A korábban webfolyóiratként megjelent Hagiosz vezércikkei.

ODAADÁS PÁRATLAN EDÉNYE

A Lorettói Litánia így szólítja meg a Boldogságos Szűz Máriát: „Vas insigne devotionis”, amit így szoktunk fordítani: „Ájtatosság jeles edénye”. Talán jobban kitűnik a lényeg, ha így fordítjuk: „Odaadás páratlan edénye”. A Szűzanyában mélységes odaadás volt Isten és az anyaságában rábízott Titok iránt. Gyermekkorától teljes önátadásban élt, ezt fejezte ki az angyali üdvözletre adott hívő válasza, ezt szenvedte lelki vértanúságában a kereszt alatt. Szavai: „Legyen nekem a te igéd szerint” – kifejezésre juttatják ezt az odaadást, amellyel Mária egész lénye mindmáig csordultig van. Az odaadás páratlan edénye ő, az odaadásé Izrael Istene iránt, a Fiú iránt, akit világra hozott, a Háromszor Szent iránt, a kimondhatatlan Szeretet iránt.

Történetileg nem igazolható az a hagyomány, hogy a Szent Szűzet gyermekkorában a jeruzsálemi Szentély szolgálatára adták. Ilyen női szolgálat, azt mondják, nem is létezett. Mégis ősi keresztény ünnep Szűz Mária bemutatásának napja, november 21-e. 543-ban ezen a napon szentelték föl Jeruzsálemben az új Mária-templomot, amely az egykori Szentély közelében épült. A templomszentelés ünnepe annak a belső odaadásnak, elkötelezettségnek ünnepe lett, amellyel a Szent Szűz gyermekkorától Istennek szentelte magát. Isten szent, és a szentség imádást kíván, teljes odaadást, egész életünkben kifejezésre jutó hódolatot. Ennek jegyében indítom most útjára ezt az elektronikus folyóiratot, melynek címe, HAGIOSZ, görögül „Szentet” jelent, vagy inkább „a” Szentet jelenti. Megáldom és fölszentelem Istennek ezt az elektronikus templomát, amely azt a célt kívánja szolgálni, hogy mindnyájan az odaadás edényei lehessünk.

IKON

„Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. Ne imádd, s ne tiszteld ezeket, mert én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok” (MTörv 5,8-9). Sokan idézik ezt a katolikusok fejére, hogy a szentképek és szobrok tisztelete miatt bálványimádással vádolhassák őket.

A dolog egyáltalán nem új. Már a 8. században a hatalom csúcsát érték el a képtiszteletet ellenző kereztények: a bizánci császár, III. Leó minden képet bálványnak tekintett, és 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ikonoklaszták (képrombolók) elleni harc szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett.

János Damaszkuszban született, ahol apja a kalifa pénzügyminisztere volt. János jómódban és műveltségben nevelkedett, s valószínűleg apja utóda volt egy ideig. Mikor új kalifa került trónra, aki bizalmatlanságot tanúsított a keresztényekkel szemben, János Jeruzsálembe emigrált, s ott 700 körül Istennek szentelte életét, mint a Mar Szabbasz kolostor egyszerű szerzetese.

Nagy műveltsége nem maradhatott rejtve. A jeruzsálemi pátriárka pappá szentelte és teológiai tanácsadójaként használta. Ekkor kezdett írni is, cáfolva kora tévedéseit. Három vitairatot írt a képrombolás ellen. Főműve „A tudás forrása”, a katolikus hit nagyszabású összefoglalása. Neve alatt számos szép himnusz maradt fenn, amelyeket a keleti liturgia máig használ. Egyháztanítóként tiszteljük, emléknapja december 4-én van.

Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Valóban, az Ószövetség sem kötötte magát a képtilalom betűszerinti értelmezéséhez. Fokozatosan eltért attól. Mint a Katekizmus mondja: „Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az Üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)” (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a „képek új üdvrendjét” alapozza meg.

A művészet és a hit az ikon alkotásában egyesül, hogy megszentelje az anyagot, átszellemítse, a Szentlélek eszközévé tegye. Az ikonban az anyag fölemelkedik a természetfölötti valósághoz, és a szépség nyelvén Isten titkát közvetíti. Az ikon nem ábrázolja az ábrázolhatatlan Misztériumot, hanem jelképezi. Benne maga a Szentlélek beszél, aki minden nyelven tud: nemcsak a beszélt nyelveken, hanem az ikonok szimbólumnyelvén is.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: „Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk” (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

Advent a Megtesülés ünneplésére való készület. A Gyermekben, akit Jézusnak neveznek, az Ősképpel azonos lényegű Képmás lép közénk, akit minden más ikon csak tökéletlenül közelít. Benne istenül meg az emberi természet és az anyagi univerzum. Az ő ikonjává kell válnunk, hogy a mindenség hódolatát Lélek-sugárzó szépségben vihessük az Őskép elé az örök liturgiában.

TŰZOSZLOP

Modestus, a császári követ, kezdett ideges lenni. A kappadókiai Cezárea érseke a császár parancsára sem volt hajlandó átállni a Jézus istenségét tagadó ariánus tanokhoz. A követ fenyegetően szólt:

– Ha makacskodsz, megvannak az eszközeim, hogy jobb belátásra bírjalak.

– Milyen eszközeid vannak? – kérdezte ártatlanul Bazil, az érsek.

– Vagyonelkobzás. Kínzás. Száműzetés. Halálbüntetés – vágta ki aduit a félelmetes követ.

– Engem egyik se érint – válaszolta Bazil. – Vagyont nem tudsz elkobozni attól, akinek nincs semmije. Kínzás? Megszoktam, kínoz a testem eleget. (Vesegörcsei voltak.) Száműzetés? Olyan helyre nem küldhetsz, ahol Istent nem találom. Halál? Szívességet teszel: hamarabb jutok Istenhez. Valami jobbat nem tudsz kitalálni?

Modestus megdöbbent.

– Így még senki sem beszélt velem – hápogta.

– Akkor még nem láttál püspököt! – csattant fel Bazil.

A követ elment, és Bazil maradt. Maradt az igaz hitben, és maradt érseki székében, ahol úgy állt meg, mint egy oszlop, az igazság oszlopa. Ezt az elnevezést is kapta az utókortól: TŰZOSZLOP. Ő Nagy Szent Bazil (†379. január 1.), a három nagy kappadókiai egyházatya egyike, akik a nikáiai hitvallást elmélyítve, a Szentháromságról szóló tanítás máig érvényes formulázását megtalálták. Fiatalon saját elhatározásából megkeresztelkedő lelkes diák, később Istenért mindent elhagyó szerzetes és tanító, végül az igazságért harcoló püspök Kis-Ázsia egyik legjelentősebb pontján, a Szentlélek teológusa, atyja a szegényeknek és félelmetes pörölye az ariánusoknak, gránitkemény és lángként lobogó. A Szentségesnek egyszer odaadott élete ingadozás és megalkuvás nélkül égett el a féltékeny Isten szeretetének emésztő tüzében.