Zurrog a telefon. Zsiliána hív. Náluk is működik a zágis (Zsili szerint Murphy törvénye), elromlott a nyomtatójuk. Kérdi, nyomtatnék-e neki. Hát persze. Jöjjön. Várom.

Megint hánykolódik a készülék. Zsiliána hív. Nem ér ide addigra, amikorra megbeszéltük. Itthon leszek-e később. Hát persze. Jöjjön. Várom.

Már tálcámon az ebéd, fizetek a kasszánál. Hatvan forintot adok fémpénzben, valamint egy kétezrest (legalábbis azt hiszem). Sohase szoktam számolni a visszajárót, de most feltűnik, milyen sokat kapok vissza. Lassan derengeni kezd valami.

Megértően mosolyog.

– Nagyon tessék vigyázni, mert...

Szerény zongorakoncert, Cili első koncertje. Egyszerű ruhában, félszegen hajol meg. Bachhal kezdi, Bach a kedvence. Én sohasem voltam Bach-rajongó. Titititá, titititá. Arra gondolok, hogy ilyen zenét én is tudnék csinálni az Encore program segítségével. Vagy mégse? A zene hirtelen síkot vált, valami mozdul, valami hullámzani kezd. A talaj tölcséralakban megnyílik, és megjelenik a Fúga Angyala. Már nem a széken ülök, a zenével lebegek és forgok. Bach már parancsol velem.

Haydn Asz-dúr szonátájánál fokozódik megragadottságom, teljesen a zenében vagyok. Cili nem a babaarcú, copfos kislány, aki jövő héten fog szóban érettségezni, hanem ennek a bűvöletnek cselédje és úrnője, más világba való lény, aki azért jelent meg, hogy a hangoknak ezeket az örvényeit, zúdulásait, mocorgásait, felelgetéseit, sugárkévéit ránk idézze. Zúgó szakadék, harmatos falevelek, madarak és csillagfény, táguló világegyetem. Tapintható, követelő szépség. Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. Véresre tapsolom a tenyeremet.

Ülök az ágyam szélén. Éppen befűztem a cipőmet, vagy megtisztogattam a szemüvegemet, vagy beadtam az inzuloánt. Ideje, hogy fölkeljek és egyéb teendőim után lássak. De én csak bambulok. „Kelj föl, Koloán” – biztatom magam, de csak üloán és bambuloán. „Kelj föl és járj” – mondom Urunk szavával, de nem kelek föl és nem járok. „Föl, föl, te rémes dromedár” – idézem az Internacionálét, de csak ülök, mint egy internacionális sóbálvány.

Tegnap, hétfőn, a nyaralási szezon ellenére sok volt a gyónóm, elfáradtam. Ledőltem olvasgatni, s arra ébredtem föl, hogy este fél tíz van, és fülemben vannak álmom utolsó szavai (magyar fonetikával írva):

LESZON BISZ FEGYVERSZ BI AUTED

Föltehetően az ablakom alatti kerthelyiség alkoholosan (és gyakran külföldiül) lármázó vendégeinek valamelyik kiáltását torzította így a tudatalattim, de önkéntelenül fölébredt bennem a zseni, és elkezdtem értelmezni.

LESZON: ez a francia leçon szó.

Nemrég, Nőügy címmel, Szír Szent Efrémről, a „Szentlélek hárfájáról” foglaltam írásba egy anekdotát. Ma, szórakozottságból, Szent Barnabás második olvasmánya helyett a hétköznapi második olvasmányt kezdtem olvasni az olvasmányos imaórában, ami egy megintcsak szír szent, Antiochiai Szent Ignác vértanú leveléből való. Ő akkor írta nevezetes leveleit, amikor Rómába szállították, hogy a vadállatok elé vessék.

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja. Egy, csak egy szabad hely akad a vidéken. Szemet vet rá egy lány. Napszemüveg a fejebúbján, öltözete szolid, normál leányzó. Miközben azonban Normál Leányzó nyomulni kezd a szabad ülőhely felé, ellenkező irányből egy idős hölgy is nyomul. Esélye Idős Hölgynek semmi sincs, Normál Leányzó lóhosszal közelebb van. Csakhogy mihelyt Normál Leányzó észreveszi Idős Hölgy leülési szándékát, lefékez, visszavonul, átengedi a helyet. Idős Hölgy megköszöni, Normál Leányzó rábiccent.

A 20. század első felében József főherceg, mint ismeretes, a költészetnek azt a válfaját művelte, amelyet az angol, udvariasan, minor poetrynek nevez. Kevésbé udvariasan dilettáns költészetnek hívják. Nem írt nagyon rossz verseket, viszont kicsit se írt jókat.

A történetet egy idős zongoraművésznő mesélte el nekem, ő nyilván érintkezhetett előkelő körökkel. A főhercegnek volt egy verse, amelynek ez volt a refrénje:

... sín tudja, merre.

Efrémet, a költő-teológust, amint remetelakából a nagyvárosba tartott, lekapcsolta egy hivatásos nőszemély.

– Kellek neked, szépfiú?

Efrém ránézett.

– Oké – mondta ó-szírül. – Kellesz. Gyere.

Amikor a zsúfolt piactérre értek, a diakónus megállt.

– Itt jó lesz?

Reggel, az álom ködéből bontakozva, hallom a rádióban, hogy egy újságíró megtréfálta a médiát. Közzétett a Hálón egy nemlétező svájci kutatóintézet nevében egy „felfedezést”, mely szerint a magyarok elszármazott ősei élnek Afrikában. Fekete bőrű magyarok, de kultiválják a paprikás csirkét. A közleményt széles körben átvették, anélkül, hogy eszükbe jutott volna ellenőrizni. Még email-interjút is csináltak Hazudoán úrral.