhatárolja magát az Egyház egységének pánkeresztény koncepciójától. Íme, a csepp méreg. Ezért mondja a Hittani Kongregáció, hogy Vassula üzeneteit csak esetről esetre mérlegelve szabad olvasni.

De másról is szó van. Az idézet hangja (s ez áll a többi üzenetre is) szép és lírai, de van benne valami egészségtelen pátosz, valami túlfeszített vibrálás, valami mesterkélt, csavart vonalú, parfümös túldekoráltság. Ez nem Jézus hangja. Ő egyszerűen, tisztán, lényegretörően beszél.

Az üzenetek parttalan óceánjában könnyen szem elől lehet téveszteni a tanbeli problémákat, de ez az érzelmesen vibráló stílus áthatja az egészet. Akik engedik, hogy hasson rájuk, azokat könnyen rabulejti, s akkor viselkedésükben jól érzékelhető változás lép föl. Maria Laura Pio írja, hogy abbahagyta az evangélium olvasását, és kizárólag az üzenetekből táplálkozott. Édesanyja elmondja, hogy lányának személyisége a szektásodás irányában módosult. Tárkányi Ákos szociálpolitikus írja: „Egy ilyen egyetlen személy köré épülő, zárt, túlfűtött, és lényegében felekezetközi, tehát kívülről nemigen kontrollálható mozgalom szociológiai szempontból a legrosszabb értelemben vett szektának tűnik.” A stílus vitustánca a személyiség vitustáncává válik, az evangéliumért való rajongás átalakul a felforgató szellemért való rajongássá, aki a lüktető pátosz mögött áll. Az eredmény lélektani túlfűtöttség és az értékrend eltorzulása.

Vassula támogatói az ellenségszeretet elvét vallják: „IéI követők! Tudatosítsuk, hogy az üldözés ajándék ... Gyűlölni fognak minket néhányan azok közül, akik Jézus nevét hirdetik, de mi ne gyűlöljük őket, hanem imádkozzunk üldözőinkért...” Ha értem is imádkoznak, az örvendetes, de részemről biztos vagyok benne, hogy nem gyűlölöm Vassula híveit. (Sőt, az idézett mondatban önzetlenül, társadalmi munkában kijavítottam a helyesírási hibákat.) A lelkek megkülönböztetését hivatásomnak érzem, de ezt gyűlöletnek vagy üldözésnek nevezni érzelmi ficam, mint ahogy a jellegzetes fenyegetések, Szentlélek elleni bűnnel, halálos bűnnel való vádolások, vagy akár a lényeget elfedő hosszú idézetekkel való érvelések is azok. Egy barátom írja: „Az Egyház első fokon rám bízza, hogy mit higyjek el a magánkinyilatkoztatónak. Csak annyit mond (ha mondja!), hogy elhiheted vagy ne hidd el. Ehhez képest átkozódni, ha valaki nem hiszi el ... hát itt baj van. Nagy baj.” Idézek Horváth András cikkéből: «Csak annyit kértem a ... testvértől, hogy legközelebb ne írja fölé Vassula szövegének, hogy „Jézus szavai”, hanem hogy „Vassula szavai”, igazodva a Szentszék döntéséhez. Ami ezután jött, azt nem részletezem. A „Lélek kioltása”, a „Szentlélek elleni bűn”, az igazak üldözése meg sok hasonló került elő.» Polémiának nincs értelme, észérvekkel bajosan lehet hatni azokra, akikbe a vitustánc-démon már befészkelte magát. Amit közlök, a keresők, a tájékozódni óhajtók kedvéért közlöm. Hadd idézzek egy levelet: „Nyomon követtem írásaid, Gábor atya, és nagyon hálás vagyok neked, hogy rendbe tetted ezt a Vassula-ügyet. Végtelenül megkönnyebbültem, hogy nem kell őket elolvasni/elfogadni, engem ugyanis mindig szorongással töltöttek el az üzenetek, de ezt az én hibámnak tudtam be és ez tovább növelte a szorongásom. Ettől ezennel megszabadultam, köszönöm neked.”

A vitustánc-démonnal egyébként magam is találkoztam. Amikor beláttam, hogy nem kerülhetem el a Vassula-témával kapcsolatos munkát, nagy energiával kezdtem dolgozni. Könnybelábadt a szemem a monitor figyelésétől, és néhány napig kárt szenvedett személyes imaéletem. Nem lett volna szabad ennyire sietni, de túl akartam esni a szükséges oldalak elkészítésén, mert nem szívesen foglalkozom magánkinyilatkoztatásokkal. A mára (2007. szeptember 9.) virradó éjszaka azt álmodtam, hogy egy nagyon távoli férfirokonom. akit nem ismerek, megszólít, bemutatkozik, feljön a lakásomra. Minél tovább beszélgetünk, annál kétesebb személyiségnek mutatkozik. Közben babrál a tárgyaimmal, felforgatja őket. Mire elmegy, alig győzöm rendbetenni a szobát. Hajnalban másodszor is vele álmodtam, most egy kisgyereknek (ártatlan énem?) mutogatta tárgyaimat, és ismét felfogatta őket. Ekkor már rászóltam, de nem törődött vele. Erre elfogott a harag, és rákiáltottam: „Menj a fenébe innen!” Élőben nem szóltam ilyen durván évtizedek óta. A kiáltás, azt hiszem, hangos volt, felébredtem rá, félig fölemelkedtem fektemből és majdnem kiugrottam az ágyból.

Hasonló élményem akkor volt, amikor a Sir Hasirim c. könyvet elkezdtem írni. Akkor ténylegesen kiugrottam az ágyból, s hossztengelyem körül 180 fokban megfordulva, a padlóra meg az éjjeli szekrénynek estem, és kegyetlenül megütöttem magamat, még ma is viselem a nyomait. Utána az a közös vélemény alakult ki testvéreimmel, hogy ez a démon merénylete volt, aki haragszik az Isten szentségét tárgyaló könyv miatt. Úgy gondolom, most is valami ilyesmi a helyzet. A felforgató démon behatolt. No, nem valami „nagy álomról”, isteni kinyilatkoztatásról van szó. Az érzékeny mélypsziché fedte föl, hogy idegen entitás jelent meg belső világomban. Azóta már szembeszálltam vele Jézus Vérének erejével. Nélküle szándékozom leélni életemet.

Túl sokat foglalkoztam az IÉI üzenetekkel.