Új teremtés
A Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozóján,
2002. október 19-én az esztergomi bazilikában elhangzott előadás
Farkasok, medvék, méhek
Az Egy zarándok elbeszélései c. orosz lelki könyv hősét, a félkarjára béna zarándokot, egy alkalommal megtámadja az erdei úton egy nagy farkas. Jobb híján olvasójával védekezik, amelyet szentéletű sztarece halála után örökölt. A farkas megugrik, az olvasó a nyakára tekeredik, és beleakad a bozótba. A zarándok utána megy, és ha szakadtan is, de visszaszerzi olvasóját, a farkas pedig elmenekül. Az esetet később egy tanító így magyarázza:
A sztarec, akié ez az olvasó volt, szent volt. Nos, mit is jelent a szentség? Semmi mást, mint az első ember ártatlanságába való visszatérést, jámbor gyakorlatok segítségével. Ha megszentelődik a lélek, szent lesz a test is. Az olvasó állandóan a kezében volt, következésképpen a kéz érintése és sugárzása által szent erőt kapott, az első ember bűntelen állapotának erejét. Ez azonban a szellemi természet titka! Ezt az erőt minden állat megérzi mind a mai napig. (A zarándok elbeszélései. Bencés kiadó, Pannonhalma, 1994. 56. o.)
Ha valaki kétségeket táplál, hogy ez a (végeredményben fiktív) történet helyesen ábrázolja-e az állatvilág viselkedését a szentség sugárzásával szemben, vitán felül megtörtént eseteket sorolhatunk fel, amelyek ugyanezt mutatják. Szárovi Szent Szerafimot például gyakran egy medve társaságában ábrázolják.
Szent Szerafim éppúgy beszélt az állatokhoz, mint Assisi Szent Ferenc. Egy nap két apáca látta, amint hosszadalmasan beszélget egy medvével. Az orosz őserdei medvék nagyon vadak, és a két nő nagyon megijedt, Szerafim azonban megnyugtatta őket, és megmutatta nekik, hogy aki meg van szentelve, olyan békében él az egész teremtéssel, mint Ádám a bűnbeesés előtt. (Krisztus közöttünk. Szent István Társulat, Budapest, 1984. 100. o.)
Egy másik 19. századi szent, az első boldoggá avatott arab, Betlehemi (vagy, származási helyéről, Abellini) Boldog Mirjam, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária kármelita nővér életrajza följegyzi:
Mint egyes más nagy szenteknél, úgy nála is tapasztalhatjuk, hogy bizonyos fokig helyreállt közte és az állatvilág között az a paradicsomi állapot, amidőn még minden egyéb teremtmény engedelmeskedett az embernek.
Különösen szerette a méheket, s valahányszor elment a méhkasok előtt, nem mulasztotta el ezeket a kis rovarokat arra inteni, hogy buzgón szolgálják az Úristent, és dicsőítsék Őt a maguk módja szerint. Egy alkalommal észrevette, hogy az egyik kasból raj készül kifelé. Így szólt hozzájuk: „Kis állatkái az Úristennek, ha olyankor találtok kirepülni, amikor mi nem vagyunk itt, akkor szálljatok szépen a földre, amíg csak én ki nem jövök, s akkor azután felszállhattok a fára.” Másnap a raj csakugyan kirepült, s a pázsiton foglalt helyet. Mikor pedig Mária nővér kijött, akkor fölemelkedett onnét és egy fára szállt, de úgy látszott, mintha el akarna széledni. Mária erre felszólította a vele lévő nővéreket, hogy mondják el vele együtt a Veni Creator himnuszt, s így szólt a méhekhez: „Jézus nevében menjetek be a kasba.” S csakugyan, mire a himnuszt elvégezték, a méhek szép egymásutánban bementek az odahozott üres kasba. (Miriam. Sarutlan Kármelita Zárda, Keszthely, 1934. 68. o.)
Assisi Szent Ferenc viszonya az állatokhoz közismert. Mindennek bibliai alapjaként pedig a Kísértő elutasítása után a Márk-evangélium így ábrázolja Jézust a pusztában:
A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki (Mk 1,13).
Ez a paradicsom fölvillanása a bukott világban.
Helyreállított paradicsom?
Mondhatjuk-e mindezek alapján, hogy akik egész lényükkel a Megváltó Jézushoz tartoznak, azok számára visszaáll a paradicsomi állapot, az eredeti szentség és igazság állapota, s vele a természettel való harmónia, amelyet az emberiség az ősbűnnel elvesztett?
Egész határozottan: nem. Csak annyit mondhatunk, hogy a megváltott emberi egzisztencia számos közös vonást mutat föl az eredeti, paradicsomi állapottal. Minden vonása azonban nem közös vele. Könnyű rámutatni, hogy bár a megváltás eltörli a bűnt és visszaadja Isten kegyelmét, nem adja vissza a rendetlen vágyaktól való mentességet; a belső harmóniáért a megigazult embernek is meg kell küzdenie, s bármennyire megküzdött is valaki érte, a teremtés továbbra is halált hordoz méhében, a szentek számára is. (Az említett Mirjam nővér nagy kínok közt halt meg, bár végülis boldog mosollyal az arcán.) Éden kertjét kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24); aki be akar jutni, arra a lángoló kard lecsap. Nincs számunkra többé paradicsom a halálon innen. Amikor Jézus azt mondja a megtért gonosztevőnek: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), a mindkettőjük halála utáni állapotról beszél. A halhatatlanság paradicsoma nem áll vissza.
Isten nem mozdítja hátrafelé a dolgokat, hanem mindig előre.
Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem. Most sarjad; talán nem tudjátok? (Iz 43,18-19)
Agnes Sanford találó hasonlata szerint Isten úgy cselekszik, mint a keleti kézi szőnyegszövő, akinek egész családja résztvesz a munkában. Ha valamelyikük hibázik a mintában, a mester nem fejti föl az elkészült szövést, hanem módosítja a mintát, belekombinálva az eltérést is; így még gazdagabb minta születik. Isten belekombinálta tervébe az ember bukását. Nem törölte el a bűn következményeit, hanem Egyszülött Fiát küldte a bűn következményeivel terhes világba. Csodálatos szeretetében Jézus azonosult a bűnös emberrel és magára vette sorsát, a halált. Kereszthalála áldozat, amelyben megjelent a földön Isten tökéletes imádása, s amely a föltámadás dicsőségébe vezet. Hittel be kell lépnünk Jézus kereszthalálába, hogy föltámadásában is részesedjünk (Róm 6,3-4). A föltámadás dicsősége nem azonos az eredeti paradicsommal, több és más. Isten fiainak megnyilvánulását, Isten színről színre látását jelenti (1Jn 3,1), ahol Isten mindent áthat jelenlétének fényével (Jel 22,5), és Ő lesz minden mindenben (1Kor 15,28).
Addig a teremtés várakozik és vajúdik.
A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig (Róm 8,19-22).
Ám ez nem a jelen univerzum fizikai keretei között valósul meg.
Az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak. Mi azonban – az Ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik (2Pt 3,12-13).
A jövendő paradicsom tehát transzcendens, nem helyezhető el történelmünkben, bár szerves folytatása annak. Minden ellenkező elképzelés mitológia.
Hát Jézus ezeréves uralma, amelyről Jel 20,1-6 beszél? Tudnunk kell, hogy a régi egyházatyák közül többen visszautasították, nem tartották kánoninak a Jelenések könyvét, mert azt gondolták, hogy ezt a helyet szószerint kell érteni, és ezt az értelmezést nem tartották összeegyeztethetőnek az evangéliumi jövőképpel. Végülis az Egyház elfogadta a Jelenések sugalmazottságát, de azzal a fenntartással, hogy a szóbanforgó helyet jelképesen kell érteni. A Jelenések könyve amúgy is telistele van jelképekkel, mindvégig szimbólumnyelven beszél (gyertyatartó, királyi szék, villámok, hét fáklya, üvegtenger, hétpecsétes könyv, Bárány, lovasok, tömjén, lezuhanó csillag, repülő sas, mélység kútja, sáskák, asszony, sárkány, fenevadak, nagy parázna asszony, aranycsészék, mennyei Jeruzsálem, tizenkét kapu, élet vizének folyója – a felsorolás korántsem teljes). Az ezeréves ország is jelkép, szimbóluma elsődlegesen az üdvözült vértanúk állapotának, másodlagosan az Egyház állapotának a történelem végéig. Szószerinti értelmezését, a millenarizmust vagy chiliazmust az Egyház mindmáig tévtanként elutasítja (KEK 676).
Amikor a föltámadt Jézus dicsőségben újra eljön, a teremtés jelen formája nem tudja befogadni dicsőségét.
Elmúlik ennek a világnak a formája (1Kor 7,31).
A nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, s az ég erői megrendülnek (Mt 24,29).
Ég és föld elmúlnak (Mt 24,35).
De ez mégse megsemmisülés.
Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok (Lk 21,28).
A teremtés vajúdása a föltámadt Jézus eljövetelekor megszüli az új eget és új földet, amit a hívők várnak. Ez nem a régi paradicsom, hanem transzcendens megújulás a húsvéti misztérium törvénye szerint. Isten ellenségeinek kárhozat, Isten barátainak azonban boldogság.
Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust. Őt ugyan az égnek kell befogadnia minden dolog helyreállításának az idejéig... (Csel 3,19-21)
Lesz tehát „nagy helyreállítás”, de az nem visszatérés lesz valami régihez, hanem ítélet (Jn 5,28-29) és transzcendens beteljesülés, amit a 2. vatikáni zsinat így fogalmazott meg:
Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. Elmúlik ugyan ez a bűn miatt eltorzult világ, de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik mindaz, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a múlandóság szolgai állapotából mindenestül fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.
Amikor tehát Isten Jel 21,5-ben így szól: „Íme, megújítok mindent”, szószerint: idu kaina poió panta, „Íme, újjá teremtek mindent”, ez a történelem beteljesülését, az új ég és új föld születését jelenti:
Új eget és új földet láttam, mert az első ég és első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé (Jel 21,1).
A krisztusi élet radikális újdonsága
Az „újjá teremtek mindent” kifejezés Izajás 43,19 görög szövegére megy vissza: idu egó poió kaina, „Íme, új dolgokat teszek/teremtek”. (A poieó ige kettős jelentésén – cselekszik, létrehoz – alapuló jelentésmódosulás.) A figyelemreméltó az, hogy az Újszövetség a fogalmat nem csupán a végső állapotra alkalmazza, hanem (a ktizó, „alapít”, „teremt” igéből képzett főnév segítségével) a megigazult ember állapotára is a jelen világban.
Aki Krisztusban van, új teremtmény (2Kor 5,17).
A rabbinikus irodalom a prozelitákat nevezte új teremtésnek/teremtménynek (kainé ktiszisz), Pál azonban a kifejezés használatát a körülmetélés helyett a Krisztusban való újjászületéshez köti:
Sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény (Gal 6,15).
A kifejezés használata azért jogos, mert az újjászületett, megigazult ember valamiképpen már magában hordja az örök életet (Jn 6,47); töredékesen és elveszíthetően, de már birtokolja azt, amit teljességében és véglegesen fog birtokolni a mennyei boldogságban. Még nem mondhatja el, hogy Isten lett minden mindenben (1Kor 15,28), de már részese az isteni természetnek (2Pt 1,4). Emberségének megistenülése, hogy a görög egyházatyák szavával éljünk, megkezdődött. Ez az állapot radikálisan új a bűnállapothoz képest; nagyobb változást jelent, mint a világ teremtése; teljes joggal mondható új teremtésnek, mert a teremtmény és a végtelen Isten közötti távolság nagyobb, mint a semmi és a véges valóság közötti távolság. Jézus halálának és föltámadásának húsvéti misztériuma Istenbe helyez bennünket, a lélekben Isten megközelíthetetlen világossága árad.
Ez a szellemi változás kihat a pszichére, kihat a testre, kihat a külvilágra. Karizmatikus változásokat produkál, melyeket nem az elveszített paradicsom nosztalgiájából kell értelmeznünk, hanem az új ég és új föld reményéből. A jövendő dicsőség első jelei fölragyognak mostani mulandó állapotunkban, amelyet a kereszt és a föltámadás húsvéti misztériuma pecsétel meg. Így kell értelmeznünk a testi vagy lelki egészség, továbbá az emberi kapcsolatok helyreállását a hívő életében. Nem szűnik meg a szenvedés és a halál uralma, de az új ég és új föld (amely anyagi értelemben is megkezdődött a föltámadt Úr testében) már polgárainak ismer bennünket, s ez nyomokat hagy életünkön. Előrejelzéseket kapunk.
1978-ban mondtam ki Jézus Krisztusnak, hogy egészen az övé akarok lenni. Örömben és lelkesedésben tapasztaltam meg a Szentlélek pünkösdi érintését. Nem sokkal utána rá kellett ébrednem, hogy a „régi ember” nagyon is él még bennem, félelmeivel, önzésével és bűnös vágyaival. Többször is imádkoztak belső gyógyulásomért. Nem tapasztaltam semmilyen azonnali változást. Egyszercsak azonban különös dolog történt. Akkoriban vidéken működtem, vonattal jártam hetenként Budapestre. A vonatról, tavasszal és nyárelő idején, megláttam a töltésen, réteken viruló vadvirágokat. Nyilván azelőtt is láttam őket, de mint afféle elvont agy, nem törődtem velük. Most a pipacsok és lila virágok szépsége szinte ujjongással töltött el, Isten szépségét sejttette meg velem. Ez azóta is így van. Nemrég fedeztem föl a virágágyakat a budapesti Erzsébet-téren, a Danubius-kút előtt. Az ősszel nyíló virágok már szinte elvirultak, de még megvolt a színpompájuk. Valósággal elbűvöltek engem. Kétszer is visszamentem, hogy gyönyörködjem abban a mélybíbor varázsban, amelyről úgy éreztem, nem ebből a világból való.
A másik változás még lassabban érkezett, de fontosabb: megtanultam gyönyörködni az emberekben is. Ez különösen szembetűnő a gyóntatószékben. A gyóntatás azelőtt rettenetesen fárasztó és terhes feladat volt számomra. Mintegy hat évvel ezelőtt fedeztem föl, hogy élvezem. Mély tisztelet tölt el a bűnbánókkal szemben, valóságos csodálat és megrendülés, és ajándékként élem át, hogy szolgálhatok nekik. Arra is rájöttem, hogy nem kell okosnak lennem a gyóntatásban, még kevésbé hosszadalmasnak: hiszek abban, hogy a föloldozás a legnagyobb ajándék, amit rajtam keresztül kapnak, mert abban Isten újjáteremti őket. Ezt a hitet próbálom bennük is fölkelteni és megerősíteni. Nem egyszer észreveszem, hogy visszatérnek, és növekszik bennük a reménység. Ez a tapasztalat úgy hat rám, mint a bor. A gyóntatás teherből élvezet lett.
- Nyomtatóbarát változat
- 3367 olvasás