Halálos kimerültségben vonul a légió, reménytelennek látsztik, hogy útjuk célját elérjék. Ekkor az Előretolt helyőrség főhőse szájharmonikázni kezd, mire Kréta, a hülye közlegény, nagyot rikkant, és a maga idióta módján énekelni kezdi a légió tréfás dalát: „Le sac, ma foi, toujours au dos...” A század lassan bekapcsolódik a dalba, végső erejével énekel és menetel... Célba érnek.

Érdekes, hogy...

Nem is érdekes. El ne olvasd, TALAKE. 

De mivel a Zsebpagoda az én naplóm, arról írok benne, ami számomra érdekes, punktum.

Érdekes, hogy késő hajnali álmomban Oroszországban voltunk.  Tulajdonképpen Ukrajnában, mert éppen hogy túl voltunk a magyar határon, de az „Ukrajna” szó nem merült föl az álomban. Úgylátszik, tudatalattim még a nagyorosz birodalomban gondolkodik. Mint Putyin. 

Van két angol szó, amely csak a kezdő mássalhangzóban különbözik: trash = szemét és thrash = csépel. Mindig összekeverem őket, sose jut eszembe, melyikben van a h betű. Most túljártam az eszemen egy mnemotechnikai trükkel. A következő rövid mondatot kell megjegyeznem: „Szemetet csépel.” A szemét csépelése fárasztó, a csépelő a végére már liheg: h, h, h, h...Tehát a végén van a h. A mondat végén pedig a „csépel” szó áll. Abban van a h.

A napokban közzétettem a Hagiosz weblapon a Zita királyné boldoggá avatásáért szóló imát, amelynek szövegét egy külföldön élő kedves ismerősömtől kaptam. Kiegészítettem Zita rövid életrajzával és a szép magyar királyné fotóival. Az egész könnyen azt a benyomást keltheti, hogy királypárti vagyok, ú.n. legitimista, a Habsburg-trón híve. Ezért tartok szükségesnek néhány sort, hogy tisztázzam álláspontomat.

A sarki Match-bolt egyik polcánál megállít egy hölgy, franciául kérdezi, hogy vaj-e az a két kis csomag, amit a kezében tart. Persze nem törődöm azzal, hogy az imént még Zita királyné francia életrajzát böngésztük, a  hengeres csomagra határozottan az van írva, hogy BUTTER, tehát angolul nyilatkozom, hogy yes, butter. Nézem a szögletes csomagot is, azon magyarul áll, hogy ÍR VAJ. Mondom, hogy ájeris batter. Ájeris batter in Hangeri? Jesz, áj széj, ájeris, és mutatom neki az ÍR szót, ami leírva tényleg emlékeztet az Irishre.

Imádkoznám a zsolozsmát, s közben minduntalan arra ébredek, hogy már megint elaludtam. Pedig ittam egy emberes adag kávét. Azelőtt csakúgy táncoltak a szürke sejtjeim ennyi kávétól, most pedig tompán zúgnak a ... kaszárnyáink? Nem. Szegény Ady. Az asszociációim zúgnak tompán. Félálomképek jelentkeznek, az alvás és az ébrenlét határán. De ezekből nem lesz vers. Korábban versenyre hívtam magukat a múzsákat, s most már rozzant, kopogó eszköz a tamburám.

Amikor a szemináriumba kerültem, az akkori liturgikus naptár szerint gyakran imádkoztuk a 91. zsoltárt a kompletóriumban, a Psalterium Pianum tündöklően egyszerű fordításában, amit azóta kiirtottak a liturgiából a felbőszült latinisták. Megkapott ez a két sor:

Non timebis a terrore nocturno,
a sagitta volante in die. 

Akit valamilyen önpusztító szenvedély arra visz, hogy olvassa a Zsebpagodát, már tapasztalhatta, hogy folyton költők járnak a fejemben. Valamilyen rejtélyes okból Kassák Lajosra gondoltam tegnap, minden apropó nélkül. Hajnalban aztán A ló meghal a madarak kirepülnek verscímmel álmodtam. Ott volt előttem a verscím. De aztán egyszerre ott volt előttem sok példányban, megsokszorozva, kis téglalapokba behelyezve, mint a Safari böngészőben a leggyakoribb oldalak.

Mint írtam, idegrendszerem határozottan kezd meglazulni.

Reggeli szentmisémen a káprázatos homiliát mondom éppen, amikor megszólal egy mobiltelefon.

Elhallgatok. A gazdája majd csak észreveszi magát és kikapcsolja.

A gazdája nem veszi észre magát és nem kapcsolja ki.

Tovább hallgatok. A tulajdonos most már biztosan fölfigyel és kikapcsolja.

Nem figyel föl és nem kapcsolja ki.

Kánikula. Vasárnap délelőtt nincs túl sok gyónóm. Fülem is jól szuperál. Bátorságot veszek megkérdezni több gyónótól is, vajon kellő hangerővel beszélek-e? Érthető? Nem hallatszik ki? Megerősítéseket kapok. Érthető és nem hallatszik ki. Sőt egyik gyónóm meg is dicséri tiszta artikulációmat. Majdnem sírok a megkönnyebbüléstől, olyan nehéz volt a "Tessék???" és "Kihallatszik!" Szküllája és Kharübdisze között navigálni. 

Füüüííííííí! Hijuuuuúúú-hijuuuuúúú! Füüüííííííí! Dobhártya-repesztő hangerővel. Éppen nyitva áll az ablakom.

Fölragadom hatlövetű konzervnyitómat és tódulok az ablakhoz, hogy ronccsá zúzzam a vétkes autót. De nincs autó az udvaron. Nem tudom, honnan szólt a a riasztás. 

Szeretem a nagyvárost. Vénségemre azonban mintha kezdene idegeimre menni a létszám. Gyönyörű az idő, idegenforgalmi szezon van, örvénylik az emberforgatag. Embersávok nyomulnak elő, emberpatakok csordulnak, embergombolyagok hömpölyögnek, emberzuhatagok zúdulnak alá. Nem vagyok képes úgy lépni, állni, megfordulni, irányt váltani, hátranézni, hogy valakit ki ne kellene kerülnöm, vagy valakinek ki ne kellene kerülnie engem. Ó gigászi vadon, engedj mozogni, megállni, lélegzeni, létezni.