Ma reggel megint hallgattam, rossz szokásomnak hódolva, a rádiót. Egy szakember arról beszélt, hogy klímánk vésztjóslóan megváltozott. Úgy vagyunk, mint akik a Titanic fedélzetén táncolnak, de közben a hajó már süllyed.

Néha fáj Istennel találkozni. Amikor az „ő”-viszonyulás „te”-viszonyulásba megy át, az „én” fájni kezd; részben a méltatlanság miatt, bűnök bozótjának, Belzebub balkezének érezve magam, s bizony nehéz elfogadni az ingyenes bocsánatot; részben pedig a Csodálatos transzcendenciája miatt: a végtelen kínpadra feszíti a végest, ha az őhozzá próbál arányosulni. New Age irányzatok azzal akarják elintézni a dolgot, hogy mi magunk is Isten vagyunk, a tenger minden cseppje magában hordja ez egész tengert.

Amikor reggel kiléptem a nyitott kapun, két középkorú hölgy vágtázott a járdán, nyilván busz állt a megállóban, amit el akartak érni. Nem sokkal utánuk egy harmadik középkori hölgy csillogtatta meg újkori rövidtávfutó képességeit. Na, gondoltam megvigasztalódva, nemcsak én indulok kapkodva, a lázadó ruhadarabokkal birkózva, mialatt a templomban a hívek lábukkal dobogva követelik, hogy valaki elkezdje a misét. Persze ma se maradt időm mise előtt zsolozsmázni, így hát délelőtt ültem be az oratóriumba.

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Prométheusz mítoszában én nem hiszek. Nem nézek az ismeretlen lángra úgy, mint jogos adóra. Az ismeretlen láng: ajándék. Amikor hajdan Pestszentlőrinc-Bélatelepről a reggeli mise után hazafelé igyekeztem, kis Marutimba begyűrve, köröskörül az őszi fákkal, szívemet égette az isteni jelenlét édes lángja.

Gyakran étkezem a West End City aluljáró szintjén, ahol, hogy ne csupán a test táplálkozzék, az asztalokra bölcsességek vannak írva. Némelyik nagyon szellemes, mások még sokkal szellemesebbek. Ma ezen a feliraton ebédeltem: A kaja elfogyhat, a téma sose fogy el. Öntörvényű fantáziám nyomban gondolatkísérletekbe kezdett: megpróbáltam elképzelni, hogy a téma elfogy.

Randevú

Nincs téma. Menj haza, nyanyafej.

Rádió

Nincs téma. Szíveskedjenek elzárni a készüléket.

Atián vidéken volt egy hétig. Minden hajnalban ott csiporogtak a madarak az ablaka előtt, kiverve álmából a petyhüdt városlakót.

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért...

Nem pontosan négykor, de azontájt, következetesen ugyanabban az időpontban. Atián bosszút forralt. Elhatározta, hogy a kifigyelt időpontnál korábban fog fölkelni, és majd ő ébreszti a madarakat. Hogy meg lesznek lepve!

Hű, mennyit kínlódtam a kottázással az esti dicsérethez. Alig maradt időm készülni az esti homiliára, de a Szentlélek csodálatosan működött. A miseolvasmányok közben még tömör betont éreztem az agyamban, viszont ahogy elkezdtem beszélni, úgy éreztem, rá vagyok kapcsolva egy központra, és minden eszembe jutott, amit elmondani akartam. Szentmise után még poharat ürítettünk a Lászlók egészségére, aztán a közösség elvonult, én pedig még pepecseltem egy kicsit a számítógépen lefekvés előtt.

Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy fürdés után nehézségekbe ütközik a fölöltözés, mert a ruha nem siklik a bőrömön, elakad. Ma a fürdőköpeny nem akart lejönni rólam. Öt-hat percen át fogva tartott, mint egy kényszerzubbony. Végül vadul belemarkolva átcsoportosítottam és hirtelen felindulásomban nagyot rántottam az ujján, mire hajlandó volt elmozdulni a holtpontról.

Alma Zond Szent című blogbejegyzése iránt elsöprő érdeklődés nyilvánul meg, többen olvasták, mint az én bármelyik bejegyzésemet. Pukkadok a sárga irigységtől.

A pukkadás szüneteiben szükségesnek tartom elmondani, hogy teljesen egyetértek vele. Isten szentsége túlcsorduló öröm, de egyúttal félelmetes, térdre kényszerítő fölség is. Nem úgy félelmetes, mint egy veszett farkas, hanem úgy félelmetes, mint egy havas hegyorom, vagy a sziklákat ostromló tenger morajlása. Emlékezzünk az evangélium részleteire, amelyekben a tanítványok nem merik kérdezgetni Jézust. Ezt a mérhetetlenül vonzó lényt, akinek az emberek három nap járásra utána mennek a pusztába, s akivel ők ráadásul bizalmas kapcsolatban vannak. Emlékezzünk a templomőrségre, amely nem meri letartóztatni Jézust: „Ember így még nem beszélt...”

Álmomban papi szerepemben vagyok, beteget szeretnék ellátni egy kórházban. Mondják, hogy most nem lehet, valami papi összejövetelre készülnek, majd utána. De én nem az összejövetelre jöttem, én a beteghez akarok menni. Most nem lehet, mondják a nővérek. Dühös leszek. A Kádár-rezsimben elég volt annyit mondani, hogy pap vagyok, máris bemehettem. Megindulok a magam szakállára. Üres szobába lépek. Hogy találok a betegemre?