Zsidóság

Az, amit el szándékozom mondani, nem a zsidóságról szól, hanem a kereszténységről. Nem olyasmiről szólok, amivel egyes kíváncsi érdeklődők elszórakozhatnak, hanem valamiről, ami a kereszténység szerves része. A zsidóságról csak annyiban, amennyiben a zsidóság a kereszténységre tartozik.

Rá tartozik-e egyáltalán? Létezik-e keresztény felelősség a zsidóságért?

Rónay György Példázat Pilátusról c. versét idézem, melynek alcíme: Azokról, akiket nem érdekelt az elhurcoltak sorsa. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság tömeges deportálása idején született.

„Mi lesz már!” – sürgették. Pilátus
kezét mosta; hogy nem az ő
bajáról van szó, és ha nő
a veszély: nőjön – csak a tál hús

s hozzá a jó bor ott legyen
az asztalán; a többivel
nem sokat törődik, mivel
zsidó ügyben érdektelen

a római. „Borotvaéles
okfejtéssel szőtt érvelés ez” –
így bólogattak jó nagyot
a báránybőrös farkasok

s a pokolgépet, mintha csak
valami hitvány kődarab
volna, berugdosták Pilátus
alá, és mentek. Ő nagy árkus

papírt vett elő, s hogy a szóból
bölcsen okuljon az utókor,
körmölni kezdte: „Nagy szamár,
akinek a más feje fáj,

s ki már akkor kikel magából,
ha csak a szomszéd háza lángol,
én mondom nektek: ostoba.”
Szólt; s felrobbant a palota.

A vers tétele a sorsközösség, amely a zsidók és keresztények között fönnáll. Ez a sorsközösség vitathatatlan mint történelmi, demográfiai, ökológiai adottság; ugyanakkor azonban teológiai adottság is.

Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.

(Róm 11,16-18)

A Római levél e helye szerint Izraellel való sorsközösségünk a gyökér és az ágak sorsközössége; az olajfának létérdeke, hogy gyökerét ki ne vágják. A kereszténység egyszerűen definiálhatatlan a zsidóság nélkül. Ennél szorosabb sorsközösség nehezen képzelhető.

Mégis történnek próbálkozások a gyökér amputálására. A magyar nacionalizmus fáradhatatlanul kísérletezik azzal, hogy a zsidó gyökeret őspogány gyökerekkel helyettesítse. Ezek a kísérletek szánalmasan tudománytalanok, de művelőiket ez zavarja legkevésbé. Motivációjuk nem az igazság keresése, hanem egy irreális magyar öntudat megalapozása – a hazugság atyjának csábítását követve. Jézus zsidó voltának, a kereszténység zsidó eredetének megkérdőjelezése túlesik a tárgyilagos érvelés határain. A nemzet önimádása éppolyan bálványimádás, mint bármelyik, amelyet Isten prófétái az Ószövetségben ostoroznak. Választanunk kell a nacionalista népbálványozás és az igaz Isten iránti engedelmesség között. Mióta a világ bűnbe merült, Isten, aki végtelen szeretetében mégis meg akarta ismertetni magát az emberiséggel, egy nép választására alapította üdvözítő tervét. A zsidó nép választásának alapja nem a zsidóság felsőbbrendűsége. „Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr” (MTörv 7,7-8). Isten szeretete megelőzi az emberi értékeket. „Szeretlek titeket – mondja az Úr – , de ti azt mondjátok: ‘Miben mutatod meg szeretetedet irántunk?’ – Nemde, Ézsau a testvére volt Jákobnak? – mondja az Úr – , és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem, és hegyeit pusztává tettem” (Mal 1,2-3). Még világosabban szól a Római levél: Rebekka fiai „mielőtt még megszülettek volna, s akár jót, akár rosszat tettek volna – azért, hogy Isten szabad választása megmaradjon – , nem a tettekért, hanem a meghívó akaratából ezt a kijelentést kapták: ‘a nagyobb lesz a kisebbnek a szolgája’, amint írva van: ‘Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem’” (Róm 9,11-13, vö. Ter 25,23; Mal 1,2-3). Ez kihúz minden alapot nemcsak a magyar, hanem a zsidó nacionalizmus alól is. A zsidó nép választásának alapja Isten kifürkészhetetlen szabad tetszése, amely előtt az igaz Isten minden imádójának alázattal meg kell hajolnia. A keresztény számára a helyzet egyértelmű: aki Jézus mellett döntött, egy zsidó mellett döntött; aki az apostolokra épít, zsidó férfiakra épít; aki a Boldogságos Szüzet tiszteli, egy zsidó szüzet tisztel. A világot teremtő Isten imádása egyúttal Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének imádása, aki a Szináj hegyen szövetségre lépett Izrael népével.

Erre azt lehet mondani: igen, de az a szövetség már megszűnt, hiszen az újszövetségben élünk. Valóban az új szövetséget valljuk mindannyian, akik az evangéliumi üzenetet elfogadjuk. De vajon az új szövetség a régi megszűnését jelenti-e? „Vajon elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla!” – olvassuk a Szentírásban (Róm 11,1). – „Hiszen én magam is izraelita vagyok, Ábrahám utóda Benjamin törzséből. Isten nem taszította el népét, amelyet eleve magáénak ismert” (Ró m 1,1-2). Máshol: „Azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyá k, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten” (Róm 9,3-5). Ha Isten szövetsége Izraellel megszűnt volna, érvénytelennek kellene tekintenünk az egész ószövetségi Szentírást; de így az újszövetségi Szentírással is ellentétbe kerülnénk. „Ne gondoljátok – mondja Jézus – , hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Az újszövetség az ószövetség beteljesedése, nem érvénytelenítése. Bármennyire fontosnak tartjuk is Pál szabadságharcát a Tóra rituális előírásainak fenntartása ellen, vagy bármilyen kemény szavakat olvasunk is az Újszövetségi Szentírásban a Jézust elutasító zsidósággal szemben, azokat mind ennek az alapelvnek fényében kell értelmeznünk. „Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását” (Róm 11,29). Külső formák elveszíthetik jelentőségüket, a hitetlenség eredményezhet elvettetést, de az ószövetségi hit alapja marad az újszövetségi hitnek, és a zsidóság gyökérként viszonyul az Egyházhoz, nem idegen testként.

A zsidóság és az Egyház viszonyát keresztények háromféleképpen képzelik el.

A zsidóság nem Isten népe többé. Helyébe lépett az Egyház, mint Isten új népe. (Behelyettesítés-elmélet.) Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja a fönt idézett részleteket a Római levélből.
A zsidóság továbbra is Isten népe, és az Egyház is Isten népe, mintegy egymás mellett. (Parallelizmus.) Magam hallottam ilyen szellemű előadást az Autonóm Gyülekezet egyik teológusától. Ezzel azonban az újszövetségi kinyilatkoztatás többé-kevésbé elveszíti jelentőségét.
Istennek csak egyetlen népe van, amely az ószövetségben Izrael, az újszövetségben az Egyház formáját ölti; de a kettő szerves egységet alkot, s gyökérként a jelenlegi Izrael is az Egyházhoz tartozik. Izrael az Egyház embrionális formája, az Egyház Izrael beteljesedése.

Ez a harmadik látszik a legvalószínűtlenebbnek, mert szociológiailag az Egyház és Izrael két jól elkülönült valóságot alkot. Gondoljuk meg azonban, hogy ilyen elkülönült entitások a keresztény felekezetek is, és mégis csak egyetlen Egyház van. Egyedül a harmadik elgondolás tesz eleget maradéktalanul az Újszövetségi Szentírás félreérthetetlen kijelentéseinek. Isten új népe az Egyház, de ez a nép olyan egységet képez Izraellel, mint az élő fa a gyökérrel.

„Jézus Krisztusban – mondja az Efezusi levél a pogány-keresztényeknek – ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében” (Ef 2,13-14). Jézus vérének tehát egész más szerepe van Izrael sorsában, mint amit az antiszemiták tulajdonítanak neki, féremagyarázva Mt 27,25-öt: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!” Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja:

Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik Krisztus halálát követelték; mégsem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit ővele kínszenvedésekor műveltek. És ha az Egyház lett is az Isten új népe, mégsem szabad úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta vagy megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék.
(Nostra Ætate 4).

Jézus imája mindazokért, akik keresztrefeszítésében vétkesek: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Vére áldás lett és nem átok: azt eredményezte, hogy a pogány népek mint vad olajágak beoltattak a nemes szőlőtőbe, Izraelbe (vö. Róm 11,17). A keresztény magatartást Izraelért való hálaadás, Izrael iránti különös megbecsülés és szeretet kell hogy jellemezze.

Mindez nem zárja ki, hogy legyenek zsidó bűnök, mint ahogy minden bizonnyal vannak magyar, baszk vagy maláj bűnök is. De, mint mondtam, itt a keresztény felelősség kérdésével foglalkozunk. Ha megértettük az Egyház és Izrael viszonyát a hit fényénél, azt is meg fogjuk érteni, hogy kötelességünk megfontolni a sajátos zsidó sorsot. A szörnyű római-zsidó háborúk azt eredményezték, hogy a zsidó egzisztencia formája évezredes távlatban a teljes szétszóratás lett. A keresztény Európa csak megtűrte a zsidókat, megérteni nem próbálta őket. Az újabb és újabb zsidó generációk nem tehettek arról, hogy szórványba születtek, amelyet ellenséges keresztény tenger ölelt körül. Fogcsikorgatva őrizték saját kultúrájukat, mert nem volt földrajzi hazájuk, hagyományaikban voltak otthon. Időnként a zsidóság számára érthetetlen viharok támadtak: pogromok, vérvádak, száműzetések. A zsidóság védtelen volt. Polgári és vallási emancipációja nem oldotta meg igazán helyzetét. Antiszemita hullámok ébredtek, látszólag teljesen irracionálisan (ilyen volt pl. a hírhedt tiszaeszlári vérvádper 1882-83-ban). A budapesti születésű Theodor Herzl az egyetlen megoldást a zsidó állam létrehozásában látta. Heltai Jenő beszélgetett egyszer Herzllel: „Tudod, én magyar nemzetiségűnek érzem magam.” „Igen – válaszolta Herzl – , de egyszer majd a magyarok nem fogadnak el magyar nemzetiségűnek.” Neki lett igaza.

Az elvesztett első világháborút és a kommunista diktatúrát a magyar köztudat mindenestül a zsidók bűnének kezdte tekinteni. Nemrég olvastam Domán István „A talmudiskolák titkai” c. visszaemlékezését, amely félelmetesen mutatja be, hogyan szorult a zsidók körül a hurok a második világháborút megelőző években. Határrevíziós törekvései Magyarországot Hitler szövetségesévé tették, sorra születtek az egyre hátrányosabb zsidótörvények (1938, 1939, 1941). 1941-ben bevezették a munkaszolgálatot. 1942-ben hatálytalanították a zsidó vallás befogadását. 1944-ben bevonultak a német csapatok, a zsidókat gettókba tömörítették és megkezdték elhurcolásukat. Mintegy 600 000 zsidó pusztult el Magyarország területéről a koncentrációs táborokban (pontos számadat nincs), részben a trianoni Magyarországról, részben a visszacsatolt területekről. A vidéki zsidóságot gyakorlatilag teljes egészében kiirtották. A budapesti zsidóság csodával határos módon megmenekült a teljes pusztulástól, bár sokan nem élték túl az éhséget, a járványokat, a bombázásokat és a nyilas milícia garázdálkodásait. Horthy kormányzó 1944 július elején leállította a zsidók deportálását, és a nyilas hatalomvétel után már nem maradt idő a budapesti zsidók elhurcolására. De a vasúti sínek ott voltak a gettó bejáratánál, a gettó lakói állandó rettegésben éltek...

Világméretben hatmillió zsidó pusztult el a Sóában. A német nemzeti szocialisták először a zsidók kivándorlását szorgalmazták, de nem volt nyugati állam, amely a német zsidóságot befogadta volna. Konferenciákat tartottak a problémáról, de nem nyitották meg határaikat. Még 1944-ben is Eichmann egymillió zsidót akart „eladni” a nyugati szövetségeseknek tízezer teherautóért, de nem álltak szóba vele. A 180 tonnás Struma teherhajó Romániából 769 zsidó menekültet mentett meg, de ezeket sem Isztambulban a törökök, sem Palesztinában a britek nem engedték partraszállni. Kétségbeesetten indultak Bulgária felé, de két nap múlva a nem tengerre való hajó a Boszporusznál elsüllyedt. Egyetlen utasa menekült meg. Nem volt, aki befogadja őket.

Akik a zsidók megsemmisítését elhatározták, keresztények voltak – legalábbis szociológiai értelemben. (Adolf Hitler megkeresztelt katolikus volt.) Akik a zsidók befogadását megtagadták, többségükben szintén keresztények voltak – legalábbis szociológiai értelemben. A zsidók ezt nem tudják elfelejteni. A keresztényeknek nem szabad elfelejteniük. Sok keresztény hősiesen mentette az üldözötteket, Salkaházi Sára szociális testvér vértanúja lett a zsidók bújtatásának. De a botrány abban áll, hogy a Sóa megtörténhetett.

Lázadás előkészítéséért több zsidót felakasztottak egy koncentrációs táborban. Köztük egy fiatal fiút. A kiéhezett gyerek testsúlya nem volt elég, hogy megfulladjon, ott vonaglott és fuldoklott sokáig. „Hol van most az Isten?” – súgta egy fogoly a másik fülébe. Az visszasúgott: „Ott lóg az akasztófán.” Isten szolidáris Izraellel, és a kereszténynek szolidárisnak kell lennie Istennel.

A Holokauszt borzalmai után a nemzetek lelkiismerete végre hazát adott a világ zsidóságának. Mióta Izrael állam fennáll, állandóan támadják és meg akarják semmisíteni. Az izraeli polgár nem tudhatja, melyik pillanatban robbantja fel egy öngyilkos merénylő. Izraelnek az orgyilkosság tűzfészkei ellen indított akcióit Magyarországon többen aggressziónak minősítették és tüntetést szerveztek ellenük. Hogy ekkora vakság lehetséges, az önmagáért beszél. Az antiszemitizmus itt van, köztünk, a keresztények, a katolikusok, a papok között. Miközben hivatalos egyházi részről világos deklarációk határolják el a katolikus kereszténységet mindenfajta antiszemitizmustól, egyházi köreinket belengi egy nem éppen auschwitzi stílusú, finom, tréfálkozó, de mégis nagyon jól érezhető zsidóellenesség. Világosan ki kell mondanunk, hogy ez egyúttal Isten-ellenesség is: bűn, amelyből meg kell térnünk. Isten számon kéri rajtunk Izraelt.

Tartalom

Amen