– Figyelj, Tűzharmat – mondta Koloán.

– Figyelek – válaszolta az egyszarvú lelkesen.

– Olvastad a blogomat, amely arról szól, hogy az emberek tisztességesek?

– Olvastam bizony. Jól emlékszem rá.

Örömteli várakozás. Valami jó készül a közösségben.

A démonok persze neheztelnek. Éppen egy nagy démon támad meg. Olyan, mint egy földön úszó sötét felhő. Ellenállok, űzöm. Tudom, hogy Jézus neve hatalmasabb. Most rámront. Fölkiáltok.

Szeles éjszaka volt. Koloán arra ébredt, hogy Tűzharmat ott áll az ágya mellett.

– Gyere, nyissuk ki az ablakot – mondta az egyszarvú szokatlan izgalommal a hangjában. – Tünemény van az égen.

Úgy is volt. A nyitott ablakon át tintakék égbolt látszott a város fölött, amelyen világosan kirajzolódott két hatalmas, kristályfényű alak. Az egyiknek szarv nőtt ki a homlokából.

– De hiszen ez te vagy, Tűzharmat – suttogta Koloán megdöbbenve.

– A másik pedig te vagy, Koloán.

– Én? Az nem lehetséges.

– Csing Hoa Mao Tua Kong Csau – jegyezte meg váratlanul Tűzharmat, az egyszarvú.

– Ha nem hagyod abba ezt a kínai halandzsát – mondta Koloán – , súlyos szemrehányásokkal foglak illetni.

– Illetni fogsz? – kérdezte az egyszarvú ijedten.

– Bizony. Súlyos szemrehányásokkal. Netán a karosszékkel.

– Képes volnál hozzámvágni a karosszéket?

Koloán mérlegelt, mélázva, mint a haramja erdő sűrűjében.

Koloán Adyt olvasott.

– Figyelj, Tűzharmat – mondta egyszercsak.

Az egyszarvú fölfigyelt. Koloán idézni kezdett.

Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.

– Na? – kérdezte az egyszarvút. – Na?

Tűzharmat tünődve válaszolt.

– Figyelj, Tűzharmat – szólalt meg Koloán.

Az egyszarvú ráemelte barátságos tekintetét.

– Mondd, mit akarnak tulajdonképpen a rendszerváltók? – kérdezte Koloán.

Az egyszarvú eltünődött.

– Rendszert akarnak váltani – mondta némi gondolkodás után.

– Hatalmasan megleptél – jelentette ki Koloán. – De mit jelent ez? Gépfegyversorozatok, hernyótalpak dübörgése az utcán, a gépek egyre jönnek, eltűnnek s újra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind?

– Figyelj, Tűzharmat – szólalt meg Koloán.

– Mi újság? – nézett föl az egyszarvú a sporthírekből, és látta, hogy Koloán egy összecsukható esernyővel hadonászik.

– Ezt vettem – büszkélkedett Koloán. – A réginek letört a fogantyúja.

– Vagy úgy – mondta az egyszarvú, és tovább olvasott.

***

– Figyelj, Tűzharmat – szólalt meg Koloán.

– Mi újság? – nézett föl az egyszarvú.

Déltájban Koloán arra az elhatározásra jutott, hogy konzervet ebédel. Tudta, hogy gyomra kényes a tartósítószerekre, csakhogy a hideg étkezés méginkább ártott neki, arra pedig ma sajnálta az időt, hogy étterembe menjen. Felszakított tehát egy babfőzelék-konzervet, tartalmát lábosba öntötte, és gyufa után nyúlt, hogy meggyújtsa a gázt. A skatulyában már csak egy szál gyufát talált, az pedig ellobbant a kezében. Másik gyufaskatulyát vett elő.

Amikor Edith Steint kinevezték docensnek a münsteri Pedagógiai Intézetbe, a növendékek arról értesültek, hogy Dr Stein nem étkezik külön, hanem a diáklányokkal eszik egy asztalnál. Szerényen, kedvesen résztvett társalgásukban.

Egy alkalommal az egyik lány felsóhajtott: bárcsak otthon lehetne! Most otthon rengeteg eper terem. A diákok pénztárcájából nem futotta ilyen különkiadásokra.

Vasárnap reggel. Indulnom kell a templomba, gyóntatni.

A kulcscsomómért visszafordulok, mert túl nehézzé vált ahhoz, hogy ott lógjon a zárban, ezért új állandó helyet jelöltem ki számára. Határozott léptekkel az éjjeli szekrényhez vonulok, előveszem a cipőkanalat, és lövésre készen tartott cipőkanállal megindulok a kijárati ajtó felé.

Procede, Koloán, procede.

Nem rémálom, hús-vér valóság. A fiú taréjban viseli a haját, egyik fele égőpiros. Gondosan másfele nézek, nehogy megsértsem emberi méltóságát, amennyiben van neki olyan.

Nem bánom én a Szigetet. Ha Feszti vál, nos, váljon. De muszáj ehhez hülyének lenni?

Soha ilyet, gyerekek. Egy harminc körüli hölgy átadta nekem a helyét a hatos villamoson.

Nem mindennapos az ilyesmi, nem is minden hetes. Egyáltalán nem pályázom rá, szívesen állok, ha nincs túl sok csomagom. De ha már valaki fölajánlja a helyet, el kell fogadni, ezt eldöntöttem egyszer. A visszautasítás nem esik jól. Magam is örömmel adom át ülőhelyemet várandósoknak, kisgyermekeseknek, s akkor vagyok boldog, ha elfogadják. Lelkesen megköszöntem tehát, s letelepedtem.

A hölgy meg állt.